Rétsági Erzsébet, H. Ekler Judit, Nádori László, Woth Péter, Gáspár Mihály, Gáldi Gábor, Szegnerné Dancs Henriette Sportelméleti ismeretek

6.51. ábra - Az első magyar futballcsapat, a BTC

Kun (1990) a következőképpen összegezte az 1848–1918-ig terjedő időszak testkultúráját: „…a kapitalista fejlődés hazánkban is megteremtette a nemzeti torna, majd a modern sport kibontakozásának feltételeit”. Ez a fejlődés alapvetően „porosz utas” jelleget hordozott magában, „de jelentős liberális tendenciákat” is tartalmazott. Véleménye szerint „ez akadályozta meg, hogy az iskolai testnevelés militarista körök kezébe kerüljön, és elvezetett egy nemzeti függetlenségi törekvéseket kifejező, magasan fejlett, ugyanakkor szűk bázisú élsport megteremtéséhez.” A modern olimpiai mozgalomhoz való kapcsolódással a magyar sportolók belekerültek a nemzetközi versenysport vérkeringésébe, s ez mindenképpen segítette a magyar sport fejlődését.

6.52. ábra - Az első magyar atlétikai aranyérem. Bauer Rudolf, diszkoszvetés

A hazai testnevelés és sport fejlődéstörténetében jelentős mérföldkőnek számít a Tanácsköztársaság kikiáltásának időszaka (1919). Polgári demokratikus forradalom zajlott le, amelynek eredményeképpen a nép kivívta a politikai szabadságjogokat, megalkotta a maga hatalmi szerveit, az ún. munkástanácsokat. A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása (1918) új távlatokat nyitott a munkássportnak is, s így a munkássport-egyesületek a hazai sportélet bázisává váltak, s a bennük sportolók száma ugrásszerűen megnövekedett. A kultúra „birtokbavétele”, a sport tömegesítése jellemezte ezt az időszakot. A sportpályák, tornatermek megnyíltak a tömegek előtt, a sportolás mindenki alapvető joga lett. Az iskolai testnevelés reformja, a testnevelőtanár-képzés korszerűsítése is tovább folytatódott. A Testnevelési Főiskola megalakításának a terve ismét felerősödött. Nagy László: „A magyar közoktatás reformja” c. művében foglalta össze többek között az intézményesített testnevelés szerepét. „A Tanácsköztársaság nemcsak szellemi tisztaságot, lelki felszabadulást jelent, hanem módot ad arra, hogy szépek és egészségesek legyenek – hirdették az utcán az öles plakátok. „Az élet legfontosabb kincse: a tanult elme és az egészséges test!” – olvasta mindenfelé az ország népe. A munkáshatalom igyekezett a dolgozókat a természet szeretetére, az egészséges életmódra nevelni: „Szeressétek a természetet! A hétvégén, ha leteszitek a szerszámot, ki a hegyekbe menjetek üdülni, pihenni, felfrissülni!” – hirdették a plakátok. A Forradalmi Kormányzótanács rendeletben mondta ki, hogy „a Tanácsköztársaság a gyermekek testi és lelki védelmét tartja a legfontosabb feladatának”, s itt főleg a hátrányos helyzetű proletár gyerekek életének megváltoztatására gondoltak. A sport és testnevelés irányítását a megalakult Testnevelési Ügyek Direktóriuma (TÜD) végezte.

5.3.3. Kérdések, feladatok

Melyek voltak a korszak Habsburg önkényuralom és a kiegyezés testkultúrája legfontosabb jellemzői?

Sorolja fel a dualizmus testkultúrájának legfontosabb jellemzőit!

Milyen hatással volt a Tanácsköztársaság a hazai sportélet alakulására?

5.4. Testkultúra és sport a Horthy-korszakban (1919–1944)

A két világháború közötti időszak több szempontból is ellentmondásos korszaka volt a hazai testkultúra és sport fejlődésének. A Tanácsköztársaság vívmányai és a sport ügyének látványos fellendülése után a hazai és nemzetközi politikai történések hatására több területen is nehézséget okozott az elért eredmények megőrzése a testkultúra terén. Ugyanakkor a testnevelés és különösen a sport sok tekintetben függetleníteni tudta magát a politikától és egyes ágai, mint például a munkássport jelentősen megerősödött.

