Rényi, András Művészettörténet. Bevezetés

2.5. Irodalmi útbaigazítások és utalások

A jegyzeteket az erre alkalmas címszavaknál az adott keretben még lehetséges kis irodalmi áttekintéseknek is szántam.

3. Tárgyrögzítés az építészetben

Dethard von Winterfeld

Willibald Sauerländer szövege a tárgy- vagy tényállás-rögzítés fogalmának tartalmi meghatározását adta. Ami a mindennapi szóhasználatot illeti, az épületkutatás és műemlékvédelem gyakorlatában eltérés van: itt tényálláson a tárgy bizonyos, talált vagy mesterségesen preparált történeti állapotát értjük. Rendszerint egy részletről, pl. egy színes felület vagy egy eltűnt tagolás maradványáról van szó. Egy olyan restaurálás, amely a tényállást követi, megkísérli, hogy egy elveszett állapotot ilyen, többé vagy kevésbé terjedelmes maradványok alapján állítson helyre. Egy ilyen tényállás rögzítése következésképpen egyrészt tudományos felvételét jelenti, másfelől viszont mindenekelőtt konzerválását, azaz védelmét a teljes megsemmisítéstől. Ebben a talán inkább köznyelvi értelemben a tényállás szinte soha nem jelenti egy épület egész jelenségét, beleértve a hozzá tartozó írott forrásokat is, mint ebben a szövegben, amelyben egyenesen a tudományos elsajátítással egyet jelent a tárgy és a tényállás rögzítése.

A tárgy- vagy tényállás-rögzítést az építészet terén rendszerint „épületkutatásnak” nevezzük, amely szoros rokonságban van az építéstörténettel és az építészettörténettel, a művészettörténet részterületeivel, amelyek azonban a 19. század óta egyszersmind autonóm szakterületek is az egykori technikai főiskolákon, a mai technikai egyetemeken folyó építészképzés terén. Ott átfogják az egész építészettörténetet a kezdetektől a jelenkorig, tehát időben tágabbra kiterjesztve, mint a művészettörténet összefüggésében, amelyben a késő antikvitással kezdjük, és rendszerint a nyugati kultúrkörre korlátozódunk. A mérnökök az épületkutatást alkalmasint tisztán épületfizikai, épülettechnikai, statikai, nyersanyagtani értelemben fogják fel, míg a fogalom egyértelmű a művészettörténészek és olyan, történetileg kutató építészek számára, akik ugyanúgy dolgoznak ezen a területen.

Alapvetően valamennyi, a szobrászat, festészet és iparművészet műfajaira vonatkozó kérdésfeltevést és következésképpen majdnem minden módszert alkalmazni lehet az építészetre is. A reneszánsz teoretikusai éppenhogy az első helyet biztosították neki a műfajok között, s ebben bizonyára nem kunyhókról, paraszt- és egyszerű városi házakról volt szó, hanem igényes építészetről, a puszta funkciót meghaladó, alkotói „felesleggel”. Itt adódnak bizonyos elhatárolási problémák olyan diszciplínák között, mint a művészettörténet, az építészettörténet, néprajz és a régészeti szakok, amelyeket azonban nagyrészt meghaladtunk, mert alapvetően valamennyi építészeti műfaj és rangfokozat a kutatás tárgya lehet, és az is, beleértve a technikai és ipari építészetet. Az egyes szakok csak a súlypontokat helyezik el különbözőképpen, ezek azonban éppen a művészettörténetben, mint olyan szakban, amely a jövendő műemlékes szakembereket képezi, a profán- és a sorozat-építészet, az egykori legalsó kategóriák javára tolódtak el.⁸⁸ A tárgy rögzítését illető kérdésfeltevésekben és módszerekben amúgy sincsenek alapvető különbségek.

Az építészet mint kutatási tárgy iránti tudományos érdeklődésben – amint már többször hangsúlyoztuk – nincs alapvető különbség más művészeti műfajokhoz képest. De nem itt rejlik az egyedüli és kizárólagos indíték a tárgy és a tényállás rögzítésére. A többi műfajt ugyanis napjainkban nem fenyegeti állandóan a változtatás és a rombolás – persze, ha eltekintünk a szobrok és az üvegfestészet levegőszennyezés általi veszélyeztetettségétől. Mindez másként van az építészetben, amelyben egyedül a használat is véghez visz egy permanens változási és rombolási folyamatot, s ezzel az „eredetit” kivonja a kutatásból. A tényállás rögzítése az egyetlen útja annak, hogy legalább egy részt megmentsünk a hagyomány számára, mert még a legjelentősebb építészeti emlékek is ki vannak téve az egészüket érő folytonos és gyakran szakszerűtlen beavatkozásoknak.

