Rétsági Erzsébet, H. Ekler Judit, Nádori László, Woth Péter, Gáspár Mihály, Gáldi Gábor, Szegnerné Dancs Henriette Sportelméleti ismeretek
Yüklə 2,77 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 4.1. táblázat - Erikson fejlődéselméletének a szakaszai
- 2.4. A humanisztikus pszichológia
- 4.1. ábra - Maslow-féle szükségletek hierarchiája
- 2.4.1. A sport mint önmegvalósítás
- 3. A kognitív pszichológia
- 3.2. Az emberi megismerés
- 4.2. ábra - A séma működési vázlata
- 3.4. Az intelligenciáról
- 4. Motívum, motiváció 4.1. Alapfogalmak
Az ego (én). A gyerekek hamar megtanulják, hogy szükségleteiket nem elégíthetik ki azonnal. Az éhes gyereknek várnia kell, amíg valaki ételt ad neki. Vizeletük és székletük ürítésével is várniuk kell, amíg elérnek a mellékhelyiségig. Bizonyos ösztönimpulzusok – mások megütése vagy a nemi szervekkel való játszadozás – a szülők büntetését váltja ki. A személyiségben új tartomány, az ego alakul ki, amint a gyerek a valóság követelményeit is tekintetbe kezdi venni. Az ego a valóságelvnek engedelmeskedik: az ösztönimpulzusok kielégítésével addig kell várni, amíg a megfelelő környezeti feltételek létre nem jönnek. Az ego lényegében a személyiség végrehajtó szerve: ő dönti el, hogy mely cselekvések megfelelőek, az id mely impulzusai, és milyen módon elégíthetőek ki. Az ego közvetít az id, a valóság és a szuperego követelményei között. A szuperego (felettes én). A személyiség harmadik része a szuperego, amely eldönti, hogy egy-egy cselekedet jó-e vagy sem. Általánosabban a szuperego a társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak belső képviselője, amely magába foglalja az egyén lelkiismeretétét és erkölcsi ideáljáról alkotott képet. Kezdetben a szülő a jutalmak és büntetések révén közvetlenül szabályozza a gyerek viselkedését. A szülői normák szuperegóba építésével a gyerek veszi át ezt a kontrollt. A gyermeknek nincs többé szüksége arra, hogy valaki más mondja meg neki, hogy lopni rossz dolog, felettes énje közli vele. A szuperego normáinak a megsértése, de már csak az erre irányuló gondolat is a szülői szeretet elvesztését és az azzal járó szorongást idézi fel. Freud szerint ez a szorongás jórészt tudattalan, de bűntudatként élhetjük át. Ha a szülői normák túlságosan merevek, a személyen eluralkodik a bűntudat érzése, ami minden agresszív és szexuális impulzusát gátolja. Másfelől az, aki nem épít be magába semmilyen elfogadható társadalmi viselkedésnormát, viselkedése nem ütközik belső korlátokba, túlságosan elnéző lesz önmagával szemben, és bűnözésre lesz hajlamos. Az ilyen személyről azt mondhatjuk, hogy gyenge az szuperegója. Olykor a személyiség három összetevője ellentmondásba kerül egymással: az ego elhalasztja a kielégülést, amit pedig az id azonnal megtenne, és a szuperego mindkettővel harcba kerül, mert a szóban forgó viselkedés ütközik az általa képviselt társadalmi normákkal. Egészséges emberben azonban e három tényező együttműködése az esetek többségében jól integrált viselkedést hoz létre. Freud elméleti rendszeréből az ösztönzéstan kapta a legtöbb kritikát, elsősorban a pánszexualista értelmezés miatt. Elméletének egyik lényegi megállapítása, hogy az emberi hajtóerők energiája egyetlen ösztönből fakad, amit libidónak nevez. A libidó latin szó, ami szabad fordításban kéjvágyat jelent. Az elmélet kialakulása idején, a XIX. században a fizika erőteljes fejlődése kihatott más tudományokra is. Freudra különösen nagy benyomást gyakorolt az energiamegmaradás elve, és ezt alkalmazta a lelki energiák működésére is. Eszerint a lelki energia az egyénben, mint zárt rendszerben, állandó mennyiségű. Az energia nem keletkezik, nem vész el, de rendkívül változatos formákban jelenhet meg. Ezt az eredeti energiát nevezte tehát libidónak, mely a személyiség fejlődése során törvényszerű változásokon megy keresztül, és lényegében ennek az energiának a sokszínű megjelenése adja az emberi hajtóerők, tevékenységek sokszínűségét. Az erős energiával rendelkező vágyak egy része tiltott a társadalomban, ezeket tehát az egyén kénytelen elfojtani. Freud szerint ilyen esetben az energia nem vész el, hanem új „tárgyat” keres, „más ruhába bújik”, de mindenképpen érvényesülni akar. Ez az átalakulás nem a tudatos szinten történik, az egyén erről nem tud. Ilyen értelemben az egyén ugyan mindig gondol valamit magáról, de hogy mit, mikor és miért tesz, azt nem nagyon tudja. Ebben nyújthat neki segítséget a pszichoanalízis. Az analitikus fejlődéselmélet középpontjában a libidó fejlődése áll. Ebben a megközelítésben a libidót mint kéjvágyat jóval tágabban kell értelmezni, mint ahogy a közgondolkodásban tesszük. A kéjvágy a közgondolkodásban gyakran a szexuális vágy szinonimája. