Rétsági Erzsébet, H. Ekler Judit, Nádori László, Woth Péter, Gáspár Mihály, Gáldi Gábor, Szegnerné Dancs Henriette Sportelméleti ismeretek

szociális facilitáció azt jelenti, hogy más emberek puszta jelenléte serkentőleg hat az egyén viselkedésére. Máshogy viselkedik az ember egyedül és máshogy, ha sokan figyelnek rá. Ez az izgalomfokozó hatás a feladathelyzetben nyújtott teljesítményt javíthatja vagy ronthatja. Általános szabályként megállapíthatjuk, hogy egyszerűbb, vagy jól begyakorolt feladatok esetében a szociális facilitáció javítja, bonyolult, vagy kellően nem begyakorolt feladatoknál rontja a teljesítményt. A félig begyakorolt elemeket, taktikát ezért is érdemes felkészülési versenyeken, mérkőzéseken gyakorolni, a fontos téthelyzetekben a szociális facilitáció többlete a végrehajtás színvonalát rontja. Természetesen a hatást egyéni érzékenységek is befolyásolják.

A csoportnorma egy adott közösségen, csoporton belül a tagok viselkedésével, véleményalkotásával kapcsolatos elvárásokat jelenti. A csoportnorma létezése az összetartozás, a kohézió érzését fokozza. A normákhoz való igazodást nem feltétlenül tudatosan éljük meg. A normától való eltérést a csoportok szankcionálják, a legsúlyosabb pszichológiai szankció a csoportból való kizárás.

A szerep a csoport, a közösség egyes tagjaira érvényes viselkedési elvárások összessége. A csoporton belül kialakuló munkamegosztásból, a közösségi funkciókért való harcból adódik, hogy részben kiküzdött, részben elszenvedett szerepek vannak. A szerepek a csoport hierarchiájában egy helyet is kijelölnek, ezt nevezzük státusnak. A szerepek stabilizálódása a csoporton belüli együttműködésben a kiszámíthatóságot biztosítják.

A három hatás – a szociális facilitáció, a norma és a szerep – összegződése lényegében azt jelenti, hogy a közösség igen erősen befolyásolja az egyén viselkedését. Ezt így együtt konformitáskényszernek is nevezzük. Az emberek végül is kénytelenek igazodni a közösség elvárásaihoz.

A csoport elvárásainak figyelmen kívül hagyása mögött gyakran a jelen nem lévő közösség elvárásainak az érvényesülését látjuk. Olyan ez, mint amikor valaki egy távolabbi dobszó ütemére táncol. Minden ember számára léteznek elsődleges, úgynevezett referenciacsoportok, ahová erősen kötődnek, és ennek a csoportnak az elvárásaival azonosulnak.

A csoport, a közösség definiálása nem könnyű feladat. Általában a közös célt, a közös tevékenységet, a munkamegosztást szokták fontos kritériumként megjelölni. A csoport értelmezésében fontos szerepe van még az idő dimenziójának is. A csoportnak tehát értelmezhető fejlődése van. Más jellegzetességet mutat egy rövid mérkőzéssorozatra összeállított válogatott és egy több éve együtt játszó klub, csapat.

A csapat, a közösség fejlődésében törvényszerűen vannak kritikus szakaszok, amikor valamilyen okból a belső konfliktusok kiéleződnek. A konfliktusok eredményes kezelése (és nem elfojtása) a közösség fejlesztésének egyik legfontosabb eszköze.

A sportbeli csoportok szociálpszichológiai jellegzetességei némileg eltérnek mindattól, amit általában mondunk a csoportokról. Különösen fontos megkülönböztetni a csúcsteljesítményre törekvő csapatokat. Az élsportban a teljesítmény a legfontosabb szempont. A könyörtelen teljesítménykényszer mellett kell megteremteni a jó pszichés klímát, a jó közösséget. Ennek a jó közösségnek más törvényszerűségei vannak, mint egy iskolai osztályközösségnek, vagy egy munkahelyi brigádnak, esetleg egy hobbiközösségnek. Minden közösségben értelmezhetjük a célt, a kohéziót, a szerepeket, a normákat, a hierarchiát, tehát az általános szociálpszichológiai konstruktumokat, de az élsportban speciális sajátosságokat találunk. A nemzeti bajnokság magasabb osztályaiban, de különösen a nemzeti válogatott esetében a keretbe kerülés egy előzetes szűrés alapján történik. Verseny van tehát azért is, hogy bekerüljön valaki egy közösségi keretbe, és természetesen időközönként ki is lehet onnan kerülni. A meghívás egy kezdeti bizalmat jelent, de sok tényező befolyásolja, hogy a bizalom tartós és mély lesz-e. A versenyzőnek tehát el kell fogadtatni magát a csapat közösségével és a vezetőkkel egyaránt. Mivel a csapaton belül is versenyhelyzet van – például a kezdő csapatba kerülésért –, így érthető, hogy a csoport fejlődésével együtt járnak a fel-felbukkanó konfliktusok. A konfliktusok kezelésének módja is az adott közösség normarendszerén keresztül lehetséges. A csoport fejlődése valójában a normák fejlődésével is azonosítható. A közös normák növelik az összetartozás érzését és a kiszámítható működést. Minél magasabb szintű a csapat, annál erősebbek a normák, annál szigorúbbak a normaszegés szankciói.