3.1. A síkbeli ábrázolás

Az építészet megragadásának legfontosabb eszköze régóta a tervrajz. Már a 13. századtól kezdve ez túlnyomórészt egész épületeknek vagy azok részeinek (homlokzatok, tornyok) többé-kevésbé pontos ortogonális vetületeire vonatkozik. Ilyenkor a tárgyat képzeletbeli, párhuzamos sugarakkal, amelyek az ábrázolási síkra merőlegesen futnak, erre vetítik, természetesen a lépték kicsinyítésével. A sugarak irányával egybeeső harmadik dimenzió kiesik, úgy hogy nincs különbség elöl és hátul között. Ezt csak egy újabb ábrázolással lehetne elérni, amelynek projekciós síkja derékszögben áll az előbbihez. Leképeződik minden olyan felület és tagolás, amely a rajz síkjával párhuzamosan fut, rövidül viszont minden, ami szöget alkot vele, és pedig annál erősebben, minél inkább közeledik 90°-hoz. Ez különösen észrevehető gömbölyödő vagy görbülő épülettestek esetében.⁸⁹

Hogy egy szabadon álló épülettest teljes megragadását elérjük, eszerint hat oldal szükséges, amelyek azt mint egy kockát veszik körül, miközben az alsó az alaprajzot, a felső erre vagy a tetőkre irányuló felülnézetet ábrázolja.

Ennek megfelelő számú rajzra lenne szükség, hogy megragadjuk a belsőt is. Ha ez bonyolult struktúrájú, ráadásul több emelete van, vagy felfelé változik, ez a szám növekedik. Az ábrázoláshoz az ortogonális projekció ugyanazon elve szerint kialakított metszési elvet használjuk, amelyben az épületet hosszában, keresztben vagy horizontálisan felmetszve képzeljük el. A metszési felületek az átmetszett falazatot ábrázolják, s kombináljuk őket a belső kivetített nézeteivel (1. kép).

A legfontosabb horizontális metszet az alaprajz, amelynek metszetsíkja a fő padlószint közelében fut. További horizontális metszeteket lehet felvenni az alapok tartományában (ahogyan az ásató találja meg egy épület maradványát),⁹⁰ vagy magasabb szinteken, illetve emeleteken, mindig aszerint, hogy ezáltal alapvetően új információkhoz jutunk-e. Egy bazilika esetében pl. további horizontális metszeteknek lehetne értelmük a mellékhajók tetői fölött, a boltozatok fölött és még a tető fölött is, hogy megragadják a trifóriumokat, az árkádos galériákat és a tetők vonalait. A gótika idején, de még a 20. század elején is szokás volt, hogy több ilyen horizontális metszetet egymásba rajzoljanak, ami az egyesek olvashatóságát erősen csökkenti. Ha csak egy horizontális metszet, éppen az alaprajz áll rendelkezésünkre, lehetőleg mint vetületnek, tartalmaznia kellene azokat a fontos vonalakat is, amelyek a metsző sík felett futnak, tehát valamennyi ív- és boltozati vonalat. Sajnos, ezek ábrázolására nincs érvényes norma (vékonyan kihúzva, szaggatott, pontozott vonal stb.). Hogy a lehető legtöbb információt helyezzék el benne, gyakran változik, illetve „ugrik” a metszet síkja, például, hogy a magasan lévő ablakokat, a portálokat, lépcsőket és a bemélyített kriptákat tartalmazza. E sokoldalúsága ellenére az alaprajz csak egy épületnek síkbeli, vagyis kétdimenziós kiterjedéséről adhat tájékoztatást, míg a harmadik, amelyet a szemlélő elsősorban magasságként és térként érzékel, ebből kizáródik. Az a kizárólagos operálás az alaprajzokkal, amely az építészeti kutatás egyes részeiben önként és az ásatási tudományokban szükségképpen történik, módszertanilag itt éri el a határait (2. kép).