Nehéz helyzetet teremtett a sportélet fejlesztés vonatkozásában a Testnevelési Ügyek Direktóriuma (TÜD) intézkedéseinek hatálytalanítása, amely a néptömegek sportjának további kiterjesztését hátráltatta. A sportlétesítmények bérleményeinek felmondása, működésük limitálása, a TK vívmányaival szimpatizáló sportszakemberek üldöztetése, munkássport-egyesületek működésének hátráltatása szintén negatívan hatottak a sport területére. A nemzetközi kapcsolatok fenntartása a sport terén szintén megnehezültek, igaz, ez külső okoknak is „köszönhető” volt: az első világháborúban győztes hatalmak a legyőzöttek ellen sportblokádot alakítottak ki, mely hazánk sportolóit egyértelműen hátrányosan érintette. A sok negatív történés mellett azonban meg kell említeni azt is, hogy az 1919 és 1939 között eltelt két évtized alatt a sport szervezett formái eljutottak a falvak és a peremvárosok szegényebb lakosságának körébe is. Igaz, a testkultúra javainak széles körű kiterjesztése nagyon is a lakosság anyagi rétegezettségének függvénye maradt. Sikerült kialakítani a szűkebb hazai viszonyokhoz jól alkalmazkodó hazai versenysport európai hírűvé vált testnevelő-, edző- és játékvezető-garnitúráját. A sportágak többségében legjobb sportolóink „felküzdötték” magukat a nemzetközi élmezőnybe.

6.53. ábra - Karafiáth Jenő

Horthy Miklós kormányzó nevéhez köthető 25 éves periódusban a testnevelés és a sport az iskolai élet és a szórakozáskultúra perifériáiról elkerülve olyan belpolitikai és diplomáciai legitimitást kapott, amely mindenképpen előremutatónak minősíthető. Ugyanakkor a korszak végén a fasizmus eszméinek elterjedése, a testnevelés militarizálódásának felerősödése jelentősen hátráltatta a hazai sportélet egészséges működését (a Magyar Országos Véderő Egyesület [MOVE] a fajelmélet híveinek szervezkedése, aktivizálódása). A Vallás és Közoktatási Minisztérium (VKM) egyre nagyobb szerepet szánt a cserkészmozgalomnak, amelyben a militarizmus eszméinek egyik leghatékonyabb szervezeti formáját látta. Ugyancsak a tárca kezdeményezése volt a testnevelés kötelezővé tétele az iskolákban, melynek jellege nagy részben a katonai felkészítés igényeihez illeszkedett. A sportélet vezető szervei az Országos Testnevelési Tanács (OTT) és a VKM voltak, akik a centrális vezetési módszereket alkalmazva irányították és kontrollálták a magyar sportot.

Az arisztokrácia és a nagypolgárság sportklubjai mellett a polgárság testmozgási és szórakozási szükségleteit szolgáló intézmények és formái is elterjedtek angolszász mintára. Megjelent a profi szemlélet, fogadás a magyar sportban. Különösen igaz volt ez a lósportban, az ökölvívásban és a labdarúgásban.

A testnevelés ügyének reformja 1921-ben Karafiáth Jenő nevéhez fűződik. Az általa javasolt és a Nemzetgyűlés által elfogadott törvénytervezetet (1921. évi 53. tc.) hívták az ún. Levente- alaptörvénynek, amely bár továbbra is burkoltan katonai jellegű volt, mégis némi előrelépést jelentett a hazai testnevelés fejlődéstörténetében. Ez előírta: 21 éves korig a kötelező testnevelést, hogy mindkét nem számára egyformán fontosnak ítélte a testedzést, előírta azt, hogy a városok és más települések pénzügyileg is támogassák a helyi sportot, kötelezővé tette a gyári munkásság testedzését, valamint rendelkezett a Testnevelési Főiskola felállításáról és a Nemzeti Stadion felépítéséről. A MOB 1924-ben újjáalakult, s az élsport szervezésében vette ki főként a részét. A Testnevelési Főiskola alapítása 1925 októberében gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter és Karafiáth Jenő személyéhez kötődik.