A csoport fejlődésében a normák mellett a hagyományok, a rituálék is fontos szerepet játszanak, szintén a közösségi érzést erősítik. A rituálékhoz természetesen szerepek is kötődnek. Ki megy ki először vagy utolsónak az öltözőből a pályára, ki dönti el, hogy melyik szerelésben játsszunk, ki szokott mókamesterként feszültségoldó szerepet játszani stb. Természetesen a mérkőzés során is vannak szerepek, melyeket ki lehet harcolni, és ezek a pszichológiai szerepek nem a poszthoz kötődnek. A leginkább egyértelmű a csapatkapitány szerepe. Ezen túl minden jó csapatban létezik 1-2, de nem túl sok, úgynevezett „jelentős személy”. A jelentős személynek a legfőbb funkciója, hogy kritikus helyzetben őrá figyeljenek és ő diktálja a megoldást. Tekintélye és ilyen értelemben ereje van, ezért nevezzük meghatározó tagnak.

Végeredményben az érett csapat harmonikusan működik, egységes egész. Belső strukturáltsága, hierarchiája van. Fontos állomás ebben a fejlődésben a „mi tudat” megjelenése. Az együttes gondolkodás, a csapat együttes cselekvése. Az eredményességet ilyen szempontból a csapattagok, csapatrészek harmonikus összjátéka biztosítja. A játékosoknak tehát nem csupán saját feladatát kell ismerni, hanem tudni, érezni kell a társak készenlétét, jelzéseit, szándékait is. Úgy kell viselkedni a csapatnak, mintha egy testet alkotnának. Egymás kiszolgálása, igazodás, alárendelődés nélkül ez elképzelhetetlen. De hogyan lehetséges mindez egy belső és külső rivalizálódástól sem mentes, „fenyegető” környezetben? Fenyegető a helyzet, mert minden játékos ismeri a példákat, hogy milyen könnyű kikerülni egy csapatból, és esetenként milyen nehéz visszakerülni. Sokszor szerencse is kell ahhoz, hogy valaki lehetőséget kapjon a bizonyításra. Egy standard játékos sérülése, betegsége, esetleg rövid eltiltása váratlan, szerencsés helyzet egy másik játékosnak. Gyakran mondják, hogy egyszer-egyszer minden játékosnak adódik szerencséje. A kérdés az, hogy ki tudja megragadni a szerencsét, és kinek csúszik ki a kezéből. Itt kell visszatérni a sportoló személyiségére. A jó sportoló várja és élvezi a versenyt. A rivalizáló környezet tehát számára nem „fenyegető”, hanem izgalmas pozitív lehetőség. „A jó ló a derbyn futja a csúcsformáját”, mondják. Valóban mindez igaz, mégis azt mondjuk, hogy a rivalizálás és a bizalmon alapuló együttműködés jó aránya adja az eredményes csapattaktikát. A csapattagok harmonikus együttműködését hosszú felkészülés során lehet kialakítani. Ennek a felkészülésnek az első fázisában még valódi verseny van a játékosok között. A vezetőedző felelőssége, hogy mielőbb kialakítsa a végső, legjobb összeállítást, ahol a tagok többsége tartós, feltétlen bizalmat élvez. Enélkül nincs kreatív együttműködés. A csapatépítésnek ez a pszichológiai logikája aztán periódusonként ismétlődhet. Mindig jönnek és mindig kiesnek fontos játékosok, esetleg generációváltásra is sor kerülhet. A bizalom nem más mint kényeztetés, és mint említettük az élversenyzők igénylik ezt. Akkor tudnak igazán kibontakozni, ha érzik maguk mögött a szeretetet, a bizalmat, esetenként a türelmet. Ebben a fejlődési, fejlesztési, csapatépítő folyamatban az edzőnek meghatározó szerepe van. Természetesen minden nagy edzőnek kialakult vezetési stílusa van, mégis úgy látjuk, hogy a magasabb szintű csapatoknál szerencsés, ha a csapatnak legalább a meghatározó tagjai partnerként vesznek részt a csapat játékstílusának meghatározásában. Az élversenyzők – különösen a nemzeti válogatott esetében – már komoly szakmai tapasztalatokkal, esetleg szakedzői előképzettséggel is rendelkeznek. Pazarló az a vezetőedző, aki ezt a lehetőséget nem használja ki. A valódi képzett és tanult játékos a bizalom és megtiszteltetés jelének veszi, ha a véleményével alakíthatja a csapat játékát. Természetesen minden esetben a végső döntés az edzőé, de a közösen kialakított döntést hatékonyabban fogja végrehajtani a csapat is.

A közösségek szerkezetének, tagolódásának az ismerete az eredményes vezetés egyik feltétele. A szociometria a sportcsapatok mérésének kedvelt módszere. Magyarországon a Mérei Ferenc (1971) által kidolgozott kérdőívek használata terjedt el.

Az utóbbi évtizedekben a nemzetközi sportpszichológiai irodalmakban és kutatásokban megjelent egy új irányzat amelyik kiemelt figyelmet fordít a sportoló és sportszervezete (klubja) közötti interakciókra. Hazai kutatók (pl. Balogh, 2010) érdekes és a közvetlen gyakorlati munkában is felhasználható eredményekre jutottak. Vizsgálatuk szoros, szignifikáns összefüggést talált a klubhoz fűződő érzelmi elkötelezettség, a szervezeti és kapcsolati szintű bizalom, a megelégedettség, a vezetés és a szervezeti igazságosság között. Kijelenthető, hogy a klubhűség nem elcsépelt fogalom, és a sportoló végső teljesítménye szempontjából meghatározó a klubba lépés, a szervezeti szocializáció, a játékosok egymás közötti érzelmi és kapcsolati, valamint a klubbal kapcsolatos bizalmi ítélete, illetve az igazságosság–méltánytalanság szintje is.

