Rényi, András Művészettörténet. Bevezetés

2. Az anyagi állapot rögzítése a szobrászatban és a festészetben

Ulrich Schießl

2.1. Bevezetés

Állapotrögzítésen értendő egy képzőművészeti alkotás azonosítása és dokumentációja nyersanyagai, készítési és alakítási technikái, valamint emberi eredetű és természetes hatásokra végbement változásai tekintetében. Az állapotrögzítés optikai leíró, történeti, technológiai és természettudományos (archeometriai) módszerekkel történik. A műveknek állapotrögzítést célzó vizsgálata a restaurátor feladata, aki szorosan együttműködik természet- és társadalomtudósokkal.

Az állapotrögzítést írásba és képekbe foglaljuk. Optikai leíró módszerekkel a művet anyagi és leolvasható technikai megjelenésében dokumentáljuk. Ehhez a történeti módszerek az írott és a képi hagyomány, valamint az in situ maradványok értékelésével járulnak hozzá. Az optikai vizsgálat eredményei alapján kerül sor a technológiai vizsgálatokra, amelyek nagyrészt természettudományi módszerekkel történnek. A történeti és a technológiai kutatások eredményeit össze kell kapcsolni. Az eredmények egymást kölcsönösen kiegészítő és helyesbítő területein alakul ki a tárgy anyagi történeti életrajza, vagyis az a mű-állapothoz hozzárendelhető tényállás, amely nemcsak a jelen állapotot mint végső állapotot, hanem valamennyi megelőző, köztes állapotot is átfogja, illetve megpróbálja összefoglalni a hagyományozott és leolvasható információforrások alapján. Első állapotnak általában a mű „eredeti állapotaként” definiált, érintetlen vagy röviddel a keletkezése utáni státusát nevezzük. Az állapot változásainak vannak emberi és természeti okai. Emberi eredetű változások pl. az átalakító, renováló, restauráló vagy konzerváló kezelések. Ide tartoznak a szándékosan ártó vagy romboló beavatkozások, akármi is az indítékuk. A természeti változások az anyag öregedésében (degradáció), az időjárás behatására történő romlási jelenségekben vagy az állati és növényi kártevők okozta pusztulásban mutatkoznak meg.

A mű anyagi és technikai állapotának pontos megállapítása különböző célokat szolgál. A mű megőrzése az esedékes konzerválási és restaurálási beavatkozások alkalmával mindig ezen alapul. A megőrzés sokkal gyakoribb indoka egy mű állapotfelvételének, mint a valódiság vizsgálata.²³ A művészettörténész számára az állapotvizsgálat kiegészítő kritériumokat kínál a datáláshoz, a stiláris interpretációhoz vagy kor tipikus anyagesztétikai jelenségeinek azonosításához. Kritériumokat nyújt a kolorit tanulmányozása számára is, hogy még egy további példát említsek. Ezt itt azért hangsúlyozzuk, mivel a következőkben bemutatott állapotrögzítési eljárások elengedhetetlenek például a szobrok felületének polikrómia-kutatásában.

Az állapot rögzítésének azonban nemcsak szolgáló funkciója van, alapvetően hozzájárul a képzőművészetek technikatörténetéhez is. A történeti festőtechnikáról szóló, eddig nagyrészt csak a művészeti technika írott hagyományára hivatkozó, gazdag irodalom²⁴ mellett újabban a táblakép-, fal- és a szoborfelület-festés anyagi állagvizsgálatainak mennyisége is jelentősen megnövekedett. Így pontosabban meg lehet írni a források és az in situ anamnézis összekapcsolásával a képzőművészetek technikatörténetét.²⁵

A pontos állapotrögzítés szélesebb körű alkalmazása viszonylag új keletű. A 18. században vannak utalások bámulatosan precíz festményvizsgálatokra. Így tudunk Raffaello Szent Mihályának 1751-es vizsgálatáról: Charles Antoine Coypel írta a jelentést.²⁶ Mint dokumentátor és szakértő a Musée Centralban és a későbbi Musée Napoléonban fontos szerepet játszott Jean-Baptiste Pierre Lebrun, aki többek között 1800 körül Raffaello Folignói Madonnáját és 1800-ban van Eycktől a Rolin kancellár Madonnáját vizsgálta meg. Részletes jelentések maradtak fenn.²⁷ A természettudományos festményvizsgálat egyik legkorábbi bizonyítéka Theoderich mester karlštejni tábláira vonatkozik, amelyeket 1780-ban Bécsbe szállítottak, és „tenyérnyi szélességben” különféle reagensekkel kezeltek, hogy kimutatható-e rajtuk olajfesték. Az egyik indíték az volt, hogy Lessing megtalálta Theophilus traktátusát, a másik pedig, hogy kétségbe vonták Giorgio Vasari elméletét, mely szerint az Eyckek találták volna fel az olajfestészetet.²⁸ Az archeometria (ld. alább, – amely az egész 19. század folyamán az archeológiához kötődött – és a történeti festéstechnikai problémák összekapcsolódtak a kortárs törekvésekkel a festőtechnika fejlesztésére. Az archeometria csak a legutolsó időben fejlődött – a természettudományos analitika alkalmazásának révén – önálló diszciplínává a műalkotások azonosítása és megőrzése szolgálatában.