A 20-as éveket követően a kormány minden eszközt megragadott a munkássport megbénítására. Azonban e törekvés végül is sikertelen volt, éppen a munkássport megerősödéséhez vezetett. A munkássport-mozgalom a fennálló rendszerrel szembeni gyülekezőbázis jellegét nem tudta megakadályozni. Rendkívül erős munkássport-egyesületek jöttek létre ebben az időben (pl. a Vasas, az UMPTE és az MTE.) Jellegzetes munkássportok voltak: a természetjárás/turistáskodás (csillagtúrák), a sakk, a torna, a kerékpár, a futball. A hazai munkássport-mozgalom kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Következésképpen sportolóink több külföldi sportversenyen (pl. spartakiádokon és a sportinternacionálék versenyein) részt vettek. A Magyar Szocialista Munkás Párt (MSZMP) és a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) tevékenysége szorosan összeforrt a hazai munkássporttal. 1929-ben került megrendezésre az I. Magyarországi Munkás Sport Kongresszus, s a rendszeresen megtartott munkássportünnepélyek pedig több ezer munkássportoló találkozóját jelentette. Meg kell említeni még az egyre népszerűbbé váló munkás folyamúszó bajnokságokat (1930–1941) és a gödi nemzetközi vörös sportnapokat (1932–35). A fasizmus elleni harcban a munkássport-egyesületek komoly szerepet játszottak.

A 30-as évek a totális fasizmus és a háború elleni küzdelem időszaka volt, amely magával vonta a testnevelés további militarizálását. A leventeképzés keretein belül történt elsősorban a fiatalok katonai jellegű képzése, amely a háborúra való készülés jegyében katonai ismerteket és fegyvergyakorlatokat is magában foglalt. Az 1939. évi. 2. tc. a levente-kötelezettséget a hadkötelezettség részévé tette. A tömegek, munkásosztály sportjának megerősödését mutatják a nagy munkássport-találkozók, az ún. jamboree-k (pl. 1933, Gödöllő). Más nagyszabású nemzetközi sportesemények is megrendezésre kerültek a harmincas években, így például 1935-ben a Budapesti Főiskolai Világbajnokság. Az 1938-ban újjáalakult OTT a hazai sportéletben a nacionalizmus erősítését tartotta az egyik legfontosabb feladatának. 1941-ben létrehozták „Az Ifjúság Honvédelmi Nevelésének és a Testnevelésnek Országos Szervezet”-ét, amely a háborúba való bekapcsolódás szolgálatára volt hivatva. Ezekben az években tehát jól nyomon követhető a testnevelés és a sport funkcióinak részbeni torzulása. A zsidó vallású sportolók hátrányos megkülönböztetése, üldözése, a túlzott centralizáció, a polgári elidegenülés voltak a magyar testkultúra és sportélet sajátosan negatív történései a háború kitörését megelőző években.

E korszak ellentmondásos jellege a hazai sportéletet érintően mind pozitív, mint pedig negatív jelenségek egyidejű meglétét mutatja e rövid időperiódusban (kb. 30 évben). A nemzetközi politikai (fasizmus) és gazdasági viszonyok (gazdasági világválság), valamint az ehhez alkalmazkodó Horthy-kormányzat működése a hazai sportéletet egyik oldalról jelentősen limitálta, ugyanakkor azonban jelentős mértékben liberalizálta.

5.4.1. Kérdések, feladatok

Kinek a nevéhez kötődik a leventemozgalom kialakítása?

Jellemezze a munkássportot a Horthy-korszakban!

Milyen hatása volt a politikának a sportra?

Miben nyilvánul meg a Horthy-korszak testkultúrájának ellentmondásos jellege?

5.5. A II. világháború utáni korszak testkultúrája a rendszerváltásig

E korszak megközelítőleg 45 éve a szocialista testkultúra és sport kialakulását és kibontakozását öleli fel az egyetemes testkultúra történetében is. A magyarországi szocialista testkultúra és sport második világháború utáni időszakát két periódusra érdemes bontani: az első az 1945–1950-ig tartó időszak, amely a szocialista sport alapjai lerakásának időszaka, a második (1950–1990) a szocialista sport kiteljesedésének időszaka.