7.2. Mire jó a szociometria?

Mindenekelőtt megmutatja a közösségek rejtett hálózatát. A szerkezet jellegzetességeiből következtetni lehet a csoport mozgósíthatóságára, egységére, kohéziójára. A több szempontú szociometria alkalmas a közösség olyan árnyalt értelmezésére is, amiben már szerepel a csoportlégkör, a teljesítő képesség, az érettség értékelése is.

Tapasztalataink szerint a teljesítmény megbízhatósága szempontjából érdemes három közösségi típust megkülönböztetni.

• 
  Infantilis közösség: A rokonszenvi viszonyok határozzák meg a kapcsolatokat. „Az én barátom a legügyesebb.” Gyerekközösségben ez talán rendben van, de ahol a teljesítmény fontos, ott ez a konstelláció már kedvezőtlen.
  
• 
  Tekintélyelvű, sztárvezérelt közösség: Az előzővel ellentétben itt a teljesítmény mentén szerveződnek a rokonszenvi kapcsolatok. Mindenki a sztár kegyeit keresi. Bizonytalansága nyilvánvaló, hiszen minden attól az egy személytől függ, aki lehet, hogy tényleg kiemelkedő képességű, de a csapat egésze nem ésszerű munkamegosztást alakít ki.
  

• 
  Érett közösség: Meglepő módon az eredményes, érett csapatok belső élete ritkán nevezhető konfliktusmentesnek. Ebben a közösségben ugyanis az egyének érett módon megkülönböztetik azt, hogy ki a rokonszenves és ki a jó, eredményes játékos. Több jó játékos egymással rivalizálva, de egymás képességeit tisztelve, elismerve jó csapatteljesítményre képesek. A „mindenki mindenkivel jóban van” hangulat az amatőr lelkes csapatok légköre, ahol elnézik egymásnak a gyengébb teljesítményét is, hiszen „mi jó barátok vagyunk!”.
  

Mindezek a sajátosságok a szociometria módszerével valóban jól feltérképezhetők. Nem szabad ugyanakkor azt sem elfelejteni, hogy a szociometria szakszerű alkalmazása csak bizalmi légkörben lehet eredményes, hiszen az adatokat a játékosok egymásról kialakított véleménye jelenti. Olyan kérdésekre kell például válaszolni mint, hogy „Ki a legjobb barátod?”, vagy „Kit tartasz a legképzettebb játékosnak?” stb. Az ilyen jellegű kérdésekre az őszinte véleményt csak akkor várhatjuk el, ha mindenki tudja és elhiszi, hogy abból neki nem lesz hátránya.

7.3. A sportbeli felkészülés teammunkában

A szociálpszichológiai fejezet keretében említjük meg, hogy csapatmunka nemcsak a sportolók közösségében értelmezhető. Igaz, a sportban nagy hagyománya van az edző egyszemélyes tekintélyelvű irányításának, de valójában az élsportban már mindenhol a több, különböző szakember együttműködése a természetes.

Hogyan működik az eredményes team, azaz csapat, hiszen különböző szakmák képviselői alkotják? Hogyan értelmezzük a vezetést ebben az esetben, hiszen vezető nélkül nehéz egységet teremteni. Most nem térünk ki a vezetés lélektani kérdéseire, de természetesen a probléma lényege abban áll, hogy a vezetőt a hagyományok szerint a legértékesebb pozíciónak gondolják.

A teammunkában a vezető is egy szerep, esetenként csak a koordinátori feladatok hárulnak rá. A teammunka eredményességének előfeltétele a feladatok határozott elkülönítése, további fontos feltétel az együttműködés szabályainak tisztázása. Itt is leírhatnánk mindazt, amit az érett közösség jellegzetességeinél rögzítettünk. Az edző, a szervező, az orvos, a pszichológus – és még más szakterületet is értelmezhetünk – akkor tud jól együttműködni, ha nem csak elfogadják, hanem igényt is tartanak egymás véleményére, szakértelmére.

Ennek érdekében mindenki kell, hogy értsen egy bizonyos fokig a másik tag szakterületéhez is, mert csak így tudnak egymásnak értelmes kérdéseket feltenni, illetve így érthetik helyesen a szakszerű véleményt. Ebben a felfogásban mindenki felelős azért, hogy az ő véleménye szakszerű legyen, és a többiek megismerjék. Az pedig, hogy ki lesz a csoport vezetője, az érett közösségben a pszichológiai érdekek mentén dől el. Mérei Ferenc (1989) egyik híres kísérletéből éppen azt tudhatjuk meg, hogy a csoport vezetője az lesz, aki a csoport céljai érdekében a legtöbbet tudja tenni. Ilyen felfogásban minden csoportnak olyan vezetője van, amilyet megérdemel, hiszen a csoport értékrendje, céljai ebben a kérdésben meghatározóak. A jól szerveződő teamben az aktuális feladat változásával más és más lehet a vezető.