Az állapotrögzítés egzakt módszertanának meghonosodása szorosan összefügg a restaurátor szakma fejlődésével, amely a művész-, festő- és iparos restaurátor gyakorlatáról leválva, a szellem- és természettudományos tájékozottságú, technológiailag képzett, egyetemi végzettséget igénylő restaurálás irányába haladt. Az utolsó harminc évben ehhez kapcsolódott a szakmai etika konszolidálódása, amely minden kezelő beavatkozás előtt múlhatatlan kötelezettségnek tekinti az állapotfelvételt.²⁹

A műkincsek anyagi állapotrögzítése interdiszciplináris munka. Ebben a művészettörténész egyedül nem jut messzire. Azonban egzakt forráskutatással utánanéz egy műnek, elsősorban az ő dolga, hogy történeti kutatásokkal tárja fel az anyagokra vonatkozó utalásokat és ezeket illessze hozzá az állapotvizsgálati eredményekhez. Az állapotfelvételt magán a tárgyon csakis tapasztalt és specializált restaurátor végezheti. Ehhez járulnak az anyag- és technikai meghatározások fizikai és kémiai módszerekkel. A képi dokumentációhoz még szükség van fényképészre vagy tudományos rajzolóra is. A módszertanilag következetes formájú anyagi műanamnézis azonban még egyáltalán nem magától értetődő. Eleddig inkább csak a kiemelt műveknek tartották fenn.³⁰

A laikusok felfokozott várakozásokat táplálnak a természettudományos eljárásokkal folytatott állapotfelvétel lehetőségeivel kapcsolatban. Jóllehet az archeometria ma egy sor analitikai lehetőséggel bír, költség- és kapacitási okokból nem lehet széleskörű hatása.³¹ Az állapotrögzítés lényeges része ezért a restaurátortól és a művészettörténésztől függ. Amikor hozzájuk társul az archeometrai szakértő, az állapotrögzítés minden módszerét ki lehet meríteni. Ezeket a módszereket kell most röviden leírnunk, felölelve a festett és festetlen szobrászat állapotrögzítését is. A festészet területe tartalmazza a tábla-, a fal- és a díszítő festészetet és a felületek festői kezelését.

A leírás módszeresen halad a gyakorlati állapotrögzítésnek az egyszerűtől a különös felé vezető útján. A természettudományos eljárásokról bevezetésül bővebben lehet olvasni, a hétköznapibb módszereket alig írjuk le. Ezért az egyszerű dolgokat erősebben hangsúlyozzuk, a különlegességek esetében az irodalomra utalunk.

2.2. A szemrevételezéssel való tárgyvizsgálat és az írásos/képi dokumentáció

Az állapotfelvételnek ez a fajtája arra törekszik, hogy egy mű minden, látható fényben leolvasható anyagi és tárgyi tényállását felderítse és rögzítse. Ebben optikai segédeszközöket, pl. sztereomikroszkópot is használunk.

A mű azonosításához elég egy körözvényszerűen tárgyilagos, rövid leírás. Előzetes információként rövid útbaigazítást ad a mű anyagairól és technikájáról, égérvenyesnek számító (átvett) adatokat a szerzőről, a keletkezési időről, az eredetről, a fennmaradás helyeiről, a tulajdonosokról. A pontos méretadatokon kívül olykor érdemes lehet a súlyadatokat is közölni. Az azonosítási rész a legpontosabban ügyel minden in situ meglévő adat leírására: szignatúrák, feljegyzések, restaurálási és renoválási adatok,³² vizsgálati jegyek (pl. a fatáblákon a beégetett jegyek),³³ önkényes feliratok és firkálások, tulajdonosi, hatósági vagy műkereskedői jelzések (feliratok, jegyek, címkék, bélyegzők vagy pecsétek). Továbbá gondolni kell a műben elrejtett okmányokra is, ami előfordulhat szobrok és oltárok esetében is.³⁴ Ugyancsak ide tartozik a megőrzés módjának, a környezetnek, klimatikus viszonyainak a leírása, ami fontos lehet a károsodás nyomainak értelmezésekor.