A II. világháborút követően a kétpólusú (szocialista és kapitalista) világrendszer kialakulása történelmi tény. A hidegháborús viszonyok a két teljesen eltérő társadalmi, gazdasági berendezkedésű politikai és katonai tábor között alapvetően meghatározta a nemzetközi sport fejlődési irányvonalát, de jelentős hatással bírt a kelet-európai országok, köztük Magyarország testkultúrájának, sportjának alakulására is. A Varsói Szerződés országainak a társadalom és gazdaságszervezés minden területére kiható szoros együttműködése, a Moszkva központú és szovjet mintájú sportstruktúra kisebb-nagyobb különbséggel minden szocialista országban az 50-es évek elejétől kezdve kiépült és a szocialista világrendszer megszűnéséig (1990) működött.

5.5.1. Első szakasz (1945–1949)

1945. április 4-én hazánkban véget értek a harcok. A háború okozta károk helyreállítása, az élet normalizálása volt a legfontosabb feladat. A sportmozgalomban sem volt ez másképp. A pusztítás, a népirtás sok sportember életét, egészségét, valamint sportpályafutását derékba törte, illetve a háború áldozatai lettek. Például: Petschauer Attila olimpiai bajnokot, Tóth István és Vágó Antal válogatott labdarugókat a fasiszták kivégezték. Különösen sok volt az áldozat a munkássportolók között, akik a fasizmus elleni erők első soraiban harcoltak.

6.54. ábra - Országos Sportnapok

Már 1945-ben megrendezésre kerültek azonban az első sportversenyek és megalakultak a magyar sport vezető szervei (Legfelső Sport Tanács, később a Nemzeti Sport Bizottság – NSB). Újjáalakult a magyar olimpiai mozgalmat irányító Magyar Olimpiai Társaság is, s egymás után kezdték meg ismét működésüket az egyes sportági szakszövetségek is. Szintén ebben az évben tartotta meg alakuló ülését a Munkás Sport Központ (MSK) is. Időközben elkezdődött a sport-infrastruktúra újjáépítése, helyreállítása (pl. műjégpálya), a sporteszközök beszerzése, a sportegyesületek munkájának széles körű beindítása és egyre több versenyalkalom megteremtése (pl. labdarúgó-bajnokságok, kerékpárversenyek a Millenáris parkban, Országos Sportnapok stb.). A háború után először 1949 augusztusában rendeztek Magyarországon jelentős világversenyt: a X. Nyári Főiskolai Világbajnokságot.

5.5.2. Második szakasz (1950–1990)

Az ötvenes évek elejétől a nemzetközi kapcsolatok felvétele is megkezdődött. Ez elsősorban a Szovjetunió és a többi szocialista ország sportvezetőivel való együttműködés kialakítására irányult. 1948-ban aláírták a Szovjet–Magyar Barátsági és Kölcsönös Segélynyújtási szerződést, amely hosszú távon meghatározta a sportéletünk működtetésének alapelveit és kereteit. Az élet normalizálódását jelentette a sporttudomány (Testnevelési Tudományos Tanács – 1954) első nagy szakmai rendezvényeinek megtartása, az iskolai testnevelés (testnevelés, iskolai „testgyakorlás”) szakmai és tárgyi feltételrendszerének és zökkenőmentes működésének megteremtésére irányuló törekvések, a különböző pártok (MKP, FKP, SZDP) közötti konszenzus keresése, a sport működtetésére vonatkozó elképzelések (sportprogramok) közelítése, a sportsajtó (Népsport) fokozódó aktivitása. A Népstadion 1953. augusztus 20-án nyitotta meg kapuit. Az 50-es és hatvanas években a fokozódó negatív belpolitikai és katonai események (1956) és a sportmozgalom megosztottságának növekedése (l. pártpolitikai csatározások), az „amatőr–profi” kérdésében felmerülő problémák ellenére a magyar sport jelentős mértékben megerősödött, kiteljesedett és komoly nemzetközi sportsikereket (lásd kiemelten a téli és nyári olimpiákon való szereplés, valamint a labdarúgásban az Aranycsapat világraszóló sikerei) és sportdiplomáciai eredményeket ért el. Az 1953-as év sportsikerek tekintetében különösen kiemelkedő volt: legkiemelkedőbb sportolóink 6 világ-, 7 Európa-, 156 országos felnőtt és 83 országos ifjúsági csúcsot állítottak fel, valamint 9 világ- és 1 főiskolai világbajnokságot nyertek. Továbbá a szocialista tábor egyik legjelentősebb sport- és kulturális rendezvényén, az ún. „Világifjúsági Találkozón” (VIT) is számos győzelmet értek el a magyar fiatalok.