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy például a csecsemő libidójának az élmény szintjén semmi köze sincs a tényleges szexuális vágyhoz, de az analitikus értelmezés szerint ez ugyanannak a vágynak a még nem kialakult, „infantilis” formája. A fejlődés lényege tehát az analitikus szemléletben nem más, mint a libidó testtájakra, majd magasabb szinten különböző tevékenységekre való irányulása. Az élet különböző szakaszaiban a libidó sokféle módon nyilvánul meg, és ezek közül az egyik a felnőttkori szexualitás, ami mellett számos, a kultúrákban kitüntetett értéket képviselő tevékenység mögött is hasonló jellegű motiváció van, legalábbis az analitikusok szerint. Ilyen kitüntetett területek a művészet, a tudomány és természetesen a sport is. 2.3.1. Freud és a sport Az edzők számára a pszichoanalízis érvényes és fontos üzenete a tudatos és nem tudatos megkülönböztetésből fakad. Az egyén viselkedésének oka sokszor az egyén tudata számára sem hozzáférhető. Ez természetesen érvényes a sportolóra és az edzőre egyaránt. Érdemes tehát erőfeszítést tenni a tudatos lelki tartalom bővítésére, azaz az önismeret fejlesztésére. A pszichoanalízis értelmezésében a sport a tudománnyal és a művészettel együtt érdekes megvilágításba kerül. Ennek lényege, hogy valójában mindezek a nemesebb tevékenységek is a kéjvágy eltérített energiájából táplálkoznak. Néhányan ezt talán tudománytalan eltévelyedésnek is gondolhatják, ezért röviden megkíséreljük az értelmezését. Egyrészről érdemes észrevenni, hogy a sportban az erőfeszítések, a hosszú felkészülés utáni versenyeken elért diadal, győzelem olyan erős és pozitív élményt eredményez, ami nem ok nélkül hasonlítható a nemi vágy kielégüléséhez. A tudomány és a művészet területén átélt pozitív élményekről hasonlókat mondhatunk. Erről azok tudnak igazán érdemben beszámolni, akik esetleg minden területen megtapasztalták a sikereket, illetve ezek átélését. Az élmények hasonlósága persze nem jelenti azt, hogy a nemi vágy lenne mindegyik alapja. Freud az elméletében a fejlődés logikájával érvel. Szerinte a libidó mint kéjvágy már az újszülöttnél megjelenik, tehát előbb van, mint a kultúra magasabb szintjeinek a lehetősége. Fontos továbbá, hogy Freud felfogásában a kompenzáció, a helyettesítő cél, a késleltetés, a kerülő út révén történő eredményesség nem értéktelenebb, mint az eredeti vágy. Sőt az erős, fejlett ego éppen arra képes, hogy megtanulja értékelni a hosszú távú célkitűzések erőfeszítéseit és az ezek eredményessége révén átélt kielégülést. Ennek a fejlődésnek a logikáját Freud a libidó fejlődésében látta meg, ezt írta le. Freud logikája talán vitatható, de úgy tűnik, hogy az ember minden területen – sport, művészet, tudomány, vagy akár a szexualitás területén is többre értékeli a kemény küzdelemben elért sikereket, mint az olcsó gyönyöröket. Az ember lelki működése ilyen, a pánszexualizmus mégis sokakat arra késztetett, hogy más logikát dolgozzanak ki. Jó példa erre Erikson fejődéselmélete, amit kríziselméletnek is nevezünk. Erikson szerint a fejlődés során törvényszerű sorrendben jelennek meg a normatív (a fejlődésből magából fakadó) krízisek, amelyeket így vagy úgy megold az egyén. Ezek a megoldások aztán az egyéb, az élet során adódó problémák megoldásaiban mint preferált sémák nagymértékben meghatározzák a magatartást. Az alábbiakban csak felsoroljuk a krízisek neveit és az Erikson által értelmezett megoldási sémákat. 4.1. táblázat - Erikson fejlődéselméletének a szakaszai