Az azonosítást követő anyagi és technikai állapotfelvétel a festett tárgyaknál és a tábla- vagy falfestészeti műveknél megkülönbözteti a képhordozó vizsgálatát és az alapozó- és a festett rétegekétől. Először megvizsgáljuk az anyagokat és a technikai felépítést, azután az állapotot és a régebbi állapotokra utaló jeleket. A nagy felületű műveket, pl. a falfestményeket a leírás és feltérképezés céljára síkbeli négyzethálóval osztjuk fel. (A grafikus ábrázolásokról később.) A szobrászatban, mint a festészetben is, az anyagot az optikailag leolvasható kritériumok szerint írjuk le. A szakember ezeket nemcsak a képhordozó szabadon lévő, festetlen részein találja meg. Egy ággörcsöt például az előoldal felől is észre lehet venni egy fatábla festett rétegében a repedések képe alapján, és kontrollálhatjuk folytatását a képhordozóban a kép hátoldaláig. Az anyagi leírást kiegészítjük az optikailag leolvasható, a készítés technikájára vonatkozó adatokkal, mint például a kidolgozás módja, a több részből összeillesztés sávjai és összekötő elemei. Ide tartozik a megmunkálási nyomok rögzítése mind a megmunkált, mind a megmunkálatlan részeken, pl. a festmények és reliefek hátoldalán, faszobrok kivájásain vagy a festett rézlemezek hátoldalán. A megmunkálási nyom értelmezése következtetni enged a megmunkálás technikáira és szerszámaira.³⁵ Ez elmélyült történeti technológiai ismereteket követel. Vászonra festett képeknél dokumentáljuk az esetleges szövési széleket, a szövet kötésfajtáját, a kép vásznának toldásai esetén az összevarrás formáit. Túl sok szöglyuk a feszítő szegélyeken a hasonlóan futó feszítő girlandokkal együtt arra utalhat, hogy kicserélték a vakrámát. A vakrámát és az ékkereteet ugyanilyen pontosan kell leírni (a sarokkötés módja, az ékek iránya). Ugyanebbe a rovatba soroljuk a kisegítő képhordozót és a segédkonstrukciókat is. Áthelyezett falfestmény esetében dokumentálandó az új, mobil képhordozó. Az eredeti helyen lévő falfestmény esetében az egész struktúra (vakolatrétegek, falazat, lécboltozat stb.) képhordozónak számít. A festéstechnikától függően, a vakolatrétegek tartozhatnak az alapozáshoz, ahogyan pl. fresco buono esetében, ahol az arriccio és az intonaco a tulajdonképpeni festett réteg. Már az egyes struktúrák és rétegek elnevezésének módját is felül kell vizsgálnunk, mert fennállhat annak a veszélye, hogy elhamarkodottan interpretálunk.

A képhordozó minden ember okozta változását (a formátum levágása, a fatáblák vékonyítása, szétfűrészelt, úgynevezett hasított oltártáblák), ha levezethető, kronológiai sorba (első változás, első köztes állapot stb.) kell rendezni. A leírás részletesen ügyeljen a képhordozó megtartási állapotára, figyelve a természetes öregedés és a természetes károsodás hatásaira. Ugyanígy tagolódik az alapozó és a festőrétegek vizsgálata anyagokra, technikákra, ember okozta és természetes változásokra. Az átfestések és a felület átdolgozásai olykor nem teszik lehetővé, hogy következtessünk a korábbi állapotokra. Olyankor a még nem zavaró, de tanúsításra mégis alkalmas helyeken apró feltárási felületeken lehet in situ megvizsgálni a rétegsorokat avagy a stratigráfiát. Ez a rongáló vizsgálati módszernek számító eljárás nem mindenütt vállalható, és erről mindig a tárgy figyelembevételével kell dönteni.

Egy szemrevételezéssel végzett vizsgálat eredményei a mű méretétől és problematikájától függően akár elegendőek is lehetnek. Ha az állapot rögzítéséhez további eljárások szükségesek, úgy a szemrevételezéssel történt állapotfelvétel ideiglenes anyaggyűjtés jellegű, és alapul szolgál további kérdések megfelelő módszerekkel való tisztázásához.

Az optikai vizsgálatnak az itt bemutatott formában törvényszerűen megvannak a maga korlátai. Hogy ne váljék hipotézisek halmazává, az objektív kritériumok érvényesítése érdekében a szaknyelvnek igazodnia kell bizonyos szabályokhoz. Még egy szakember sem képes minden, olykor ráadásul elöregedett fát pusztán anatómiai fameghatározással definiálni. Ezért kétség esetén inkább elégedjünk meg olyan általános megjelölésekkel, hogy kemény-, puha-, tűlevelű vagy lombos fáról van-e szó. Hasonló mondható a kőről is. A kötőanyag meghatározása optikailag nem lehetséges, legfeljebb körülírni lehet. Ügyeljünk a színek terminológiájára is,³⁶ hogy melyek a szemléletes színárnyalat-megjelölések, a fantázia- és divatnevek, illetve az egzakt színezékmegnevezések (kereskedelmi nevek). Analízis-eredmény híján áttetsző, mélyvörös rétegek (lazúrok) esetében nem beszélünk krapplakk-lazúrokról, hanem krappvörös lazúrokról, lévén a krapplakk egy festék, míg a krappvörös egy szín szemléletes megnevezése. Ugyanígy a cinóbervörös is egy színárnyalat szemléletes megjelölése, a cinóber viszont a vörösre módosult higanyszulfid neve. Néhány festékanyag optikai, mikroszkópos meghatározására csak kevés szakember képes.

Hasonló a helyzet, amikor áltudományos nyelvhasználat torzítja el a károsodás nyomainak azonosítását. A fában lakó rovarok furatait lehet „farovarlárva-lyukaknak” nevezni, de nem „szúfertőzésnek”, ugyanis a furat alapján nem állapítható meg a rovarfaj. Hasonlóan elhamarkodottan sókivirágzásként határozzák meg a penészgombák fehér anyagcseretermékeit vagy termőtesteit, vagy épp megfordítva. Kétséges esetben helyesebb fehéres lepedékről beszélni.³⁷ A vizsgáló szubjektivitása természetesen a diagnosztikai tapasztalatával csökken, viszont annál bővebben ismerteti a diagnózisát alátámasztó érveket.