6.55. ábra - A Népstadion avatási ünnepélye

6.56. ábra - Magyar arany – 1955, EB döntő

Összességében megállapítható, hogy a szocialista testkultúra és sport alapjainak lerakása a 60-as évektől kezdve megtörtént. Szervezeti struktúrája kiépült és erős pártállami irányítás (Országos Sport Hivatal – OSH, majd Országos Testnevelési és Sport Bizottság – OTSB, majd 1956-ban Magyar Testnevelési és Sport Tanács – MTST, később: Országos Testnevelési és Sport Hivatal – OTSH) és ellenőrzés alatt kialakult egy erős alapokon nyugvó, szovjet típusú sportmodell. Az alábbiakban ennek fontosabb jellegzetességei találhatók:

• 
  hierarchikus szervezeti felépítés,
  
• 
  a sport politikai felhasználása,
  
• 
  totális pártpolitikai kontroll,
  
• 
  állami finanszírozottság,
  
• 
  az élsport abszolút előnyben részesítése,
  
• 
  az olimpiai sportágak preferálása,
  
• 
  a profi és amatőr sportkülönbség összemosása,
  
• 
  jelentős tehetséggondozó utánpótlásbázisok kialakítása és központi támogatása (sportiskolarendszer),
  
• 
  szakmailag jól szervezett és pénzügyileg jelentősen támogatott ifjúsági sport és iskolai testnevelés (az órarendben kötelezően megjelent mind az alsó, mind a közép- és felsőfokú oktatási intézményekben),
  
• 
  erős sportegyesületi rendszer kialakítása,
  
• 
  túlméretezett sportadminisztráció,
  
• 
  a szabadidősport és tömegsport jelentőségének elhanyagolása (gyakorlatilag csak papíron létezett),
  
• 
  sajátos nemzeti versenyrendszerek kiépítése (falusi szpartakiádok, üzemi sportolók versenye, ifjúsági sportrendezvények stb.),
  
• 
  fogyatékkal élők sportjára nem volt elegendő figyelem,
  
• 
  a testnevelés és sporttudomány szervezeti rendszerének kialakítása (pl. Testnevelési Tudományos Kutató Intézet [TTKI] létrehozása),
  
• 
  egyetemi és főiskolai sport jelentős támogatása,
  
• 
  fegyveres testületek sportjának kiemelt támogatása.
  

6.57. ábra - Az Aranycsapat

A szocialista testnevelés és sport lényegét az alábbiakban fogalmazták meg: „Szilárd egészségű, fizikailag sokoldalúan fejlett, a szocializmust építő, Népköztársaságunkért végzett munkára és az építőmunka eredményeinek védelmére kész, hazánk és pártunk iránt odaadóan hűséges szocialista szakemberek képzése. Ennek érdekében a megvalósítandó fő feladatok a következők voltak: a testnevelés eszközeivel meg kell kedveltetni a rendszeres sportolást, elő kell segíteni a sportolók képességeinek optimális kifejlesztését az egyes sportágakban. A testnevelés oktatásához szigorú tervszerűséget írt elő az útmutató. A tervszerű munka feltételei: a tanterv, a munkaterv, a tanmenet és az óravázlat. A foglalkozások szervezését, időtartalmát és levezetését illetően is pontos eligazítást adott az útmutató a tanár számára. A tanterv a testnevelés anyagát úgy határozta meg, hogy ezzel biztosítva lássák az ún. »Munkára Harcra Kész« (MHK) – követelmények teljesítését.” (Kun, 1990)

A Magyar Kommunista Párt Sportprogramjának főbb programpontjai ugyancsak jól érzékeltetik a sport alapvető irányelveit és a hozzá kötődő demagógiát:

„Szervezzük meg a tömegek sportját!”

„Támogassuk a minőségi sportot!”

„Szélesebb sportoktatási rendszert!”

„Védjük meg a sportolók egészségét!”

„Erősítsük meg a magyar sport népi szerveit!”