Minden szakterület véleményének értéke van. A mérlegelés és a döntés már nem lehet hiúsági kérdés. Ennek a kultúrának még nem alakultak ki erős hagyományai, pedig az igazi nagy egyéniségek ma már nem magányos harcosok. A pszichológiai tapasztalatok a sportból vett gondolat érvényességét, miszerint „Kell egy csapat”, megerősítették.

A sportban, különösen az élsportban fontos még, hogy a sportoló maga is tagja legyen a teamnek. Az ő szubjektív szempontjai nélkül nehéz jó döntéseket hozni, hiszen ő lesz a végrehajtó.

1. 
   A társas környezet pszichológiai hatásaiban mely fő fogalmakat értelmeztük?
   
2. 
   A sportcsapatok szociálpszichológiai jellegzetességei miben különböznek az egyéb közösségekétől?
   
3. 
   A csapatépítésben hogyan változik a rivalizálás és a bizalmi együttműködés dominanciája?
   
4. 
   Mire jó a szociometria?
   
5. 
   Mi jellemzi az érett közösséget?
   

8. A pszichológia, a pszichológus lehetséges feladatai a sport és a testnevelés területén

A továbbiakban bemutatunk néhány olyan témát, amelyben a pszichológiai ismereteknek, esetenként a szakképzett pszichológusnak jelentős szerepe lehet. Mint korábban már utaltunk rá, a sport és testnevelés minden ízében kötődik a pszichológiai ismeretekhez, mégis csak elvétve látjuk, hogy a pszichológus közvetlenül is szerepet kap a sportoló felkészítésében, versenyeztetésében. Szeretnénk felhívni a figyelmet arra a paradoxonnak látszó összefüggésre, hogy sportpszichológusra leginkább ott van szükség, ahol az edző, a sportvezető, a sportoló megfelelő pszichológiai felkészültséggel rendelkezik. Ilyen környezetben lehetséges, hogy reális kérdéseket és feladatokat kapjon a sportpszichológus, és nem státusszimbólumnak vagy bűnbaknak használják.

A tudományosan megalapozott pszichológiai ismeretekre közismerten az utánpótlás nevelésében, a tehetségek felismerésében, a kiválasztásban van szükség. Ezen túl az edzés és a versenyzés során az edző feladata is igényli a pszichológiai ismereteket, ezért a pszichológus a mérési lehetőségek felkínálásával, az eredmények értelmezésével közvetlenül is segítheti az edző munkáját. Különleges esetekben közvetlenül a sportolóval, a felkészülés és a versenyzés során felmerülő sajátos lelki élmények kezelésével, hatékony feldolgozásával is segíthet a pszichológus.

8.1. A kiválasztás pszichológiai kérdései a sportban

8.1.1. A tehetség értelmezése

Most eltekintünk azoktól a szemléletbeli változásoktól, amelyek a tehetség felismerésében, a kiválasztásban megfigyelhetőek voltak. Az elmúlt évtizedek tapasztalatait összefoglalva néhány megállapítást fogalmazunk meg.

Mindenekelőtt fontos hangsúlyozni, hogy a tehetséget nem lehet egyszerűen a képességek oldaláról megragadni. A motivációról szóló fejezetben már utaltunk rá, hogy a későbbi képességekre a jelenlegi motivációk utalnak. Ezen túlmenően is azt mondhatjuk, hogy a tehetség az egész személyiség sajátja, amelyben meghatározó szerepe van a szociális és tárgyi környezet által nyújtott lehetőségeknek és elvárásoknak is. Ilyen rendszerszemléletű megközelítésben egy fontos szempontot, az idő dimenzióját is hangsúlyozzuk. A tehetség ugyanis nem egy állapot, hanem egy folyamat, amelyben a teljesítmény szempontjából az átlagosnál jóval kedvezőbb fejlődési folyamatot írhatunk le. A tehetség tehát jobban fejlődik mint az átlag. Azonos feltételek mellett többet tanul, többet hasznosít az edzés, a felkészítés által szerzett tapasztalatokból. Olykor még azt a megfogalmazást is elfogadjuk, hogy a tehetséges sportoló olyasmit is tud, amit nem tanult, tehát alkotó módon űzi a sportágát. Hasonlóképpen hatékonyan dolgozza fel a versenytapasztalatokat is. A tehetséges sportoló hajlik arra, hogy a kudarcokat tanulságként értékelje, tehát nem ragad bele a negatív érzelmi állapotba, hanem a fejlődés, a továbblépés érdekében pozitív energiákat nyer belőle. Ezért is mondható az ilyen versenyzőről, hogy jól terhelhető fizikai, értelmi és emocionális értelemben egyaránt. Ezt a terhelhetőséget is fejleszthető tulajdonságként értelmezzük, tehát nem egyszerű genetikai adottság, hanem az egész személyiség fejlődési folyamatának egy lényeges aspektusa.

A tehetség értelmezésének fenti kritériumai nem sportágspecifikusak, tehát általában a sporttehetségről szólnak. A tehetség sportágspecifikus sajátosságait nem részletezzük, de annyit mindenképpen leszögezünk, hogy a tehetséges sportoló valószínűleg több sportágban is képes kiemelkedő teljesítményt elérni, ezért a konkrét sportág választása gyakori, kényes kérdés. A probléma kezelésében sokat segít a sportági profilok kidolgozása és az ilyen értelemben kialakított rendszerezése.