És egy utolsó példa az antropogén változások leírására is. Egy összekarcolt festményfelület mindaddig egy értelmezetlen összekarcolt festményfelület, ameddig nem tudjuk, hogy a karcolásnyomok egy képmerénylőtől, egy játszadozó gyerektől vagy egy szállítómunkástól származnak-e. Addig csak mechanikus sérülésről beszélünk, és leírjuk nagyságát, mélységét és pontos eloszlását a mű felületén. Épp e téren az elhamarkodott értelmezés tendenciózus vizsgálati eljárást indít el, valósággal megakadályozza a helyes szemügyre vételt.

A restaurátorok egyetértenek abban, hogy az optikai vizsgálatot nem lehet sztereotip módon végezni, egy előre megfogalmazott kérdéslista alapján. A múzeumi munkában, a műemlékvédelemben és a szabad restaurátori gyakorlatban mégis ismerünk tagolási segédleteket, anyaggyűjteményeket, sőt még beikszelhető kérdéssorokat is (példák az 1. és 2. sz. függelékben). Mivel ezek az állapotrögzítéshez tartoznak, s mivel művészettörténészként találkozhatunk ezekkel a rendszerekkel, röviden kitérek kritikus ismertetésükre. Sok ilyen kérdés csak egészen konkrét célokat szolgál, amilyen pl. az első kármegállapítás a raktárban. A gyors ellenőrző kérdések sora az állapot rögzítésére nem elegendő. A dokumentáló szakember számára ösztönzést és emlékeztetőt jelentenek a szakaszokra tagolt kérdéslisták, amilyeneket a 20. század hatvanas éveiben a brüsszeli Institut Royal du Patrimoine Artistique-ban Agnes Ballestrem grófnő szerkesztett a festett felületű szobrokhoz,³⁸ majd Philippot és Mora a falfestményekhez.³⁹ Más szisztémákat alkalmazott az a kutatási projekt (1977–1981, Berlin, Staatliche Museen Preußischer Kulturbesitz),⁴⁰ amelyik Tilman Riemenschneider korai munkáin vizsgálta a szobrok felületét. A múzeumok restaurátori gyakorlatában olykor egyszerre történik a leltározás és az állapotrögzítés, itt is ismeretesek a kérdőívek az állag és az állapot felvételére.⁴¹ Ilyen általánosabb vagy átfogóbb jellegű jegyzőkönyv-űrlapokon kívül vannak még speciális űrlapok az egymást követő festési rétegek rögzítésére, különösen a festett szobrok, a hozzájuk tartozó együttesek és a falfestészet esetében, de az építészeti polikrómiára is. Németországban a mérvadó rendszert az 1970-es években Helmut Reichwald dolgozta ki.⁴² Az egyes rétegeket itt is kezdetben a szemlélésen kell definiálni, mielőtt ezeket igazoltan értelmezhetnénk mint szigetelést, alapozást, lekenést, festőréteget, védőréteget, szennyeződésréteget vagy fémrátétet. Mindez általában is vonatkozik a használt anyagok meghatározására. Így ésszerűbb, ha azt mondjuk például, hogy a szobor ezüst festése fölött sárgásbarna áttetsző réteg helyezkedik el, amíg meg nem állapítottuk, hogy az kifakult aranylakk-e, vagy pedig egy megbarnult, valaha fehér és áttetsző védőbevonat. Ebben a rétegben csak egy analízissel azonosított sárga festékanyag megléte engedi meg az aranylakként való értelmezést. Mindaddig megléte feltételezése elhamarkodottan a mű mai képét erőszakosan és félrevezetően belevinné korábbi állapota értelmezésébe (1. kép).

Hangsúlyozzuk még egyszer, hogy a szemrevételező vizsgálat eredményei mindig ideiglenes jellegűek, ha az állapotrögzítés további módszereit is be kell vetni. Akkor mint anyagot meg kell őrizni a munka jegyzőkönyvével együtt. A dokumentációs kötelezettséghez tartozik, hogy rögzítsük a vizsgálatban résztvevők nevét, a használt segédeszközöket, a jelentés szerzőjét és minden dátumjelölést.

Az állapotrögzítés „egyszerűen” optikai és írásban dokumentált eljárását többnyire képi dokumentáció kíséri. Ennek kell rögzítenie a speciális anyagi, technikai és patológiai tényállásokat. Adott esetben a képi dokumentáció bizonyos tényállásokat jobban képes rögzíteni, mint az írásba foglalás, de az utóbbit akkor sem lehet mellőzni. Most pedig röviden a képi dokumentáció egyes formáiról:

Méretarányos vázlatok vagy felvételek a tárgy különböző nézeteiről vagy körvonalairól állapottérképeket alkotnak, amelyeken grafikai eszközökkel, pl. raszterekkel megjelölhetők például a fertőzött zónák.