Mint látjuk, a fejlődési szakaszok részben egybeesnek a freudi szakaszokkal, de a szexualitás hangsúlya eltűnik, és sokan azért szeretik ezt az elméletet, mert a fejődést az egész életre kiterjesztve értelmezi. 2.4. A humanisztikus pszichológia A freudizmussal részben vitatkozva, de mindenképpen attól eltérő hangsúlyokat hordoz egy később kialakult nagy irányzat, a fenomenológiai megközelítés. Ebből a humanisztikus pszichológiát emeljük ki, ami széles körben ismert. A humanisztikus pszichológia az emberi motivációkat hierarchikus rendszerként értelmezi, ahol a legmagasabb rendű motiváció az önmegvalósításra való törekvés. Ezt a rendszert Maslow (1908–1970), az irányzat nagy egyénisége írta le 1956-ban. 4.1. ábra - Maslow-féle szükségletek hierarchiája Az önmegvalósítás olyan központi fogalom a humanisztikus elméletben, mint Freudnál a libidó, csak éppen itt nem elemi kiindulópontról, hanem bizonyos előfeltételek teljesülése utáni legmagasabb rendű és értékű hajtóerőről van szó. 2.4.1. A sport mint önmegvalósítás A sport pszichológiai értelmezéséhez keresve is nehezen találnánk jobb fogalmi keretet az önmegvalósításénál. Ha egy ember személyiségének fejlődése közben felismerve társadalmilag is legértékesebb saját belső lehetőségeit arra törekszik, hogy ezeket aktív tevékenysége révén minél nagyobb mértékben megvalósítsa saját és szűkebb vagy tágabb társas környezete számára, akkor egészséges önmegvalósító életvezetésről beszélünk. A definícióból következik, hogy az önmegvalósítás sem nem ön-, sem nem közveszélyes, sőt társadalmilag hasznos tevékenység. Az is következik a meghatározásból, hogy ebben a folyamatban a motiváció, a törekvés kulcsfontosságú tényező. Lényeges továbbá, hogy ez a törekvés – az egészséges normalitás határai között – sohasem nyerhet teljes kielégülést, azaz Maslow rendszerének fontos ismérve a fejlődési perspektíva felülről való nyitottsága. A személyközpontú megközelítésben tehát a sport nem pótkielégülés. Hasonlóképpen nem az a tudomány és a művészet sem. És természetesen az analitikus értelemben vett libidó, nemi vágy is önmegvalósító hajtóerő, hiszen az önmegvalósítás kitüntetett módja a gyermeknemzés, és az utódok felnevelésének öröme. A humanisztikus pszichológia legnagyobb alakja kétségkívül Carl Rogers (1902–1987). Rogers az egyén szubjektív nézőpontját a megértés szempontjából döntőnek tartja. Ez azt jelenti, hogy szerinte ahhoz, hogy megértsük valakinek a magatartását, véleményét, érzelmeit, az ő szemüvegén keresztül kell látnunk a világot. Az egyén tisztelete tehát mindennél fontosabb érték. Az emberek ok nélkül nem tesznek semmit, tehát abban a rendszerben, amiben az egyén tapasztalja a világot és önmagát, biztosan megtalálható az ok, ami érthetővé teszi a mégoly szokatlan vagy érthetetlen viselkedést is. Ez a személyközpontú megközelítés mind a pszichoterápiában, mind a segítő foglalkozásúak (pedagógusok, szociális munkások, gondozók stb.) gyakorlatában széles körben elterjedt és hatékonynak mutatkozik. A terapeuta, a segítő akkor tud tehát ebben a megközelítésben eredményes lenni, ha kritikamentesen, támogatóan közelít az egyénhez, mert hiszi, hogy érthető. Ez a megértés, elfogadás növeli az egyénben a konstruktív energiákat, amivel képes saját problémáinak a megoldására. Itt tehát nem a terapeuta oldja meg a problémát (mint az analitikusoknál), hanem a kliens maga, mert ő van birtokában minden információnak, és megvan a képessége is az önfejlődésre, az önmegvalósításra. Ebben a fejlődésben akkor működik hatékonyan az egyén, ha az ideális self és a reális self közötti távolság optimális, tehát nem reménytelenül nagy, de azért kellő húzóereje van. Az ideális self az a kép, amilyen igazán szeretnék lenni, a reális self pedig az, amilyennek éppen most látom magam. A személyiségközpontú megközelítés szerint a segítő személy (edző, pedagógus, terapeuta stb.) akkor hatékony igazán, ha a következő három követelménynek megfelel:
A hármas követelménynek tehát nem módszertanilag kell megfelelni, hanem ez az attitűd a személyiség jellemzője kell, hogy legyen. Ez a megközelítés az edzők számára is fontos ismereteket nyújt. Ha a rogersi elveket jól képviseli az edző, akkor a sportolót nem kioktatja, nem idomítja, nem elemzi valamiféle felsőrendű tudás birtokában, hanem egyszerűen megérti, elfogadja, és ezáltal erősíti. Ez az attitűd a segítő foglalkozásúak – pedagógusok, egészségügyi gondozók, szociális munkások stb. – körében már teret nyert, de eredményes a vezetői munkában is. A sport területén még ritkán találkozunk vele, ami elsősorban talán abból fakad, hogy hagyományosan erős az edzőkben a tekintélyelvűség. A sportolók a megmondhatói, hogy milyen gyakran lenne szükségük a feltétel nélküli elfogadásra, az együttérzésre. Az önbecsülés, az önértékérzés fejlesztésének ez a megközelítés a leghatékonyabb módja.