Egy épület ortogonálisan vetített külső nézetein kívül a belsőt további, csak ezúttal a hossz- és a kereszttengelyek irányában vertikálisan vezetett metszetekkel lehet ábrázolni. Ezeket együttesen, gyakran csak részleteikben, függőleges vetületnek (Aufriss)^* nevezzük. Az ábrázoló és a vetítési eljárásra ugyanaz érvényes, mint az alaprajz esetében, vagyis, a metszetsíkra ferdén vagy görbülettel futó falak természetesen rövidülve jelennek meg, míg a metszetsíktól való távolság nem játszik szerepet és nem ábrázolható, még olyan grafikai eszközök használatával sem, ahogyan ezt különösen a 19. században kedvelték. Egzakt tájékoztatást ilyenkor csak az alaprajz adhat. Csak egy vagy több alaprajznak külső nézetekkel és különböző tengelyekben felvett vertikális metszetekkel való összekapcsolása képes egy épületet megközelítően megbízható módon megragadni.

A kutatás realitása persze másként fest. A legjelentősebb szakrális épületekről gyakran egy szabályossá tett, s ezért megbízhatatlan alaprajzon kívül mindenestre egy hosszmetszet részletei léteznek, léptékben megközelítő vázlatok formájában. Dehio és von Bezold még ma is nélkülözhetetlen standard munkája a nyugati egyházi építőművészetről (Die kirchliche Baukunst des Abendlandes, 1892–1901)⁹¹ csakis ilyenfajta, 19. századi előképek nyomán részben többszörösen átrajzolt vázlatokból áll. Különféle jelzések/vonalkázások alkalmazása a metszett falakon, különösen az alaprajzon, lehetővé teszi különböző keletkezési korok jelzését. Még ha „az építési korok kitüntetésének” ez a formája nagyon objektívnek hat is, mindig a tényállások interpretációjáról van szó.

Újabban fokozódik az izometria alkalmazása az irodalomban az építészeti rendszerek és az építéstörténeti folyamatok háromdimenziós ábrázolására, különösen részmetszetekkel kombinálva. Ez azon a belátáson alapul, hogy három, egy pontban tetszés szerinti szögben találkozó tengely egy kocka három élét ábrázolja, amelyekre a hosszúságokat rövidülés nélkül lehet felvinni. Rendszerint két, egymással derékszöget bezáró tengelyt választanak, és köztük léptékhelyesen és a szögeket megtartva helyezik el az alaprajzot. A harmadik tengely, amelynek szöge mindig az ábrázolási szándéknak megfelelően szabadon választható, rövidülés nélkül megadja a magasságokat, miközben valamennyi, az alaprajzon merőlegesen álló sík (=a falak) önmagában már nem lehet szöghelyes. Ezt a szemléltető eljárást lovas- vagy parallelperspektívának is nevezik. A tengelyek irányában minden méret kinyerhető belőle, az ortogonális vetületeket azonban nem helyettesítheti. Emellett a valódi perspektíva és az egytengelyű rövidülésű izometria csak alárendelt szerepet játszik (3. kép).

3.2. Az építészeti felvétel

Az építészeti felvétel, azaz egy épület felmérése és tervrajzszerű ábrázolása arra szolgál, hogy a tárgyat megtalált állapotában a lehető legnagyobb teljességgel megragadjuk, és éppen a rajzok által a kutatás számára hozzáférhetővé tegyük. Csak akkor van értéke, ha a lehető legpontosabban készül, és rögzíti mindazokat a szabálytalanságokat és deformációkat, amelyek a történeti öregedési folyamat során felléptek. Minél pontosabbra sikerül, annál inkább megbízható portrét képvisel, amely a további kutatás alapjául szolgálhat. A futó, jóllehet tisztán rajzolt vázlat, amelyet gyakran kínálnak építészeti felvétel gyanánt, ezzel szemben csak nagyon korlátozott értékű, hiszen nem mutat többet, mint a rendszert.⁹²

A még mindig legmegbízhatóbb eljárás a „kézi” felmérés, colstokkal,^** mérőszalaggal, függőónnal és vízmértékkel, a szintező és a teodolit optikai kontrollméréseivel.⁹³ Nagyon költséges, és nagyobb magasságokban állvány nélkül tilos, ugyanakkor viszont a tényállás intenzív megfigyelésének aktusa is.