A fotografikus feldolgozás fekete-fehér vagy színes felvételeinek, illetve a diapozitívoknak is archiválásra alkalmasnak kell lenniük. A fotografikus feldolgozás először látható természetes és mesterséges fényben (ráeső és súrlófényben, vö. 2. kép) történik.⁴³ Jóllehet technikai és patológiai dolgokat rögzít, az egyes részletfelvétel meg kell hogy feleljen a forma és dimenzió szerinti leolvashatóságnak. Célszerű a mércével együtt lefényképezni. Javul a tényállás helyeiről készített részletfelvételek olvashatósága, ha pl. egy szobor alsó karján lévő károsodás felvételén látható vagy a kéztő, vagy a könyökhajlat. A „fent” vagy „lent” azonosítása is segíti a formától idegen technikai és patológiai részletek kiolvashatóságát. Noha főleg az építészet dokumentálására használatos, a fotogrammetria többek között kiválóan bevált oltárok felmérésére és állapottérképeinek készítésére is, sőt részben szobroknál is. A falfestészetben a nagyobb tárgyaknál alkalmazzák a fotogrammetriát.⁴⁴

A grafikai ábrázolás több típusa is alkalmas az állapotrögzítésre, amennyiben léptékhű. Szigorúan lineáris tárgyrajzokról van szó, mindenféle vonalkázás és árnyalás nélkül. A reprodukálhatóság miatt fekete-fehér technikákat kellene használni. Erre alkalmasak a tényállás tartalmait jelző egyszerű grafikai raszterek, amelyeket a jelmagyarázatban összetéveszthetetlenül kell definiálni.⁴⁵ Ezek az eljárások nagyon hasznosak lehetnek síkbeli tárgyak (főként festmények) vagy olyanok esetében, amelyek kiteríthetők (több falsíkon lévő falfestmény), határokba ütköznek azonban kifejezetten térbeli, bonyolultan plasztikus műveken. A szobroknál segíthetnek a szigorúan irányított, részben egymást átfedő, különböző perspektívájú nézetek (3. kép). Egy tiszta, lineáris vagy műszaki kézirajz jól visszaadja a technikai részleteket. Az eredetiről kopírozás régebbi módszerét újabban már nagyon problematikusnak tartják. Ha a konzerválás szempontja egyáltalán megengedi, akkor a kopírozást a restaurátornak kellene csinálnia. Ma ezt az eljárást egy-egy esetben a falfestészetnél még alkalmazzuk, korábban művészettörténeti célokra mindennapos volt. Az 1:1-es lépték előnye még nem legitimálja a kopírozást. Ugyanez mondható el a ledörzsölésről is, amely legfeljebb az időjárás által nem károsított kövön, fán vagy fémen lévő festetlen feliratok rögzítésére lehet alkalmas. Festett műveknél megengedhetetlen.

Speciálisan a falfestészet állapotrögzítésében segít az illető építészeti részek és falfelületek egzakt felmérési rajza. Nem minden felmérési eljárás van azonban arra tekintettel, hogy a régi falak, ablakbélletek, faltagolások nem mindig állnak derékszögben, és gyakoriak a görbe élek. E célra vannak speciális felmérési eljárások.⁴⁶

Az állapotfelvétel gyakorlatában van egy olykor kényelmes segédeszköz, ha egy kisebb, síkban tagolt tárgyról kell állapotrajzot készíteni. szükséges. A megfelelő formátumú, torzításmentes fényképről, leginkább egy mérőképről, kopírozva (pauzálással) jó rajzi vázlat készíthető, feltéve, hogy beilleszthető a lépték. Ezt a Manfred Koller által „pszeudo-fotogrammetriának” nevezett eljárást aztán a vázlat jelmagyarázatában mindenesetre közölni kell.

A képrögzítés, mérés, képfeldolgozás és a képreprodukció új digitális technikái a grafikai és a képi dokumentáció terén részben érezhető javuláshoz vezettek. Eredményeket azonban nagy eszközráfordítás nélkül bizonyára nem mindig lehet elérni.

2.3. Az állapotrögzítés történeti módszerei

Az írott és képi hagyományok kiértékelésének, a közelmúlt eseményeire való szóbeli kikérdezésnek, továbbá a szemrevételezéssel való „egyszerű” tárgyvizsgálatnak egymással párhuzamosan vagy szorosan összekapcsolódva kellene végbemennie.