3. A kognitív pszichológia Még egy jelentős, újabban dinamikusan fejlődő nézőpontról, a kognitív pszichológiáról kell említést tenni. Ez az irányzat a kísérleti pszichológiából fejlődött ki, és ma már egyre inkább önálló tudományként tartják számon. Lényegét tekintve az emberi megismerés a tárgya, azzal foglalkozik, hogy miként alakul ki bennünk a tudás valamiről, és milyen viszonyban áll ez a valósággal, egyáltalán mi jellemzi a bennünk kialakult ismeretek rendszerét. Fontos előfutára ennek az alaklélektan, a gestaltpszichológia, ami az érzékelésészlelés vizsgálatából nőtt ki az 1910-es évektől, elsősorban Németországban. Ennek az a lényege, hogy az információknak kapcsolatuk van egymással, és a kapcsolatot mint önálló információt, az információk keretét, alakját külön is rögzítjük. Sőt, aminek nincs alakja, az a tudat számára nem dolgozható fel, ezért ha rögzíteni akarjuk, akkor hozzárendelünk egy formát. Így látunk például a nyári formátlan felhőben különböző figurákat. A gestalt (az alak) működése nem csak a látásban, hanem pl. a hallásban is tetten érhető. A dallam több hang egymásutánja, amiben ha egyet megváltoztatunk, más dallam, más gestalt lesz, ám ha mindegyiket egy irányban, azonos mértékben megváltoztatjuk – egy oktávval feljebb visszük –, akkor a dallam marad ugyanaz. Az észlelésben értelmezett alak fogalmát a kognitív pszichológiában a séma fogalmával is kapcsolatba hozhatjuk, melyre a későbbiekben még visszatérünk. Az alaklélektan nézőpontját a kognitív pszichológián kívül más területeken is eredményesen alkalmazták. 3.1. Sport és értelem A sportolók értelmi képességeivel kapcsolatban többféle, néha teljesen megalapozatlan vélekedést ismerünk, ami az emberek közötti szóbeszéd tárgya. Mindenekelőtt le kell szögezni; igazi nagy teljesítmények elérésében az értelemnek is jelentős szerepe van. Nem lehet kivétel ez alól a sportoló sem. A tudatos felkészülés, a koncentráció, az okos erőbeosztás, a taktika kialakítása, a kellő pillanat megragadása olyan intellektuális teljesítmények, amelyek nélkül nem remélhetünk sportsikereket. A feltételezést több felmérésben is igazolták, miszerint a kiemelkedő sportolók értelmi képességei átlag felettiek. Különösen igaz ez akkor, ha nem általános, hanem az adott sportághoz szükséges speciális intelligenciát, például a játék- vagy mozgásintelligenciát vizsgálunk. Mint később látjuk, egyre nehezebb az értelmet egy homogén képességnek, azaz általános intelligenciának tekinteni. Jellemzőbb ma az intellektus moduláris felfogása, amelyben külön értelmezhető a mozgásintelligencia. A mozgásintelligencián túl is szükséges valami a sporthoz, ami az értelem része, ezt úgy szoktuk megfogalmazni, hogy „rend van a fejében”. Ha ezt a gondolatmenetet elfogadjuk, akkor azt is igazolhatjuk, hogy a sport alkalmas az értelem fejlesztésére is. Mindennapi tapasztalat, hogy a mozdulat fejben történő pontosítása javítja a mozgás kivitelezésének a pontosságát. A sportolók felkészítésében ezért is használják eredményesen a relaxációval összekapcsolt mentális tréninget, gondolati gyakorlást. Ebben a megközelítésben, az emberi megismerés kognitív pszichológiai elemzését a sportpszichológia egyik elméleti alapjának tartjuk. 3.2. Az emberi megismerés A megismeréssel foglalkozó mai pszichológiai irányzatok kiindulópontja egy evidencia, mely szerint az ember számára két valóság értelmezhető, az egyik a létező valóság, a másik a „tudott” vagy szakszerűbben a szubjektív valóság. A kettő viszonya a pszichológia egyik legfontosabb kérdése és az elméletek valóban sokféle módon közelítik meg. Abban a kutatások egyértelműen megerősítenek minket, hogy az emberi tudat a valóságot maga számára nem lemásolja (bár korábban ilyen elképzelések is voltak), hanem megalkotja. Ez azt jelenti, hogy az emberi megismerés számára le kell fordítani, és el kell rendezni az így szerzett ismereteket. A megismerés tehát már maga átalakítás, azaz a létező valóság valamely vonatkozását az értelem számára egy jellé alakítjuk. Az információfelvételt és -feldolgozást két nagy rendszer, a figyelem és a memória segítségével végezzük el. Az emlékezési folyamatoknak több szintje van. A rövid és hosszú távú memória mellett egy még rövidebb memóriát is értelmezhetünk, amit szenzoros tárnak (regiszternek) is nevezünk. Ennek elkülönítése azért fontos, mert a figyelem ezt emeli be először az információfeldolgozás belső folyamatába. Az emlékezet fajtáinak megkülönböztetésében érdemes hangsúlyozni az információ formájában megmutatkozó különbségeket. A hosszú távú memória többnyire jelentéssel bíró egységgé, „térképészeti jellé” alakítja az eredetileg érzékletesen megjelenő rövid távú információt. Ilyen értelemben a rövid távú memória úgy is felfogható mint egy ideiglenes, gyorsan elkészült vázlat a valóságról. Ezeket a vázlatokat