A szintező egy távcső, amely egy pontosan beállítható horizontális síkkal rendelkező állványra van szerelve. Van benne egy körszegmens, úgy, hogy pontokra irányításával szögek mérhetők, s egy pontos sík tűzhető ki. Ez utóbbi tömlős szintezővel is lehetséges, vagyis egy vízzel töltött, átlátszó plasztiktömlővel a közlekedőedények elve alapján. Ennek előnye, hogy nem kell közvetlen látási kapcsolatnak fennállnia, és a magasságok a „sarok körül” is átvihetők. Szabad szakaszon derékszögek a szögtükörrel is kitűzhetők, de nem egyszerű bánni ezzel a műszerrel. A teodolit megfelel a szintező műszernek, de azon kívül be van rendezve a magassági szögek mérésére is. A horizontális irányban végzett szakaszmérés és az ismert szögfüggvények kombinációjával így optikai úton ki lehet számítani a magasságokat.

A felületek kőhelyes felméréséhez időközben a tábori pantográf⁹⁴ járul hozzá használható eredményekkel, amelynek alkalmazásával a gólyacsőr-elv szerint léptékben kicsinyített rajzok készülnek azokról a kövekről és effélékről, amelyeken körülvezették, ezeket azonban még át kell dolgozni.

Újabban vannak különféle, számítógépes vezérlésű, lézersugárra alapozott műszerek, amelyekhez részben reflektorokat kell használni.⁹⁵ Egy körben forgó lézersugárral minden tetszőleges sík kitűzhető egy épületben, akár különböző állvány-emeletekről kiindulva, az üres téren át a másik oldalon is.

Minél régebbi egy épület, annál kevésbé indulhatunk ki abból, hogy derékszögben van elrendezve, s hogy a falak azonos vastagságúak, illetve ezt tartják.

Mivel a belső és külső kapcsolata rendszerint csak kevés helyen, pl. az ajtóknál, ritkábban és nehezebben az ablakoknál adott, a külső és a belső alaprajzot külön kell felmérni és az összekötő helyeken összekapcsolni. A külső legjobban egy úgynevezett poligon meghúzásával mérhető be, amikor a szintező segítségével egy meglehetősen szabálytalan, az adottságokhoz alkalmazott, pontosan megállapított szakaszokkal és szögekkel rendelkező sokszöget helyezünk el az épület körül, s onnan mérjük be az éleket. Az elrendezés különbözőképpen, tehát mint derékszögű téglalap és négyzet is történhet. Ahhoz, hogy az alaprajzot a papírra felvihessük, az épületen a szakaszokat, valamint valamennyi jellemző pontot kétféle mértékkel kell bemérni. Más úton jár az ortogonális eljárás, amelynél egy tengelykeresztet állapítunk meg, és minden pontot két koordinátával határozunk meg. Eközben szükséges a szögtükör folytonos használata. Az eljárásoknak számos variánsa és vegyes formája van. Erre is vannak számítógépes eljárások, amelyekben a sarokpontokat és más jellegzetes pontokat koordinátáikkal azonosítanak és tárolnak. Ezek azonban nem helyettesítik a mérési eljárások alapvető megértését.

A belsőben a legegyszerűbb rendszer az egy alapvonalból kiinduló háromszögeléses mérés úgy, hogy a mért pontokat mindig két egymást metsző körzőnyílással kell szerkeszteni. Azokat a szakaszokat, amelyeket maga az épület kínál, természetesen be kell vonni. Minden más eljárás a tengelykeresztes és koordinátás ortogonális eljárásból van levezetve. Ma arra hajlanak, hogy mérési rasztert alkalmazzanak, ami régóta szokásos ásatásoknál, csakhogy ott a kitűzést nem korlátozzák falak. A mérési raszter esetében a tengelyek 1–2 méteres távolságban ismétlődnek, és zsinórokkal vagy csak a kereszteződési pontokon jelölik őket. Fedélszékeknél ajánlatos a rasztert térben kitűzni. Végül említsük még a poláris eljárást, amelynél egy vagy több pontról a tér éleihez és sarkaihoz és tagolásaihoz szögeket és szakaszokat mérünk a szintező műszerrel (vagy teodolittal). Ehhez abszolút szükségesek a kiegészítő kontrollmérések.