A fennmaradt technikai írásokból nyerhető útbaigazítás ugyan nincs tárgyakra vonatkoztatva, mégis értékes értelmezési segítség a történeti-technikai adottságok, az anyaghasználat tekintetében, és mind inkább a történeti restauráló és renováló eljárásokra nézve is. Általános kiértékelésük azonban még távolról sem fejeződött be. A technikai irodalomból merített széleskörű tárgyismerettel egyelőre csak néhány technológus rendelkezik.⁴⁷ Még a megfelelő bibliográfiai feltárás is hiányzik.⁴⁸

A technikai írott forrásokra támaszkodás sem aggálytalan, ha például egy 14. századi sienai táblakép vizsgálata közvetlenül Cennino Cennini Libro d’artéjának adataira hivatkozik, mivel ebben a korban sok technika lényegesen régebbi tradíciór tekinthetett vissza. Több értelme van annak, ha ilyen művek nagyobb csoportját vizsgáljuk, s az eredményt szembesítjük egy egykorú írott forrás technikai állításaival.⁴⁹ Az eredmények ekként a művészet egyfajta nyersanyag- és technikatörténetébe torkollanak, ami fontos hozzájárulás a vizsgálati és állapotfelvételi módszerekhez. Csak ha a történeti adatok alapján beilleszthető egy analízissel azonosított nyersanyag, válik lehetségessé, hogy ezt az anyagot időben elhelyezzük és ebből magának a műnek a készítési módjára következtessünk.⁵⁰

Térjünk vissza a tárgyra vonatkozó írott és képi hagyományokhoz. Ezekhez tartoznak a már felsorolt in situ képi és dokumentációs bizonyítékok, de érdemes régi leírások után is nyomozni, például útleírásokban.⁵¹ Bőséges információkat adnak a szerződések, oltártervek, a munkát kísérő szakértői vélemények, elszámolások, anyagjegyzékek és a megbízók és a művészek közötti levélváltások, s természetesen minden hasonló irat is a restaurálásokról és renoválásokról.⁵² Az állapotrögzítéshez való történeti hozzájárulás minősége döntően az anyagi és a technikai adatok kiértékelésétől és értelmezésétől függ.⁵³ Gondoljunk csak a 18. századnak még dialektusban és szabad helyesírással fogalmazott levéltári irataira. A filológusok közül ez idáig csak Emil Ploss szerzett nagy érdemeket a németországi középkori festők szaknyelvének problémáit tisztázva.⁵⁴ A jelen fejezet szerzője pedig a dél-németországi 18. századi dekorációs technikák szakkifejezéseinek példáján próbálta bemutatni ezt a problematikát.⁵⁵

2.4. Az állapot rögzítése természettudományos módszerekkel

Az archeometria változatos eszköztára azoknál az eredményeknél és nyitott kérdéseknél folytatja az állapotrögzítést, ameddig a szemrevételezéssel való egyszerű tárgyvizsgálattal és az esetleg megszerzett történeti információkkal el lehetett jutni.⁵⁶ Lényegében a kérdésfeltevések megértetésében és közlésében, valamint a levett anyagpróbák dokumentációjában alapozódik meg a restaurátor, a művészettörténész és a természettudós közötti kibővített interdiszciplináris együttműködés sikere.⁵⁷

Jelen áttekintésben a természettudományos vizsgálati módszerek bemutatása lényegében a táblakép-, a felület- és a falfestészetre korlátozódik. A kő- és fémanyag-meghatározások sokaságáról az irodalomra kell utalnunk.⁵⁸ A festészet technikai és anyagi adottságait kutató természettudományos módszereken belül a felület- és a pontvizsgálatokat különböztetünk meg.⁵⁹

A felületvizsgálat egy munkamenetben átfogja vagy az egész felületet, vagy legalábbis nagyobb (és növelhető) részeit. A felületvizsgálatok inkább festőrétegek felépítésére, a felületi struktúrákra és állapotokra vonatkozó kérdések megválaszolására jók. A felületvizsgálat területén a természettudományos módszertanhoz, és nem az előbb bemutatott egyszerű tárgyvizsgálathoz besorolás csak akkor indokolt, ha természettudományos-technikai segédeszközöket alkalmazunk. Így a mikroszkópos felületvizsgálat látható fényben még nagyon is az egyszerű tárgyvizsgálathoz sorolható.

A rongálásmentes felületvizsgálatokkal ellentétben a pontvizsgálathoz többnyire a lehető legkisebb minta vételére van szükség. A pontvizsgálatok kijelentésekre vezetnek a kiinduló anyagról és a változásokban létrejött anyagokról (pl. korróziós termékek, növényi és állati kártevők anyagcsere-termékei). Azoknak a lehetőségeknek a sokasága, amelyekkel úgynevezett kormeghatározáshoz juthatunk, nem tartozik az anyagi állapotrögzítés kontextusába.⁶⁰

Először nézzük a felületvizsgálatot. Rendszerint látható természetes vagy mesterséges megvilágításban, ráeső vagy súrlófényben a felszín vizsgálatával kezdődik, ami még az egyszerű tárgyvizsgálathoz tartozik. A látható fénytartományban a vizsgálat egyik segédeszköze a felület megtekintése polarizált fényben, hogy például a csillogó reflexeket elkerüljük.⁶¹ A nátriumgőz-lámpák egyszínű sárga fénye (vagyis egyetlen hullámhosszú, egyszínű fénye) jobban áthatol a zavaros közegeken, mint a fehér fény. Különösen jól áthatol a festmények felületén az elöregedett firniszek és bevonatok alkotta sárga és sárgásbarna rétegeken, és így a kép részletei jobban láthatóvá válnak. A sárga kivételével minden színt a szürke árnyalataiban látszik. A fekete-fehérbe áttett színesség továbbá kontraszttorzításokkal is jár.⁶² A látható fényben való felületvizsgálathoz számítható természetesen az is, amit egészen közelről, mikroszkopikus módszerekkel végzünk.⁶³