Gyakran felvetődik, hogy mikor derül ki egy fiatalról, hogy tehetséges? Általános tapasztalat, hogy a kiemelkedő versenyzők több sportágat is kipróbáltak, mielőtt az igazi nagy teljesítményt elérték. A sportolásra általában alkalmassá kell válni már gyermek-, illetve serdülőkorban. Az első gyermekkori sportolási élmények imprintingszerű tapasztalatokat eredményeznek, ami azt jelenti, hogy hosszú távra, esetleg egész életre meghatározhatják a személy viszonyulását a sporthoz. A későbbi fizikai terhelhetőség szempontjából is meghatározó a gyermek- és serdülőkori sportolás, hiszen pl. a keringési rendszer fejlesztésének ez a kritikus időszaka. Az edzéselmélet ezeket a szempontokat pontosan leírja, mi most csak a lélektani szempontokra hívjuk fel a figyelmet. Ilyen szempontból különösen meghatározó a testnevelők és az utánpótlást nevelő edzők lélektani felkészültsége.

Említsünk meg néhány tipikus hibát, amiről lélektani szempontból érdemes említést tenni! A fizikai, testi fejlődésben gyakori az akceleráció, ami azt jelenti, hogy az azonos korú gyerekek között jelentős, akár 2-3 éves fejlettségbeli különbség is adódik. Gyakori ezért, hogy a 10–18 éves korosztályos bajnokokat tehetségként kezelik, pedig egyszerűen csak a biológiai fejlődési ütemük gyorsabb. Ráadásul ezek a fiatalok „megszokják” a győzelmeket, amiket különösebb erőfeszítés nélkül érnek el. Nem tanulnak meg igazán küzdeni, és amikor az „örök másodikak” 18–20 éves korban fizikailag utolérik őket, a korai tehetségek eltűnnek, az új bajnokok viszont megtanulták, hogy küzdelem, erőfeszítés nélkül nincs tartós eredmény. Ezt a felnőttkori helycserét minden tapasztalt sportvezető, edző igazolhatja.

Másik hasonlóan tipikus hiba az utánpótlás oktatásközpontú fejlesztése. Aki edzésre jár, attól már elvárják szinte minden sportágban, hogy az edző szakszerű utasításait hajtsa végre. A szabad játék az edzés utánra marad, ha még mindig van hozzá kedve a gyereknek. Sokkal kedvezőbb az a fejlesztés, amelyik engedi a gyermek spontán fejlődését, a saját stílus, az egyéniség kialakulását. A képzés a serdülő- és ifjúkorban az egyéniség elfogadásával együtt válik hangsúlyossá. Ez a fejlődés persze már nem pusztán egy idomítás eredménye, ellenkezőleg, ezt nevezzük valódi nevelésnek, személyiségformáló tevékenységnek. Újból a belső motivációk jelentőségét hangsúlyozzuk, ahol az önjutalmazó cselekvés adja a sport lényegét.

8.1.2. Mérés és prognosztizálás

A tehetségek megítélése, a sportra, a sportágra való alkalmasság megállapítása nem történhet pusztán szemrevételezéssel. A tapasztalt, „jó szemű” szakember is örül, ha meglátásait mérési eredményekkel is alá lehet támasztani. Más oldalról viszont igaz, hogy a módszertanilag kifogástalan mérési eredmények prediktív értéke is nagy bizonytalanságot mutat, tehát szükség van a jó megérzések figyelembevételére is.

A jól kidolgozott sportági profilok tartalmazzák azokat a fizikai, értelmi, érzelmi és más pszichológiai követelményeket, amelyek szükségesek az adott sportág eredményes műveléséhez. Elvileg ezeknek a követelményeknek az ismeretében látszólag probléma nélkül elvégezhetjük a szükséges méréseket.

Mi okozza mégis a problémát? A probléma lényege két forrásból fakad. Egyrészt a sportági profil követelményei az érett versenyző jellegzetességeit írják le, a mérést pedig a még fejlődő utánpótláskorú fiataloknál indokolt elvégezni. A mérési eredményekből arra kell tehát következtetni, hogy néhány év múlva milyen lesz az adott területen a versenyző tulajdonsága. Ennek a becslésnek a bizonytalansága nyilvánvaló. A másik probléma, hogy még eredményes jóslás esetén is számolni kell azzal, hogy a sportág mai követelményei akár néhány év múlva is megváltozhatnak. Az igazi nagy formátumú sportolókra éppen az jellemző, hogy új arculatot tudnak adni sportáguknak. Ebben a fejlődésben tehát a mérés szükséges ugyan, de nem elégséges. Még jó ideig nem számíthatunk arra, hogy a pszichológiai és más természetű mérések alapján biztosan bejósoljuk a későbbi sportsikereket. A sport fejlődésében továbbra is jelen lesz az emberi tényezőkből fakadó bizonytalanság. Ettől is varázslatos a sport, ez a bizonytalanság adja a versenyek izgalmát.

A szükséges mérésekhez milyen mérőeszközöket kínál a pszichológia? Mindenekelőtt leszögezhetjük, hogy a korábbi fejezetekben értelmezett pszichikus sajátosságok mindegyike mérhető. A kidolgozott és kipróbált, megbízható mérőeszközök sokasága áll rendelkezésre, bár kétségtelen, hogy ezek szakszerű alkalmazása legtöbbször szakképzett pszichológust is igényel. A tesztek többsége nem elsősorban gazdasági okok miatt védett, hanem inkább arról van szó, hogy a mérési adatokból levonható következtetések igénylik a magas szintű felkészültséget. A mérőeljárások mechanikus alkalmazása megengedhetetlenül megnövelné az általunk is említett bizonytalanságokat.