„Bővítsük ki a magyar sport nemzetközi kapcsolatait!” (Kun, 1990)

A magyarországi szocialista testkultúrában, illetve sportban már kezdetektől fogva egy sajátos kettős folyamat zajlott le Kun szerint: „a differenciálódás és az integráció”. A differenciálódás azt jelentette, hogy a társadalmi igények fontossági sorrendjében és a sporttudományi kutatások eredményeképpen újabb és újabb ismeretek kerülnek a felszínre. Az integrálódás pedig azt takarta, hogy a testnevelés és sport kölcsönhatásai, kapcsolatrendszere mind a sporttudományhoz, mind pedig a társadalom és gazdaságszervezés ágait illetően folyamatosan bővül, kiterjed.

5.5.3. Kérdések, feladatok

Soroljon fel olyan szervezeteket, bizottságokat, akik a háború utáni sportélet helyreállításában és működtetésében részt vettek!

Melyek voltak a szocialista sportmozgalom főbb jellemzői?

Mi volt a politika és sport kapcsolata a rendszerváltás előtt?

5.6. Sport a rendszerváltástól napjainkig (1990-től)

E korszak két szakasza:

1. 
   a rendszerváltástól az ország Európai Unióba való csatlakozásáig tartó időszak (1990–2004),
   
2. 
   a másik az EU-tagállami státusunk elnyerésétől kezdődő időszak 2004-től napjainkig.
   

E megközelítőleg két évtizedről összességében megállapítható: a rendszerváltás számos illúziója közül a sport területén sem valósultak meg azok a reményteli várakozások, melyet a hazai sportszakemberek többsége várt. Ennek oka elsősorban a civil társadalom alacsony fejlettségi szintje, szervezetlensége, valamint az állam szinte teljes kivonulása a sport finanszírozásából. Bakonyi véleménye szerint „a hazai társadalomtudományok és a sporttudomány is kritikátlanul vették át azokat a társadalomfejlődési elképzelésmintákat, mely szerint „a privatizáció, a jogállamiság és a civil szerveződések jogi kereteinek megteremtésével automatikusan a fejlett nyugati társadalmak mintáját követi majd a magyar gazdaság és társadalom fejlődése. Ezek a gyakran illúziónak bizonyult elképzelések komoly hatást gyakoroltak a rendszerváltó törvények megfogalmazására, megszületésére. Ez alól a sport és a sportirányítás, sportfinanszírozás törvényi, politikai szabályozása sem maradt mentes. Az állam igyekezett olyan jogszabályi, törvényi hátteret biztosítani a sportnak az elmúlt két évtizedben, amelyben megvalósulhatott volna a rendszerváltás, a demokratizálódás, struktúraváltás a sport területén is. „De ezen sorok megírásáig (2010) még mindig nem kerültek kialakításra azok a kedvező működési feltételek, s egy olyan támogató társadalmi és gazdasági környezet, melyben a sport jelentőségének megfelelő támogatást és figyelmet kaphat. Ennek megfelelően még mindig nem kerültek kiaknázásra a benne rejlő lehetőségek sem, amely az ország fenntartható társadalmi és gazdasági fejlődését és a közjót szolgálná.

5.6.1. 1990–2004

Bakonyi a rendszerváltást követően a sport területéhez kötődően az alábbi jellegzetességeket emeli ki:

1. 
   „A civil társadalom nem tudja érvényesíteni az erejét a sportirányításban, létezése és működőképessége az útkeresés időszakát éli. A sportpolitika nem ismeri fel kellőképpen a civil társadalom jelentőségét, egyfelől szükségesnek tartja és lebegteti az állam kivonulását a sportból, másfelől nincs válasza arra a kérdésre, hogy milyen intézmények, szervezetek oldják meg a sporttal kapcsolatos feladatokat.
   
2. 
   A sportpolitika és a civil sportszervezetek kapcsolatrendszerére egyoldalú függőségi viszony jellemző, amely feloldására egyik fél sem képes. A sportpolitika leszűkítetten kezeli a civil sportszervezetek fogalmát, részben az élsportot szolgáló sportszervezetekben gondolkodik, részben az iskolai testnevelés és sport jelentőségét hangsúlyozza. Azonban az utóbbival kapcsolatban döntően az oktatási rendszerbe kötelezően beépített formákra helyezi a hangsúlyt, s a civil jellegű diák és egyetemi sportszervezetek a perifériára kerülnek.
   