Az ibolyán túli sugarak hatására a különféle anyagok fluoreszkálnak. Az emberi szem számára láthatatlan UV-sugarak hatására a molekulák hosszú hullámú, látható fényt bocsátanak ki. A fluoreszcencia azonban csak a felszínen következik be. Sok szervetlen és szerves anyag (pigmentek, festékanyagok, gyanták) reagál fluoreszcenciával az ibolyán túli besugárzásra. A különböző korú firniszek, akárcsak az olajos kötőanyagok eltérő fluoreszcencia-fokozatokat mutatnak. Míg az UV-fluoreszcenciával való anyagfelismerés lehetőségeit időközben már nem tartják eléggé megbízhatónak, az UV-fény alatt kitűnnek a retusok, a régebbi firniszmaradványok stb.⁶⁴ Itt is ügyelni kell néhány korlátozásra, így ezt az eljárást csak tapasztalt restaurátor vagy technológus alkalmazhatja.

Az ibolyán túli sugárzás az elektromágneses spektrum rövid hullámtartományába tartozik, az éppúgy láthatatlan infravörös sugarak viszont a hullámskála másik végén a hosszúhullámú, látható vörös fény után következnek. Bizonyos feltételek mellett az infravörös sugarak képesek szilárd testekbe behatolni, és zavaros közegeken, így részben festékrétegeken is áthatolni. Ahhoz, hogy az infravörös sugarakat a gyakorlatban festmények mélységi vizsgálatában alkalmazzuk, láthatóvá tételre is szükség van. Ez ugyanúgy, mint az UV-vizsgálatnál, fényképészeti vagy elektronikus eszközökkel történik (fotoemissziós képátalakítókkal, infravörös-érzékeny televíziós képfelvevő csövekkel). Az utóbbi eljárást, amely a képet egy monitoron láthatóvá és fényképezhetővé teszi, van Asperen de Boer nyomán infravörös-reflektográfiának nevezik.⁶⁵ Az infravörös vizsgálat lehetővé teszi, hogy elérjük az alapozott képhordozón lévő előrajzolást. További információkat is ad a festés folyamatáról (pentimenti, korrektúrák, javítások, változtatások), esetleg későbbi változtatásokról is (átfestések, toldások).⁶⁶ (4, 5. kép)

A röntgenbesugárzást már régen nemcsak a képek mélységi vizsgálatára, hanem az egész archeometriában használják.⁶⁷ Az első festményt 1896-ban világították át, 1914-ben Dr. Faber röntgenorvos szabadalmaztatta a festmények röntgenezését.⁶⁸ Ellentétben az infravörös sugárzással, az elektromágneses spektrum rövid hullámtartományába tartozó láthatatlan röntgensugarak nemcsak be tudnak hatolni az anyagba, hanem át is hatolnak rajta, s eközben meggyengülnek. A gyengülés mértéke a röntgenezett tárgy vastagságától és reális abszorpciójától függ, az abszorpció mértéke pedig a röntgensugár hullámhosszától és az átvilágított test kémiai összetételétől és sűrűségétől. Amikor a röntgensugarak áthatolnak a festményen, mindent leképeznek a mögötte fekvő filmen, ami a festmény különböző mélységeiben nekik ellenállt. A röntgenkép tehát egy összegző kép. A művészettörténet számára adódó vizsgálati lehetőségeket 1938-ban Christian Wolters írta le.⁶⁹ A röntgenfelvétel összegező képe alapján megállapítások tehetők a képhordozóról, az alapozásról, az előrajzolásról (ólomfehérrel vagy bekarcolva), a képfelépítésről és a festőtechnikáról, de a fennmaradás állapotáról és a későbbi csonkításokról, illetve kiegészítésekről is. A röntgenfelvételek alkalmazási lehetőségeit és értelmezését Mairinger írja le.⁷⁰ A festett szobrok röntgenfelvételei a festésnél jóval erősebben abszorbeáló képhordozó miatt inkább a képhordozót magát érintő vizsgálatokra alkalmasak (szögezések, toldások, tiplik helyének megállapítása stb.).⁷¹ Itt csak emlékeztetünk a rétegfelvétel eljárására és a sztereoradiográfiára.⁷² Új digitális képfeldolgozási lehetőségek a röntgen-, UV- és infravörös felvételek kiértékelésében érezhető javuláshoz, de manipulációs lehetőségekhez is vezettek.

A pontvizsgálattal eljáró analitikus módszerek anyagspecifikus kijelentéseket tesznek lehetővé magáról a műről, illetve a műben vagy a felületén létező anyagokról, amelyek az öregedés folyamán vagy külső hatásra keletkeztek. Ez egyrészt az anyag-meghatározást és másrészt a károsodások diagnózisát szolgálja.

Az analitikai módszerek sokaságát célszerű felosztani a szervetlen, illetve a szerves anyagok meghatározására valókra. Az utóbbi húsz évben összességükben érezhetően javultak a műalkotások rongálásmentes vizsgálatának lehetőségei. Az itt következő, nem teljes bemutatás megkísérli a jelen írás kontextusában elegendő alapinformációkra szorítkozik.