az értelmezés, a belső feldolgozás alapján stabilan beépítjük a világról szóló ismereteink rendszerébe, a kognitív térképünkbe, és ez lesz a hosszú távú memória része. Ha egy ismeret nem épül be egy nagyobb, a tudat számára gyakran mozgósított tudásrendszerbe, akkor az elszigetelt ismeretként felidézhetetlen lesz, elfelejtjük. Nagy jelentősége van ennek a sportoló felkészítésében, hiszen nem elég elmondani, esetleg megmutatni, hogy mit várunk el tőle. A sportolónak magának kell olyan egységes belső rendszert kialakítani, amihez igazodni tud. Pontatlan mozgásképzet mellett nem lehet pontosan végrehajtott mozdulat. A megbeszélt taktikát, ha nem tudja beépíteni a mérkőzés közben használt sémarendszerébe, akkor mást tesz, mint amit megbeszéltünk. A figyelem nem önálló, hanem a megismerési folyamatok egészét átfogó jelenség. Funkciója a szelektálás, tehát az éppen kínálkozó lehetőségek közül minden pillanatban egy mozzanatot választ és az a mozzanat kerül a tudat középpontjába. A figyelem ezt a feladatát az energiák átcsoportosításával éri el. Természetesen ez az átcsoportosítás olykor kívülről irányított, hiszen veszélyes, váratlan történések elterelhetik a figyelmet, de ennek is adaptív funkciója van. A belső irányítottságnak komoly előfeltétele a belső képünk, a kognitív térképünk rendezettsége. A belső rendezettség hiánya többek között a figyelem zavarához is vezet. A belső képünk több, egymástól részben elkülöníthető alrendszerből áll. Ilyen értelemben legalább az alábbiakat különíthetjük el:
Ha ezek a leképezések egymással nem alkotnak szerves egységet, akkor nem lesz eredményes a cselekvés belső értelmi irányítása. Hasonlíthatjuk ezt a folyamatot pl. a térképkészítő munkájához. Amikor egy városról térképet készítünk, akkor tudjuk, hogy az valójában egy alkotási folyamat és nem egy másolás. A térkép nem azonos a világgal, sőt még csak nem is hasonlít rá. Ugyanakkor a jó térkép a valóságnak megfelel. A térkép készítésekor térképészeti jeleket, szimbólumokat használunk. Ha a városban vannak olyan részek, amelyekre nincs térképészeti jel, akkor az nem jelenik meg a térképen. A térképészeti hasonlat azért is szerencsés, mert a pszichológusok a világról alkotott képet, ezt a szubjektív valóságot gyakran nevezik kognitív térképnek. A valóságról készült különböző kognitív térképek egy közös rendszert alkotva tudnak igazán hatékony irányítást adni. Fontos kérdései a kognitív pszichológiának, hogy honnan erednek, hogyan jönnek létre, esetleg változnak, fejlődnek ezek a belső jelek. Milyen mértékben mondhatjuk, hogy ezek a jelek univerzálisak, azaz minden embernél azonosak? Nyilvánvaló, hogy az egyes kultúrák kognitív kategóriái („térképészeti jelei”) eltérőek, sőt mindenki tapasztalta már, hogy egyéni kategóriákat is használunk. Ez az egyik forrása az emberek, a kultúrák közötti értetlenségnek, vitának. Említettük már az alaklélektan ismertetésénél a kognitív pszichológia egyik központi fogalmát, a sémát. Most nézzük meg konkrétabban! 3.3. A séma Az észlelést – Ulric Neisser (1984) nyomán – olyan tevékenységnek fogjuk fel, amely időről időre akkor lép fel, amikor az észlelő anticipációs sémái képesek összhangba kerülni a környezet által nyújtott információkkal. Értelmezhető egyrészt mint egy érzékletesen is leírható része a világnak, másrészt, mint a világban értelmezhető változás, azaz egy logikai történés. Vegyünk egy mindennapi fogalmat, az asztalt. Mindenkinek van egy általános „képe”, érzékletes sémája az asztalról. Amikor látunk egy tárgyat, végül is el tudjuk dönteni, hogy asztal-e vagy sem. Azaz megfelel-e az előzetesen létező sémának, tehát tudjuk-e asztalként látni. Ez a perceptuális séma, vagy a séma perceptuális aspektusa. Ez kicsit általánosabban és részletesebben a következőket jelenti. Az észlelés nem egyszerűen a külső ingermintázattól, hanem az észlelő jártasságától, ismereteitől, tapasztalataitól is függ. Az, hogy egy előadáson elhangzott információkból a hallgatók mit észlelnek, az nem csak az elhangzottaktól, hanem a hallgatók ismereteitől, képességeitől, tapasztalataitól is függ. Ez rövidebb folyamatokra is érvényes. Hogy mit értünk meg egy mondat második feléből, az attól is függ, hogy mit értettünk meg az első feléből. Olvasás, hallgatás, tapintás, nézés, stb. olyan begyakorlott tevékenységek, amelyek korábban kialakult struktúrákon alapulnak. Ezeket nevezzük tehát sémáknak, amelyek irányítják az észlelést, és annak nyomán módosulnak. A séma működését a megismerő tevékenységben az alábbi ábra mutatja. 