A nézetek és a vertikális metszetek mérése ugyanezzel az eljárással történik. Elméleti oldalról itt jelentkeznek a legkisebb problémák, másrészt a gyakorlati kivitel a legnagyobb nehézségekkel találkozik, ha az épület nincs egészen beállványozva. technikai segédeszközök, mint pl. teodolitok nélkül nagyobb magasságokat nem lehet bemérni. További probléma rejlik abban a tényben, hogy szinte minden homlokzat és belső nézet ki- és visszaugrásokkal, valamint elé helyezett tagozatokkal van ellátva, amelyeket a rajzon egy és ugyanabba a síkba kell vetíteni, miközben a mérés különböző szinteken történik. Ez természetesen akkor bonyolult, ha ezek a szintek nem párhuzamosan futnak, és ha a visszaugrások nem derékszögűek. Még nagyobbak ezek a nehézségek metszetek felvételénél, amelyek pedig mindig egy nézettel vannak kombinálva, s ezek gyakran nem egészen velük párhuzamosan futnak. Egy projekciós eljáráshoz itt mindig az alaprajzot kell segítségül hívni. Minden metszet esetében fontos, hogy menetét pontosan megadjuk az alaprajzon. Nagyon gyakran szükséges, hogy ugorjunk a metszet síkjával, s így megragadjuk a részleteket mint pl. a nyílásokat, de a tér sajátosságait is. A boltozatokat záradékuk vonalában metsszük, az ablakokat, ajtókat, mindenféle íveket tengelyükben. A pilléreket, oszlopokat, ablak-szárköveket, támíveket, mindenféle faltagolást rendszerint nem metszünk, hanem nézetükkel ábrázolunk, mert másként elvesztik jellegüket, és falazatnak tűnnek.

Mint mérési eljárás alapvetően csak a vertikális tengelykereszt koordinátákkal jön szóba, amit ki lehet bővíteni egy mérési raszterré. Ezt egy vagy több függőónnal lehet előállítani a vertikálisakra nézve és a tömlős vízmértékkel vagy szintező műszerrel/teodolittal a horizontálisak esetében, s ezeket azután kifeszített zsinórokkal jelöljük. Az utóbbit nagyon megnehezítik a kiugró tagozatok.

Alaprajzon és metszeten is a hajlított formákat, tehát íveket és apszisokat több mérési ponttal vesszük fel, amelyeknek száma és távolsága a nagysághoz és a kivitelezés szabályosságához igazodik. Ezeket a pontokat vagy egy tengelykereszttel és koordinátákkal vagy a háromszögelési eljárás szerint, egy alapvonalra vonatkoztatva mérhetjük be. A részletformák felvétele alapvetően ugyanezen eljárás szerint történik. A mérés pontossága reprodukálásának kívánt léptékéhez fog alkalmazkodni. Ha közlésére kilátás van, erre tekintettel kell majd lennünk. Alapvetően a következő léptékek szokásosak a rajzok számára: helyzetrajzoknál: 1:1000, 1:500 és 1:200, alaprajzoknál, nézeteknél és metszeteknél: 1:100 és 1:50, míg az előbbiek még kisebbre rajzolhatók. Kőhelyes ábrázolásokhoz és torzulásokhoz 1:50, még inkább és pontosabban 1:20 választandó, minden más részlethez 1:10 vagy éppen 1:5 kell. A metszetek és a nézetek esetében mindenekelőtt a korai és érett középkori építészetben és a favázas [Fachwerk] építészetben általánosan szükséges és kívánatos, hogy a tisztán formális tagoláson kívül rajzoljunk egy lapot a felépítésről is és minden technikai tényállásról, illetve a kőhelyes felvétellel. Utóbbi a fal megbízható portréjára törekszik, s kőről kőre való felmérést igényel, lehetőség szerint a kőfelület jellemzésével együtt (4. kép).⁹⁶

Az épület felvétele nemcsak dokumentáció, hanem mint pl. az ásatás is, maga a tárgy vizsgálatának egy része, amely semmivel sem helyettesíthető. Ezt a beavatatlan kívülállóval többnyire nehéz megértetni!

3.3. A fényképezés

19. század közepi kialakulása óta a fényképnek biztos helye van az építészetábrázolásban, amely a 20. században minőség és ár tekintetében is folytonosan javuló nyomdai reprodukciós lehetőségekkel a laikus szemében megelőzheti a rajz rangját.⁹⁷

A kettő egymást kölcsönösen nem helyettesítheti, hanem belátható okokból csak kiegészítheti. Kézenfekvők a fényképezés előnyei, mert gyors és szemléletes eljárás az egész ábrázolására térbeli viszonylataiban és minden részletében. Ezen kívül mindenki számára könnyen megvalósítható emlékezetsegítő. A belső térben az egész megragadására korlátozottak a fénykép lehetőségei. A részletekre és az épületrégészeti tényállásokra nézve azonban gyakran alighanem ez az egyetlen dokumentációs eszköz, újabban különösen a színes fénykép. Mindenesetre mindig csak a felületet képes ábrázolni, mindenkori állapotában, anélkül, hogy elválasztaná a fontosat a nem fontostól, és hangsúlyozná azt, ami jellegzetes.⁹⁸