3. 
   A sportot irányító politikusok ismeretei a sportról igen eltérőek, attól függően, hogy funkcióba kerülésük előtt milyen kapcsolatban álltak a sporttal, ismereteik szintje befolyással van az általuk kialakított sportkoncepcióra.”
   

A rendszerváltást követő években – Bakonyi szerint – „az általános közvélekedés az volt, hogy a piac, a demokratizálódás, a civil szervezetek megerősödése az állammal szemben automatikusan megteremtik a jóléti társadalom formáit és mindennapos tartalmát. Ez részben igaz is volt, azonban hiányoztak a sportrendszer radikális modernizálását és pénzügyi támogatását segítő, szabályozó törvények. A sportirányítás ezekben az évtizedekben vagy nem rendelkezett reális és átgondolt koncepcióval, vagy ha ez többé-kevésbé összeállt, akkor pedig a megvalósítással maradt adós”.

A sport rendszerváltást követő hazai helyzetét jól illusztrálják az alábbi számadatok, illetve összegezés: „A sportegyesületek száma az 1989. évi 3052-ről 1991-re 2176-ra csökkent. A szakosztályok száma 25–30 százalékkal lett kevesebb, pedig ezek az utánpótlás-nevelés legfontosabb műhelyei. A minősített főállású edzők száma 30 százalékkal lett kevesebb. A sportegyesületekben foglalkoztatott sportolók száma az 1986. évi 1 184 749 főről 1995-re (a természetbarátokkal együtt) 343 350 főre, csaknem egynegyedére zsugorodott. Az utánpótlás- korúak száma 40 százalékkal csökkent. A sportlétesítmények elhanyagolásából, elherdálásából származó veszteséget véglegesen majd csak egy korrekt kataszteri felmérés elvégzése után lehet megállapítani. Annyi azonban most is megállapítható, hogy a 170 milliárdos létesítményállomány (1991-es áron), legalább egyharmadát, mintegy 60 milliárd forint értékben ellopták, eladták saját zsebre, megszűnt. A magyar sport finanszírozásából eltűnt 8–10 milliárd forint – ez összesen 70 milliárd forint –, annak ellenére, hogy többször is elengedték a sportegyesületek, szövetségek többmilliárdos tartozásait. Folytatódott a sport adóságainak bővített újratermelése. Ez volt tehát a rendszerváltás ára. Drága ár volt. A magyar sport mindezeken túlmenően krónikus tőkehiányban szenved, és ezen nem segítettek az állami tőkeinjekciók és egyes sportszerető szponzorok önzetlen támogatása sem. A múlt lezárása nélkül nem lehet új életet kezdeni – írja Pálmai, aki szerint a magyar sportban a helyzet tarthatatlan, ha ez így megy tovább, akkor ez csak további sorvadáshoz vezet. „A helyzet őszinte feltárásában a médiáknak is nagyon fontos szerep jut, aktív közreműködésükkel sokat tehetnek a helyzet javításáért, mert a tizenhét éve tartó sportgenocídiumnak csak együttes erővel, társadalmi összefogással lehet véget vetni” – emeli ki Pálmai József, az OTSH volt alelnöke. A sportszakemberek, sportszociológusok többsége azon a véleményen van, hogy a sport a rendszerváltás óta nem találta igazi, méltó helyét a megváltozott társadalmi és gazdasági viszonyok között. A sport, s benne az olimpiai mozgalom által koordinált élsport alulfinanszírozott területként szerepel. Amíg az Európai Unióhoz tartozó országok döntő többségében a sport támogatása az éves költségvetés 1 százalékánál is többet tesz ki, addig nálunk ez a 0,3%-ot sem éri el. Ez a hátrányos helyzet kényszerítette ki azt, hogy a sportszervezetek, sportegyesületek a 90-es évektől kezdve saját maguk is erőfeszítést tegyenek saját bevételek kialakítására, növelésére saját marketingtevékenységük fokozásával, mely azonban távolról sem oldotta meg pénzügyi gondjaikat.