4.2. ábra - A séma működési vázlata Érdekességként megemlíthetjük, hogy az anticipált séma, ha elég erős néha, részleges megerősítés esetén legyőzheti a tényleges ingerhatásokat, és ilyenkor azt látjuk, amit szeretnénk, vagy amitől félünk stb. Felfokozott izgalmi helyzetekben nagyobb a valószínűsége az ilyen szubjektív torzításoknak, tehát amikor azt „látjuk”, amit látni szeretnénk, vagy ami a mi beállítódásunknak leginkább megfelel. Mérkőzésen ezért látják teljesen eltérő módon a kritikus helyzeteket a küzdő felek, és természetesen a szurkolók. A belső séma „felülírja” a valóságot. A séma tehát döntő jelentőségű fogalom, már az érzéki (perceptuális) megismerésben is, és különösen fontos a cselevés irányításában, a világhoz való cselekvő viszonyulásunkban. Mint utaltunk rá, a belső képünk, és ennek megfelelően a sémáink nem csak az érzékletes leképezést őrzik meg, hanem annak – mármint a történésnek – a logikáját is. A két aspektus a tudatban egymástól függetlenedhet és így a megismerés a belső képet sokféle módon saját maga tudatosan is átalakíthatja. Ezt a folyamatot nevezzük gondolkodásnak. A belső képünk tehát nem csak külső információ hatására, hanem többé-kevésbé tudatos belső aktivitás eredményeként is változik, fejlődik. A séma ebben a folyamatban, mint a 2. sz. ábrán látjuk, kiindulópont és végeredmény egyaránt lehet. Ezért mondjuk, hogy a séma egyszerre a cselekvés mintája és minta a cselekvéshez, és ez érvényes a külső és belső cselekvésre egyaránt. Ebben a fejlődésben a belső kognitív térképünket úgy is értelmezhetjük, hogy az a sémáinknak egy folyamatosan bővülő és strukturálódó rendszere. A sémák differenciálódása, sokasodása egyúttal lehetővé teszi az érzékelt valóság értelmezésében a sémák rivalizálását. Különösen a többértelmű vagy bizonytalan jelentésű ingermintázatnál. Hogy éppen milyen sémákat próbálunk ki vagy engedünk meg, az már egy speciális szelektivitás eredménye. A sémák válogatásának szervezése a figyelem feladata. 3.4. Az intelligenciáról A világról kialakult belső kép funkciója végső soron az alkalmazkodás. Az alkalmazkodásnak ezt az értelemhez is kötött képességcsoportját szokásos intelligenciának nevezni. Az intelligencia fogalma a XX. század első felében vált kulcsfogalommá, amikor az intelligenciatesztek kidolgozása és alkalmazása révén az IQ fogalma is elterjedt a közgondolkodásban. Az IQ (intelligenciahányados) eredetileg a gyermekek értelmi fejlettségét volt hivatott jellemezni. Képletben ez a következő módon fejezhető ki; IQ = MK/ÉK×100, ahol az MK a mentális kor, és az ÉK az életkor. A mentális kort úgy határozták meg, hogy megnézték, a gyermek egy adott életkornak megfelelő feladatok milyen arányát képes megoldani. A 100-as szorzó miatt az IQ 100 lesz, ha az MK és az ÉK megegyezik, tehát ha az életkorának pontosan megfelelő feladatokat tudja megoldani a gyermek. A felnőttek esetében a 100-as IQ az átlagosnak felel meg. Az intelligencia értelmezésében néhány kérdésben folyamatos vita alakult ki az elmúlt évszázadban. Az egyik ilyen örök vitatéma az intelligencia örökletessége, a genetikus meghatározottsága. Az ezzel kapcsolatos értelmezéseket a személyiség vonáselméletével kapcsolatban részletezzük, hiszen a vita nem szűkült az intelligenciára. A másik fő vitakérdés, hogy az intellektus egységes, homogén képződmény, vagy egymástól viszonylag független alrendszerekből, modulokból áll. Úgy is fogalmazhatjuk a kérdést, hogy van-e általános intelligencia, vagy csak speciális intelligenciák vannak, amelyek általában egységes rendszernek látszanak. Napjainkban a muduláris elképzelés látszik erősebb hatásúnak, melynek egyik ismert képviselője Gardner, aki az alábbi rendszert értelmezte. Howard Gardner (1983, ismerteti Atkinson & Hilgard, 2005) szerint nem létezik egységes intelligencia, hanem legalább hatféle elkülönült intelligencia van. Ez a hat intelligencia egymástól független, elkülönült rendszerként, saját szabályai szerint működik. A hat intelligencia a következő:
A hatodikat, a személyes intelligenciát továbbbontotta még két részre, mégpedig a saját személyére, illetve a személyek közötti, azaz az intraperszonális és interperszonális intelligenciára. Az elmélet széles körű kísérleti igazolást nyert, de természetesen a vita folytatódik. Tévedés lenne persze azt gondolni, hogy a sportban csak a testi-kinesztéziás intelligenciának van szerepe, hiszen a cselekvés által egy rendszerként működik az egész személyiség, ahol az egyes részterületek kölcsönhatásban segítik, vagy éppen gátolják egymás működését. Az intelligencia fontosságát nem megkérdőjelezve az ’50-es években a kreativitást is egyre fontosabb fogalomként kezelték. A kreativitás ebben az értelemben az intelligenciától részben független, de a személyiség más rétegeihez is kapcsolható képességcsoport. Néhányan a kreativitást egyszerűen egy újabb intelligenciafaktornak gondolják, de talán elmondhatjuk, hogy az intelligencia és a kreativitás megkülönböztetése mellett nagyobb számú és erősebb érvek szólnak. Az intelligencia körülhatároltabb, tisztábban mérhető. Gardner koncepciójában, mint láttuk, legfeljebb néhány független faktora van. A kreativitás ezzel szemben sokkal nehezebben mérhető, illetve a mérések prediktív értéke alacsonyabb szintű. A kreativitást soktényezős magatartásként értelmezhetjük. Érdekes lenne persze megtudni, hogy ha a kultúrában, annak értékrendszerében a kreativitás, az intelligencia rangjára emelkedne, akkor mennyire lenne vizsgálható. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kreatív magatartású személynek meg kell küzdeni az iskolai, munkahelyi és társadalmi szabályok konformitás kényszerével, míg az intelligens viselkedés éppen ezekhez a szabályokhoz igazodik. A kreativitás tehát nem egyszerűen értelmes, hanem alkotó viszonyulás a világhoz, ami olykor nagy bátorságot, eredetiséget, érzékenységet is igényel. A ’60-as években a kutatások három fő területre – a kreatív folyamat, a kreatív személyiség és a kreatív produkció – vizsgálatára irányultak. Napjainkban a többirányú megközelítés jellemzi a kutatásokat. Ma bevallható, hogy a sok kutatási eredmény ellenére is valamiféle titokzatosság lengi körül a „nagy gondolatok” születését. Az alkotásban tehát az egész személyiség részt vesz, és a környezeti feltételek szerepe sem elhanyagolható. Az újabb kutatások rávilágítottak arra is, hogy az intelligencia és a kreativitás mellett az életben elért sikerek szempontjából fontos szerepe van az érzelmi intelligenciának is. Az érzelmi intelligencia egyik megfogalmazása szerint az a képesség, hogy a személy monitorozza saját és mások érzéseit és érzelmeit, hogy megkülönböztesse ezeket egymástól, és hogy felhasználja ezt az információt gondolkodásban és viselkedésben. A szerzők eredetileg három, majd később négy képességgel jellemezték az érzelmi intelligenciát. Ezek a képességek és érzelmek és az érzelmi információk felhasználására vonatkoznak:
Könnyű belátni, hogy a kognitív pszichológia fentebb vázolt értelmezései a sporttudomány számára is hasznos alapvetést nyújtanak. Az sportolók ugyanis – e felfogás szerint – nem a valósághoz, hanem az éppen aktuális belső képhez igazítják a viselkedésüket. Ennek a belső képnek a fejlesztése a felkészítés központi feladata kell, hogy legyen. Az utóbbi évtizedben intenzíven fejlődő kognitív idegtudomány eredményeinek egy része jelentősen hozzájárulhat egy új, vagy „régi új” szemlélet kialakításához. Egyik ilyen lényegi kérdés az explicit–implicit tudások viszonya. A kognitív tudatosság, az explicit tudás, a nevelés, az iskolai oktatás a hagyományos megközelítésben magasabb rendű értékként szerepel. Egyszerűbben fogalmazva ez a kérdés a „tudni mit” és a „tudni hogyan” viszonyát boncolgatja. A kétféle tudás megkülönböztetése elsősorban az iskolai oktatás, a pedagógia területén vált ki termékeny vitákat, és ennek eredményeként egyre általánosabban elfogadott álláspont, hogy ezek egymástól ugyan megkülönböztethetők, és van is viszonylagos önállóságuk, de lényegében kölcsönhatásban vannak, és bármelyik egyoldalú dominanciája értékvesztést eredményez. Ahogy az iskolában hagyományosan az explicit tudás primátusa a probléma, úgy a sportban az implicit tudás túlhangsúlyozása nevezhető hibának. Ez annak ellenére igaz, hogy a sportban ténylegesen az a döntő, hogy meg tudja-e csinálni, tehát a „tudni hogyan”. Sőt olykor a tudatos kontroll a mozgás összerendezettségét rontja is. Mégis azt állítjuk, hogy cselekvéses tapasztalatok tudatos elemzése, feldolgozása nélkül nehéz elképzelni magasabb szervezettségű cselekvésrendszerek kialakulását. Arról van ugyanis szó, hogy az implicit tudás szerveződését az explicit tudás döntően meghatározza. A kettős kérgi látórendszer Milner és Goodale (1995) -féle koncepcióját hozzuk fel példának részletezés nélkül. A koncepcióra röviden utal Pléh Csaba (2008), részletesebben ismerteti Kovács Ilona (2005). Eszerint a tarkólebenyre (O) beérkezett vizuális információ feldolgozása két egymástól eltérő úton halad. Az egyik – a gyorsabb – út a fali lebeny (P) felé küld információt, ami a cselekvés irányításában játszik fontos szerepet. Az információ másik – hosszabb – útja a halántéklebeny (T) irányába mutat, ami a tudatos felismerést segíti. A két feldolgozási mód aztán a frontális lebenyben (F) újból találkozik, és lehetővé válik az értelmes feldolgozás. 