Különösen belső terek összfelvételein a fényképezés az optikai törvényeknek megfelelően nem valósághű képeket hoz létre, hanem összetartó, úgynevezett „hanyatteső” vonalakat, amelyek nagyon elidegenítőek. Az optikai tengelyek eltolása és a laboratóriumi torzításmentesítés valamennyire kiegyenlítik ezt, de a valóságos arányok aligha érhetők el. A templomterek tengelyében felvett képek ritkán mutatják a jellegzetest, azaz a faltagolást, hanem csak a keresztmetszetet és a mélységi kiterjedést. Ezért más nézőpontokról felvettekkel kell őket kiegészíteni.

3.4. A fotogrammetria

Már nem sokkal a fényképezés feltalálása után megkísérelték bevetni a fotogrammetriát a rajzi felvételre, mindenekelőtt nehezen elérhető részek kőhelyes ábrázolására. Ehhez szükséges a fotó és a mért szakaszok kombinációja, ugyanígy a nézőpont bemérése és az optikai torzítás figyelembe vétele. Ezen az alapon készültek a Porosz Mérési Intézet (Preussische Messbildanstalt) nevezetes rajzai, amelyeknek minősége természetesen jelentős mértékben csökken a nézőponttól való eltávolodással. Ezzel nem lehetett helyettesíteni egy kézzel felmért kőhelyes felvételt. Különösen kisebb részleteken ma is használják ezt az eljárást, beállított colstokokkal vagy mérőlécekkel kapcsolatban.⁹⁹

Hogy kiküszöböljék a tetemes pontatlanságokat, fejlesztették ki a fotogrammetria eljárását, amely a munkaeszközök kombinációjával 1960 tájától egyre nagyobb jelentőségre tett szert.¹⁰⁰ Ennél egy épületet különböző nézőpontokból azonos, pontosan párhuzamos sztereo-mérőkamerákkal vesznek fel, amelyeknek távolságát és felállítási helyét éppoly pontosan bemérik, mint a tárgyon alkalmazott illesztő pontokat. A felvételek átmetszésének területén háromdimenziós képet nyernek. Egy költséges kiértékelő eszközzel ebből a laborban mérethű rajz nyerhető. Plasztikus testek esetében ezen kívül még magassági vonalak módjára metszetek is nyerhetők, amelyek relief esetében lehetővé tesznek lemintázás nélküli másolatokat is. A fotogrammetria különösen alkalmas külső nézetek állvány nélküli felvételére, és mint gazdaságos eljárás különleges jelentőségre tett szert egész utcák rajzi felvételében. Szűk és magas belső terekben azonban nehézségek adódnak. Egyéni alkalmazásban túl körülményes és drága, csak intézmények és kereskedelmi vállalkozások tudják finanszírozni a drága eszközöket és a tapasztalt kiértékelőket. Ezen kívül mindig csak azt lehet megrajzolni, ami a fotón ábrázolva van, és azonosítható, míg a kézi felmérés egyszersmind autopsziát és vizsgálatot is jelent. A kiértékelő rajzoló ráadásul rendszerint nem az a tapasztalt épületkutató, aki ismeri a tárgyat, és tudja értelmezni és ábrázolni a tényállást. A sztereo-felvételek kiértékelése ezzel szemben megismételhető és évek múltán is lehetséges, anélkül, hogy előzetesen bizonyos metszetvonalakra rögzítették volna. Előnyösnek bizonyult a homlokzatok konvencionális módon mért alaprajzának és fotogrammetriai felvételének kombinációja. Itt is megmutatkozik a technika haladása. Kisebb részletek esetében a digitális kamerák lehetővé teszik a képernyőre való közvetlen átvitelt, és az ottani feldolgozást. A megfelelő rajzoló programok lehetővé teszik a rajzi ábrázolásba való átvitelt. Már 1900 táján helyettesítették a sztereo-felvételi eljárást egyszerű, raszterhálós felvételekkel. Ez megengedi, hogy számítógépes programokkal meghatározzák a kép térbeli helyzetét, és ezáltal „torzításmentesítsék”. A kiértékelés során a plottereket is már nem mechanikusan, hanem digitálisan működtették. A tárolókapacitás hatalmas növekedése megengedi a teljes adatállomány átvételét, amelyet azután minden tetszőleges méretben és a közvetlen kinyomtatásra is le lehet hívni.