A vizsgálatok részben mikroszkópos módszerekkel történnek. Ez már a minták analízisre való előkészítésénél így van, amelyeket többnyire beágyazott réteges keresztcsiszolatok formájában tovább használnak egészen pl. a raszteres elektronmikroszkópiáig.⁷³ A rétegekből vett minták (festéstechnikai felépítések, aranyozások, a falfestmény alatti vakolatrétegek stb.) mint beágyazott réteg-keresztcsiszolatok a mikroszkóp alatt egzaktan tanulmányozhatók, fényképezhetők és grafikailag ábrázolhatók. Értékes támaszai a tárgyvizsgálat során a rétegsorok kidolgozásának. Sok részletet csak a rétegek keresztcsiszolatán lehet fixálni.⁷⁴

A szervetlen anyagok analitikai meghatározásának terén legelőször a mikrokémiai mikroszkópiára kerül sor.⁷⁵ Ugyanilyen gyakran használják az emissziós spektrálanalízist⁷⁶ az anyagelemzésben az újabb lézeremissziós spketrálanalízissel⁷⁷ együtt, különösen a fémvegyületek formájában létező pigmentek és a fémek esetében. Míg az emissziós spektrálanalízis (jóllehet igen csekély) mintatömegekre van utalva, a röntgenfluoreszcenciás analízis a tárgy formájától függően mintavétel nélkül is létrejöhet.⁷⁸ Mind szervetlen, mind szerves anyagok esetében alkalmazható az infravörös abszorpciós spektrográfia.⁷⁹ A mikroszondával⁸⁰ végzett analitikai munkán kívül az utóbbi években különös jelentőséghez jutott az archeometriában az aktivációs analízis. Mivel ez az analízis csak magkutatási központokkal vagy nagy laboratóriumokkal való együttműködésben lehetséges, aligha lesz nagyon elterjedt.⁸¹ A kémiai analízis valamennyi eddig említett eljárása (kivéve az infravörös spektrometriát, amely a molekula felépítését vizsgálja) az anyag összetételével foglalkozik. Az elemek meghatározásából ugyanis következtetni lehet az anyagra. Az elemek analízisével ellentétben a finomstruktúra-analízis (rendszerint a Debye-Scherrer-féle röntgenelhajlási módszerrel) egy pigmentminta kristálystruktúráját mutatja meg, amit egy filmen mint elhajlási képet rögzítenek.⁸² A röntgenes finomstruktúra-analízissel megkülönböztethetők a vegyileg rokon, de kristályszerkezetükben eltérő pigmentek is, mint pl. a bázisos és a semleges ólomfehér. Ez az analízis-eljárás nagyon fontos a falfestményeken levő sókivirágzások meghatározására is, hogy csak egy további példát említsek.

Lényegesen bonyolultabb a szerves anyagok meghatározása (képhordozók, kötőanyagok, festékanyagok, bevonatok). A képhordozók fafajtájának egzakt definíciójára szolgál a mikroszkopikus fameghatározás faanatómiai vizsgálati eljárása, amelyhez mintavétel szükséges.⁸³ Az évgyűrűkutatás (dendrokronológia) segítségével egyre inkább lehetséges a fa képhordozók kormeghatározása, mivel a dendrokronológia a fa kivágásának dátumát mint terminus ante quem nont rögzíti; de annak tisztázásához is hozzájárulhat, ugyanazon fatörzsből valók-e egy fa képhordozó különböző részei.⁸⁴ A rostmeghatározás mikroszkopikus és mikrokémiai módszereivel a textil képhordozókról is lehet kijelentéseket tenni.⁸⁵ A kémiai komplexitás és az öregedési folyamat okozta speciális változások miatt a kötőanyagok azonosítása még mindig a legnehezebb feladat, ráadásul igen gyakran kötőanyagok keverékeivel is van dolgunk. A klasszikus eljárások közé tartoznak a mikrokémiai próbák, amelyek olyan kötőanyagcsoportokat mutatnak ki, mint az olajok, a protein-kötőanyagok (állati enyvek) és a természetes gyanták.⁸⁶ Modernebb a kromatográfia⁸⁷ és az infravörös spektrometria alkalmazása, amelyről már volt szó, s melynek segítségével többek között a viaszok is azonosíthatók. Mindezzel a tárgyvizsgálat természettudományos lehetőségeinek spektruma még messze nincs kimerítve. Azzal azonban mindezen modern analitikai lehetőségek mellett tisztában kell lennünk, hogy sok olyan eredmény, amit a művészettörténész természettudományosan „objektívnek” vél, jó adag értelmezést tartalmaz. Interpretációt igényel végül az is, amikor az állapotrögzítés lezárásakor a különböző metodikai megközelítések eredményeit szintetizálni kell. Ennek során a művészettörténész, a restaurátor és a természettudós egyaránt arra kötelezett, hogy az állapot rögzítéséhez tőlük kért adatokat lehetőleg objektívan közöljék.