A pszichológiában a legjobban kidolgozott tesztek a stabil személyiségvonások mérését teszik lehetővé. Mint említettük, minden személyiségelmélet kidolgozta a maga mérőeszközét. Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy szinte nem létezik olyan pszichikus jellegzetesség, amelynek mérésére ne állna rendelkezésre legalább egy megbízható teszt.

A sportban az általános személyiségvonások mellett leggyakrabban a motivációs és emocionális jellegzetességek mérését tartják szükségesnek. Ezen a területen is bőséges a módszerkínálat. Különösen fontos az optimális rajtállapot prognosztizálása, ezért a szorongás jellegzetességeit, dinamikáját mérő eljárásokra nagy az igény. Ebben a témakörben ma már sportspecifikus mérőeljárásokat is kidolgoztak, melyekről bővebb tájékoztatást nyújtanak a fejezet végén felsorolt szakirodalmak, ezen belül is elsősorban Nagykáldi Csaba (1998) munkáját ajánljuk az érdeklődők figyelmébe.

A sportban is fontos az intellektuális, valamint a szenzomotoros képességek mérése, ami szintén jól kidolgozott területe a pszichometriának. Az intelligencia és a kreativitás összetett képességcsoportján belül már értelmezhető a sportspecifikus intelligencia és kreativitás is, aminek a mérésére többen tettek kísérletet.

A mérés és prognosztizálás általános lehetőségeinek ismertetése végén ismételten hangsúlyozzuk a mérőeszközök etikus és szakszerű használatát, mert különösen a kedvezőtlen adatok értelmezése gyakran felveti az „önmagát beteljesítő jóslat” logikáját. A teszt tehát a reális emberismeret megszerzésének egyik, de nem az egyetlen és még csak nem is a legfontosabb eszköze.

8.2. A felkészítés, az edzés lélektanának néhány pszichológiai vonatkozása

A sportoló felkészítése, edzése a teljesítmény fokozása érdekében végzett szakmai felkészültséget igénylő munka. Ebben a feladatban nem választható szét a testi és lelki felkészítés. Ez ma már evidencia. Ezért ahol lehetőség van rá, ott érdemes végiggondolni, milyen feladatokat vállalhat egy teammunka keretében a szakképzett pszichológus. Alapvető tényként kell elfogadni, hogy a sportoló felkészítését ésszerű okokból az edző irányítja, ő az, aki közvetlen és meghatározó kapcsolatban áll a versenyzővel. Az edző és más szakemberek – közöttük a pszichológus – ilyen vonatkozású rivalizációja nem kívánatos, ezért a feladatok és felelősségek pontos meghatározása nélkülözhetetlen. A legegyszerűbb helyzet, amikor a pszichológus a sportolóhoz nem közvetlenül kapcsolódik, hanem feladata alapvetően az edzőnek nyújtott tanácsadás. Ha ezen túllép, tehát közvetlenül a sportolóval is foglalkozik, akkor merülnek fel szakmai, etikai kérdések. Egyszerű a helyzet, ha konkrét probléma megoldására az edző, a team tudtával, esetleg kérésére vállalkozik a pszichológus. Arra, hogy közvetlenül a sportolóval foglalkozzon. Nehezebb, de feltétlenül tisztázást igényel, ha a sportoló maga, esetleg az edzőtől függetlenül fordul a pszichológushoz. Az alábbiakban az egyszerűbb helyzetekben értelmezzük a pszichológus lehetséges feladatait. A bonyolultabb helyzetekben a pszichológus kötelessége, hogy a szakmai–etikai szabályainak megfelelő megoldást találja meg.

A mérés és a tanácsadás mellett pszichológus a felkészítésben több módszert is alkalmazhat.

Nagykáldi Csaba (1998) ezeket a fejlesztő módszereket három fő csoportba sorolta:

• 
  Gyakorlati pszichológiai edzés: Ez valójában tényleges gyakorlati edzés, ahol a pszichológiai szempontok mind a tervezésben, mind a megvalósításban fontos szerepet játszanak.
  

• 
  Imagináció, mentáltréning: Az imagináció a gyakorlás gondolati végrehajtása. Egy versenyhelyzet elképzelése és a cselekvés gondolati végrehajtása. Az imagináció lényegében a hangulati elemek miatt mélyebb és más nyomot hagy mint az egyszerű mentális tréning, ami a mozgástanulás kiegészítő gondolati formája.
  

• 
  Pszichotoniás (arousal) edzés: Gyakori probléma, hogy a sportoló a feszültségek kezelésében kér segítséget. A klasszikus autogén tréning és más relaxációs technikák tartoznak ide. Ezek a módszerek nem egyszerűen csökkentik, hanem a teljesítmény szempontjából optimalizálják az emocionális tónust.
  

Budavári Ágota (2007) pszichoterápiás megközelítésben árnyaltabban ismerteti és értelmezi a fejlesztő lehetőségeket:

• 
  Kognitív sémákat és a viselkedést befolyásoló kezelés: A versenyzéssel, a célkitűzésekkel kapcsolatos hibás elképzelések korrigálását célzó eljárások. Itt az elbizakodottság, esetleg az indokolatlan szorongás kognitív technikákkal történő kezeléséről van szó. A realitáshoz közelítő értelmezéseket igyekszünk kialakítani, aminek olykor feszültségkorrigáló hatása van, de a csapdahelyzetek kialakulását elkerüli.
  