4.3. ábra - Milner és Goodale koncepciója a látórendszer cselekvési és észlelési-tudatos útjának kettősségéről Kovács Ilona (2005) ismertetésében Valójában ez a modell azt az életszerű helyzetet mutatja, hogy a cselekvéses reagálás gyorsabb mint a tudatos azonosítás. Ugyanakkor – és ezt érdemes hangsúlyozni – a tudatos azonosítás az „elkövetett” cselekvést minősíti, tehát pozitív vagy negatív megerősítő tényezővé válik, és ennek összes következményét rögzíti. Például: az ökölvívó egy adott helyzetben az ellenfél mozdulatára gyors, nem tudatos választ ad. Viszonylag hamar kiderül, hogy a válasz helyes vagy helytelen volt. Ez a visszacsatolás a következő – hasonló – helyzetekben úgy nyilvánul meg, hogy vagy rögzíti az adott reakciót és egyre inkább alkalmazza, vagy – feldolgozva az eredménytelenséget – új reakciókat alakít ki. A sikeres cselekvési és kognitív sémák azután mindaddig felszabadulnak a tudatos kontroll gátló, lassító hatása alól, amíg eredményesek. Régebben ezt nevezték készségszintű cselekvésnek. Igaz ez egy – az ökölvívó példájánál maradva – ütéskombinációra, vagy labdajátékoknál a labdavezetés vagy cselezés sémáira. Ahogy – mint fentebb ismertettük – a vizuális információk közvetlenül szerepet játszanak a cselekvés irányításában, nyilvánvalóan igaz ez a többi érzékszervi modalitásra is. Más oldalról ugyanakkor az is igaz, hogy ilyen cselekvésirányító szerepe nemcsak az elemi perceptuális információknak, hanem strukturált, sőt szimbólumként is értelmezhető információknak is van. A cselekvés fejlődésének ilyen értelmezése lényegében megfelel annak a korábbi felfogásnak, hogy a készségek – mint automatizált cselekvési egységek – szerveződése magasabb szintű tudatosságot tesz lehetővé. Akinek a figyelmét nem köti le a labdakezelés és -vezetés, az a játékhelyzet egészére, az ellenfél és a társak mozgására tud figyelni. Ennél is magasabb szint, amikor már taktikai elemek, a csapat együttes cselekvési sémái is automatizálódtak. Ilyenkor a figyelem még inkább felszabadul és az ötletesség, az esztétikus kivitelezés kerülhet a középpontba. Sok okunk van azt állítani tehát, hogy a sportban – mint sok más területen – a fejlődés és a fejlesztés alapja a cselekvéses tapasztalat. Nem célszerű – vagy legalábbis vitatható – a minden cselekvési tapasztalat nélküli, de érdeklődő jelentkezőnek elméleti elemzésre alapozott mozgásokat gyakoroltatni. Sok eredményes tenisziskola odaadja az ütőt és a labdát, majd elmondják, hogy az ütővel a hálón át a megfelelő területen belülre kell jutatni a labdát. A szabad gyakorlás egy szakasza után sok fiatal megtalálja a saját stílusát megalapozó fő sémákat. Ebből kiindulva a tudatosítás révén hatékonyan fejleszthetjük úgy a technikát, hogy közben a játék öröme is megmarad. Más példát említve, furcsa, amikor 10 éves korú gyerekek labdarúgó-mérkőzésén az edző folyamatosan kiabálva akarja a saját taktikai elképzeléseit megvalósítani a pályán lévőkkel. A szabad játék élménye nélkül nem igazán lehet eredményesen fejleszteni a kreatív egyéniséget, és ami a lényeg, nem a saját kezdeményezést, hanem az utasítások végrehajtásának a tapasztalatait rögzítik így a fiatalok. A hagyományos gyakorlati tapasztalatok és a modern kognitív idegtudomány bizonyos eredményei egyaránt azt üzenik, hogy az eredményes, hatékony testnevelő, edző a gyermek, a sportoló pozitív, eredményt és örömet nyújtó saját tapasztalatait vegye észre, azt erősítse meg és segítse automatizálódni. Az ügyesség egyik értelmezése lehet a külvilággal szembeni gátlásmentesség. A sikeres cselekvési sémákat fel lehet és fel kell szabadítani a közvetlen, tudatos irányítás gátló ellenőrzése alól. Minél magasabb szervezettségű cselekvési rendszerek válnak eredményessé, sikeressé, annál több pozitív élmény kíséri a sporttevékenységet. A tudatos elemzés és gyakorlás tehát eszköze, előfeltétele a gátlások alól felszabadult flow élményt nyújtó sporttevékenységnek. A flow élmény – amivel egy későbbi fejezetben foglalkozunk bővebben – olyan, a képességeink magas szintjét mozgósító sikeres tevékenység, amikor nem szorongunk, hanem mintegy „áramlatként” szárnyal a lelkünk! Ezt a csúcsélményt a sport alapélménynek is tekinthetjük, amit nemcsak a világbajnokok, hanem a hobby sportolók is gyakran átélnek.
4. Motívum, motiváció 4.1. Alapfogalmak Egy tetszőleges teljesítményt létrehozó cselekvésnek legalább két egymástól jól elkülöníthető szubjektív (belső) feltétele van. Az egyik, hogy képes legyen az egyén a cselekvés végrehajtására. (Pl. rendelkezzen megfelelő izomerővel, mozgáskoordinációs képességekkel, készségekkel ahhoz, hogy páros lábbal felugorjon egy asztalra). Létezik ugyanakkor egy másik legalább ennyire alapvető feltétel, miszerint szükséges egy legalább elégséges ok is, hogy a cselekvést végrehajtsam. (Pl. szeretném elnyerni társaim megbecsülését, vagy esetleg meg akarom nyerni az erre tett fogadást stb.) Bizonyos megfontolások azt sugallják, hogy bár a két feltétel egyaránt alapvető, mégis az ok, a cselekvés „miértje” inkább mondható elsődlegesnek. Ha ugyanis erős ösztönzésem van valamely teljesítmény elérésére, a hozzá szükséges képességek nagy valószínűséggel kifejleszthetők. Úgy is mondhatjuk, hogy bizonyos határok között inkább a motivációk határozzák meg a képességeket, bár részben a képességekhez is igazodnak a motivációk. Yüklə 2,77 Mb. Dostları ilə paylaş:
|