3.5. Az épületkutatás

Ha az épületet oklevélnek tekintjük, akkor a kutatás a szöveg olvasásának és megértésének felel meg. Az épületkutatás célja ugyanaz, ami minden, a tárgy rögzítésével kapcsolatos intézkedésé, csak itt különösen evidensen és közvetlenül szembeszökően: egy épület állapotának tisztázása technikai tekintetben, építésének fázisaira és első, befejezett állapotának utólagos változtatásaira vonatkoztatva.¹⁰¹ A szakrális építészetben a hangsúly gyakran a mindenkori építéstörténet első területén van, a profán építészetben gyakran a másodikon. Az eredmény többnyire csak relatív kronológia lehet, mert ha nincsenek feliratok, az abszolút évszámokkal való összekapcsolás csak más kutatási kezdeményezések útján lehetséges.

Az eredeti állapot tisztázásához elengedhetetlen az épület- és tényállás-vizsgálat. Ha azonban az első kivitelezési folyamat kikutatásáról – ami többnyire egyszersmind a tervezés története is – van szó, akkor a kutatás súlypontja az újkor kezdetével a ránk maradt tervanyag hatására egyre inkább átkerül az épületkutatásról a forráskutatásra.

A gyakorlati épületkutatás számára nem lehet kötelező szabályokat felállítani. Az alábbiakban csak néhány útbaigazítást lehet adni.¹⁰² Ha a formális felépítést észleltük, lerajzoltuk és leírtuk, akkor a vizsgálat elsősorban a technikai tényállásra irányul. Ennek során tisztázni kell a szerkezetet és annak kivitelezését, ugyanúgy, mint azonosítani az anyagokat és alkalmazásukat. Jellegüket, méretüket, felületük megmunkálását, a kőméreteket és a fúgahálózatot fel kell venni, részben rajzolni és – természetesen – értelmezni is, tekintettel a történeti folyamatra. Gyakran mindez egy másokkal közös láncolatban kapja meg jelentőségét, és csak sok összehasonlítás és hosszú tapasztalat alapján fejthető meg. A falazatok jellegzetesek lehetnek bizonyos régiókra és korokra nézve, s ugyanígy a kövek felülete is, legyenek azok hegyes vésővel, bárddal, vésővel, egyengető vassal megmunkálva, vagy csiszolva.¹⁰³ A téglaépítészet területein nemcsak a kövek formája, felülete, struktúrája és színe számít, hanem a kötés formája is, aszerint, hogy vend, kereszt-, tömb-, vagy vadkötés-e. Ugyanez érvényes a tagozatokhoz és profilokhoz használt formakövek kialakítására, hiszen a téglaépítészetet meghatározza a sorozatban előállított kőtípusok alkalmazása (6. kép).¹⁰⁴

Ha különböző korokból való épületrészek összetalálkozása a falazatnak egy vonal mentén való változásából leolvasható, „épületvarratról” vagy „épületfúgáról” (falelválásról) beszélünk. Ez utólagos történésre utalhat, de az építkezés közben is keletkezhetett, mint egy szakasz határa (5. kép). Ilyenkor többnyire változik a rétegek magassága és a kövek formátuma. Ha az épület nincs vakolva, esetleg keletkezésének egész folyamata leolvasható.¹⁰⁵ Éppilyen fontos megvizsgálni a kötést egyes épületrészek vagy a tagozatok és a falak közötti kötést. Ugyanazon falazattípusokon belül is (nagykváder-falazat, kalapáccsal készült [hammerrecht] kiskváder-falazat, törtkő-falazat) gyakran egy és ugyanazon épületen tetemes különbségek állapíthatók meg (4. kép). Alkalmasint szerepe van ebben a külső falhéjak és a kitöltő falazat viszonyának – ez az antikvitás óta szokásos technikai felépítés –, de nehezen vizsgálható. A favázas építkezésben tisztázandó a szerkezet és annak utólagos változásai, éppúgy, mint a fakötések és az egykori kifalazás technikája.¹⁰⁶ Az épületkutatás régóta elhanyagolt területe a tetőszerkezetek vizsgálata. Amennyiben nincsenek megújítva, általuk alkalomadtán utalások nyerhetők az építéstörténetre, eltekintve attól az érdeklődéstől, amelyre mint technikai teljesítmények maguk is igényt tarthatnak. Mivel a tetőtereket ritkábban változtatják meg, éppen ott vannak az épületről a legjobb kutatási lehetőségek (7. kép).