• 
  Korrektív emocionális terápia: Rövid terápiás eljárásról van szó, ahol felidézhető emocionális élmények értelmezésével igyekszünk az érzelmi energiákat felszabadítani.
  

• 
  Relaxációs módszerek: A legismertebb és a legszélesebb körben alkalmazott eljárás. Preventív és terápiás hatása egyaránt nyilvánvaló. Célirányosan a versenyszorongás problémáinak kezelésére használják, de általánosabban az energiák hasznosításának optimalizálása a cél, ami miatt mindenkinek ajánlható. Szinte számtalan változata van. Az alapok elsajátítása után imaginatív és más gyakorló célformulák egyénre szabott kialakítására – meditáció, imaginatív felkészítés – van lehetőség. Már említettük korábban, de itt azt emeljük ki, hogy az eredményes meditáció és imagináció előfeltétele a relaxált állapot elérése után lehetséges. A módszerek egymásra épüléséről van tehát szó.
  

• 
  Mentális tréning, mentális felkészítés: A kognitív pszichológia fejezetében már kitértünk a sportolók felkészítésében az értelmi tudatosítására. A mentális tréning részben ennek a célnak is megfelel, de itt többről van szó. A mozgássor cselekvés nélküli gondolati gyakorlását értjük mentális tréning alatt. A tényleges fizikai edzés hatékonyságát javítja. Itt is előnyös a relaxált állapotban történő végrehajtás.
  

• 
  Hipnózis, hipnoterápia: A hipnózis és a relaxáció során előállított tudatállapot nagyon hasonló. Az eltérés döntően abban áll, hogy a hipnotizált a magatartásának az irányítását átadja egy másik személynek, a hipnotizőrnek. Nem csodaszer, de viszonylag gyors és hatékony eredmény érhető el vele.
  

• 
  Rövid, dinamikus, verbális terápia: Megfelelő szakember segítségével a sportoló élő problémájának rövid, néhány hetes kezelése, aminek előfeltétele a kliens erős motiváltsága és integráltsága.
  

• 
  Csoportterápiás módszerek: Budavári a csoportterápiás módszerek közé sorolja mindazokat a csoporttechnikákat is, amelyek célja nem feltétlenül terápiás, de mindenképpen fejlesztő. A terápia értelmezésében itt az eredeti „gyógyító” célt értettük. A csoporttechnikák alkalmazása a csapatsportokban nélkülözhetetlen, és valójában különböző tudatossági szint mellett használják is. A társas konfliktusok, a csoportkohézió, a csoportlégkör problémáinak kezelésére és megelőzésére használják. Alapvető feltétel a jól képzett szakember alkalmazása.
  

Mi megkülönböztetjük a pszichológust csak közvetve, illetve közvetlenül igénylő felkészítési módszereket.

8.2.1. A pszichológus közvetett közreműködése a speciális tanácsadás

A leggyakoribb eset, amikor a pszichológus az edző vagy a team vezetőjének felkérésére vesz részt a sportoló/k felkészítésében és feladata az edző munkájának segítése. Ilyenkor a speciális tanácsadói szerep a legcélszerűbb. Ennek lényege, hogy a rendelkezésre álló információk ismeretében feltárja a felkészülés folyamatának pszichológiai sajátosságait, a várható, kedvező és kedvezőtlen következményeit. Felkészültsége alapján ajánlásokat fogalmaz meg a kedvező következmények erősítése, illetve a kedvezőtlen következmények csökkentése, kiküszöbölése érdekében. A tanácsadói szerep lényegében ezzel lezárul, hiszen a döntés joga és felelőssége nem a tanácsadóé. Az egyik leggyakoribb szakmai hiba, amikor a tanácsadó elvárja, hogy tanácsainak megfelelő döntés szülessen. A tanácsadás alapját a szakmai felkészültség biztosítja. A korábban említett mérési eredmények értelmezése például kimondottan jó alapot nyújt a tanácsadáshoz.

A leggyakoribb feladat a motiváció optimalizálása kapcsán adódik. Az edzések egyhangúsága, a fáradtság kezelése, a jó hangulat fenntartása mind-mind témája lehet a pszichológus–edző munkakapcsolatának. Különösen kényes kérdés lehet a konfliktusok kezelésében nyújtott tanácsadás. Konfliktus adódhat edző és versenyző, illetve versenyző–versenyző között egyaránt. Itt is a távolságtartó tanácsadó szerepkör az, ami hasznos lehet. A pszichológus tehát nem helyettesíti az edzőt, hanem csak befolyásolja. Az edző mérlegeli a pszichológiai és egyéb információkat, végül felelősen dönt. A tanácsadó a döntéshozó mögött áll akkor is, ha nem az ő tanácsai határozták meg a döntést. Ebben az összefüggésben látszik különösen, hogy a pszichológus hatékonyságát alapvetően befolyásolja az edző pszichológiai felkészültsége. És természetes a fordított elvárás is, miszerint az a pszichológus tud igazán hatékony lenni, aki járatos az egyéb sportszakmai kérdésekben is, tehát elfogadja, hogy lehetnek más, nem pszichológiai szempontok is a döntés kialakításában.