A sportszakma önszerveződésének hiánya, érdekérvényesítő szerepének alacsony volta miatt a sportszféra kormányzati szinten nem tudott az őt megillető módon fejlődni, kibontakozni. Bár voltak próbálkozások (l. az 1996-os sporttörvény) a hazai sportélet radikális átalakítására, azonban mégsem alakult ki a kívánatos konszenzus az állami és politikai felelősségvállalás, a finanszírozás, a civil társadalmi kontroll vonatkozásában. További próbálkozásként értékelhető a 2000. évi sporttörvény is. E stratégiai dokumentum bevezetőjében az alábbiakban kerül összegezésre a sport jelentősége és szerepe: „A Magyar Köztársaság polgárai számára a sport mint önszerveződésre épülő autonóm civil tevékenység a magyar és az egyetemes kultúra része, a nemzeti egészségfejlesztés alapvető eszköze, valamint a szabadidő eltöltésének társadalmilag is hasznos módja. A sport jelentős szerepet tölt be az ifjúság erkölcsi–fizikai nevelésében, a személyiség formálásában, és hozzájárul a testi-lelki jóléthez. Mindezeket figyelembe véve az állam aktív magatartásával elősegíti a polgárok sportoláshoz fűződő jogának gyakorlati érvényesülését, támogatja a tisztességes játék (fair play) és az esélyegyenlőség eszményének jegyében kifejtett sporttevékenységet, sportolóinknak a kiemelkedő nemzetközi sportrendezvényeken való részvételét, az olimpiai eszmét, valamint előmozdítja a mozgásgazdag életmód terjedését, a rendszeres testmozgás hagyománnyá válását. Az állam ösztönzi a sporttal kapcsolatos üzleti vállalkozásokat, elősegíti azon feltételrendszerek kialakítását, amelyek hozzájárulnak a sport piaci típusú átalakításához. Az állam további feladata a sportolással járó kockázatok csökkentése, a káros önveszélyeztető tendenciák (dopping- és drogfogyasztás) korlátozása, a sportrendezvények biztonságáról való gondoskodás, valamint a sporttevékenység összeegyeztetése a környezetvédelemmel és a területfejlesztéssel.”

Az 1996. évi sporttörvény módosításáról szóló 1998. évi törvény a sportszervezetek vállalkozási formájában való működését tette lehetővé, amely valamelyest segítette a pénzügyi működési feltételeik javulását, de alapvetően működési forráshiányukat nem oldotta meg. A rendszerváltást követő első 15 év a magyar sport területén is rendkívül sok ellentmondást és nehézséget hozott felszínre. A sport területének „gazdátlansága”, magára hagyottsága kaotikus állapotot okozott az élsportban, a szabadidő- és iskolai sportban egyaránt. Elsősorban a sportszféra lobbitevékenységének elégtelensége, a kedvező jogi háttér és a pénzügyi források hiánya jelenttették, s jelentik még napjainkban is a legnagyobb gondot.

„A sport és a politika szimbiózisa a rendszerváltást követően már nem volt kötelező, de elkerülhetetlennek tetszett. A politika már nem az egypárti rendszer legitimitásának egyik döntő eszközét látta a sportban, hanem rövid távú, népszerűségi indexekben, szavazatokban mérhető sikeres marketingeszközt. Természete szerint elsősorban a versenysportban, főleg az olimpiai érmekben mérhető versenysportokban, valamint a labdarúgásban” – véli Bakonyi. Továbbá megállapítja azt, hogy „…sem a piac, sem a civil szervezetek, civil testületek nem voltak képesek önmagukban megújítani a magyar sportot, annak rendszerváltását, s e rendszerváltás társadalmilag hasznos irányát alapvetően meghatározni. Még a leginkább népszerűnek számító sportágakban sem lehetett a versenysportot, az élmezőnyt döntően üzleti alapokra helyezni”. Ez azonban főleg annak volt köszönhető, hogy a magyar gazdaság, a piac, s különösképpen a kis- és középvállalkozások (a privát szféra) erőtlennek bizonyultak a sport támogatására. Ez a nyugati jóléti társadalmakban nem így van, mint ahogy a sport önszerveződésének a különböző színterei és formái is jóval hatékonyabban működnek fejlett kapitalista országokban. A felsorolt problémák, valamint a sport érdekképviseletének nem kielégítő volta, a társadalmi önszerveződés hiánya, s a civil társadalom kialakulatlansága a sportszféra fejlődését a rendszerváltást követő éveiben jelentősen megnehezítette.