Ugyanolyan figyelmet igényelhetnek a vakolatfelületek különböző festési és felületalakítási nyomaikkal, mint a falazat és a favázas szerkezet. Az utóbbiak kutatásába rendszerint be kell vonni a specializálódott restaurátort, aki képes az egymás fölött lévő rétegeket mintákra osztani, és gyakran mikroszkóp segítségével meghatározni.¹⁰⁷ Elfedett és falazatba zárt vakolatmaradványok és -élek változtatásokról tudósíthatnak, valamint egy kikövetkeztetett építési fázis mindenkori befejezettségének és használhatóságának fokáról is. E területhez tartoznak az egykori padlók és burkolataik, amelyek gyakran csak ásatás útján érhetők el, valamint ablakkeretek, ajtók, ezek zárógerendái és hasonló dolgok.

Az épületkutatásnál az ember általában a maga megfigyelőképességére, iskolázottságára és tapasztalatára van utalva. Nagy szerepe van az összehasonlításnak a máshol talált viszonyokkal, de ez alkalmasint félre is vezethet. Viszont elengedhetetlenek az ismeretek a történeti kézműves technikákban általában, de ezek táji eltéréseiben is. Ezeket az ember a vizsgálat közben maga szerzi meg, mert az elméleti közvetítés csak korlátozott mértékben lehetséges. A félreértelmezések lehetősége eleinte nagy, de itt a tárgy neveli a kutatót. Támaszul szolgáló technikai eljárások alig vannak.

Itt a felhasznált kőanyag geológiai meghatározását ugyanúgy meg kellene említeni, mint a habarcs- és vakolatminták vizsgálatát, amik azonban aligha járulhatnak hozzá egy kormeghatározáshoz, mivel az összetétel az építkezés menetében gyakran változik. A C 14-es módszer alkalmazása a szén bomlási időinek alapján rendszerint csak nagyon pontatlan, a mi időszakaszainkra nézve éppen használhatatlan eredményeket hoz. A téglák kormeghatározására való újabb eljárások kialakulóban vannak.¹⁰⁸

Egészen rendkívüli jelentőséget szerzett a kormeghatározásra nézve az utóbbi három évtizedben a dendro-, vagyis évgyűrűkronológia,¹⁰⁹ a fa botanikájának egy eljárása, amely azon a belátáson alapul, hogy a „kövér” és a „sovány” évek minden azonos fajtájú és azonos vidékről való fa évgyűrűinek vastagságában hasonló módon tükröződnek. A mikroszkóp alatt mérve ez egy bizonyos görbét ad, amelyet a jelenkortól kiindulva mindig régebbi fák egymást átfedő egymásra rétegződésével egészen az időszámítás kezdetéig meghosszabbítottak. Hogy egy fát a görbén biztosan elhelyezzenek, és ezzel datálják, elég nagy számú évgyűrűre van szükség, amelyeknek lehetőleg a kéregig kellene érniük ahhoz, hogy a kivágás dátumát meg lehessen határozni. Ráadásul ki tudták mutatni, hogy az épületfát mindig frissen dolgozták fel. Így minták elegendő nagyságú száma esetén favázas szerkezetek, tetőszékek, mennyezeti gerendák és kőépületeknél a falazatban maradt állványgerendák évnyi pontosságú datálásait kapjuk. Az eredmények meglepőek, más úton nyert kormeghatározások megerősítették vagy korrigálták, és átgondolásra késztettek.

További technikai eljárás a termográfia,¹¹⁰ amelynek kiindulópontja a nyersanyagok különböző termikus viselkedése, vagyis hőtárolása és -kisugárzása. Megfelelő műszerrel egy filmen rögzítik a differenciákat úgy, hogy egy vakolat alatt megmaradt faváz beleértve változtatásait és károsodásait, éppúgy megjelenik, mint egy rejtett téglaív a természetes kőből való törtkő-falazatban, vagy elfalazott nyílások. Végül utaljunk még az endoszkópiára,¹¹¹ hozzáférhetetlen üregek kutatásában. Fúrólyukon kis objektívet vezetnek be fényforrással együtt. Az eljárás épületkárosodások és statikailag nem megfelelő kitöltő falazat kimutatására szolgál.