8.2.2. Célzott és közvetlen pszichológiai segítség a felkészítés folyamatában

Abban az esetben, ha bármilyen okból – tehát az edző vagy a versenyző felkérésére – a pszichológus közvetlenül foglalkozik a sportolóval, akkor lehet tanácsadó, mint ahogy az edző esetén ezt kifejtettük, de közvetlenül is beavatkozhat a versenyző felkészülésébe. A beavatkozás fejlesztő módszerei már jelentősen túllépnek a mérési eredmények szakszerű értelmezésén, a tanácsadáson. Itt már valójában pszichológus–kliens viszonyról van szó, természetesen nem terápiás értelemben. Terápiás kapcsolat is lehetséges, de az már nem tartozik szorosan a sportpszichológia témaköreihez.

A közvetlen beavatkozás leggyakoribb formája valamilyen pszichológiai fejlesztő módszer, technika alkalmazásának felajánlása. A szakma szabályainak megfelelő konkrét szerződésről van szó. Ennek lényege, hogy egy adott pszichológiai probléma megoldása érdekében a pszichológus a sportoló számára felajánl egy tervet, amit közösen hajtanak végre és egyúttal rögzítik a közös munka feltételeit, várható hasznát, esetleges kockázatait.

A pszichológusok egyik gyakori ajánlata a sportolók felkészítésében valamely pszichotóniás edzés elsajátítására vonatkozik. Ezen a módszercsoporton belül a legismertebb relaxációs eljárás az autogén tréning. Az autogén tréning mint módszer már alapfokú elsajátítási szinten is alkalmas arra, hogy a vegetatív, ezen keresztül az emocionális, izgalmi folyamatokat részlegesen a tudatos kontroll alá vonjuk. A technika alkalmazása révén a sportoló képes arra, hogy versenyhelyzetben is optimalizálja az emocionális izgalmi állapotát, és ezzel a reálisan elvárható legjobb teljesítmény alapvető pszichikus előfeltételét biztosítsa. Elsajátításában elengedhetetlen a módszerspecifikus képzettséggel is rendelkező pszichológus, vagy kivételes esetben más szakember közreműködése. Ezt a módszert bizonyos becslések szerint az emberek mintegy 60%-a képes elsajátítani és eredményesen alkalmazni. Fejlett sportkultúrákban szinte minden versenyzőnek, sportolónak lehetősége van arra, hogy ennek legalább az alapfokát elsajátítsa. Azért is fontos, hogy ez a felkészítés folyamatába illeszkedjen, mert az alapfok eredményes elsajátítása minimálisan fél évet vesz igénybe. Előnye még a módszernek, hogy az alapfokra építve speciális problémák eredményes kezelésére imaginációs és más célformulákat kidolgozva tovább javíthatjuk a kedvező teljesítmény pszichés előfeltételeit. Ezen technikák segítségével a sportoló szélsőséges helyzetekben is képes a magas szintű tudatos önszabályozásra.

Itt szükséges megemlíteni a mentális tréning fogalmát is, ami módszerében hasonlít ugyan az imaginációs technikákhoz, de célja még a sportpszichológiában is csak részben esik egybe. Az imagináció lényegében események, élmények képzeleti megjelenítése, ami segíti a lelki folyamatok tudatos szabályozásának kialakítását. A mentális tréning valójában gondolati gyakorlás, ami a mozgástanulás, a kritikus versenyhelyzetek sémáinak pontosítását segíti. Ilyen értelemben a mentális tréninget az imaginációs eljárás egyik hasznos alkalmazási módjának tekinthetjük.

A felkészítésben alkalmazható közvetlen pszichológiai segítségnyújtás fenti példái valóban csak példák. A pszichológia eszköztárában több olyan eljárás ismeretes, melyek jól adaptálhatóak a sport különböző területein. Ez azonban mindig az adott pszichológus felkészültségétől és természetesen az adott pszichológiai probléma jellegétől függ. Különösen említésre méltó a pszichológiában közismert csoporttechnikák alkalmazása. Ennek indoka lehet a csapatsportok esetében a lappangó konfliktusok feltárása és teljesítményrontó hatásának csökkentése.

Minden olyan alkalommal, amikor a pszichológus a sportolóval vagy a csapattal áll közvetlen fejlesztő, segítő kapcsolatban, akkor a szakmai és etikai szabályok mást írnak elő, mint amikor az edzőt segítjük. A pszichológus, amikor munkája során a kliens (sportoló) életéről, személyiségéről bármilyen információhoz jut, azt még az edzővel is csak a kliens hozzájárulása esetén oszthatja meg. Ez biztosítja azt a bizalmi légkört, ami nélkül a pszichológus nem tud szakmailag hiteles és eredményes munkát végezni. Ezzel természetesen nem akarjuk misztifikálni a pszichológus munkáját, de az talán természetes, hogy a lelki élmények bizonyos részletei csak szigorú bizalmi keretek mellett oszthatók meg. Azt pedig, hogy mi tartozik a bizalmas információk közé, minden esetben a kliens joga eldönteni.

8.3. A pszichológia, illetve a pszichológus szerepe a versenyzésre való közvetlen felkészítésben

A pszichológiai szempontok – mint többször leszögeztük – a sport és a testnevelés minden mozzanatában jelentős szerepet játszanak. Nem lehet ez másként a versenyzésre való közvetlen felkészítésben, és magának a versenyzésnek a folyamatában sem. Ez utóbbiban ugyanakkor a sportoló már maga dönt, a közvetlen befolyásolásra – különösen a pszichológus számára – aligha van esély, ezért ezzel a problémával nem foglalkozunk. Sokak szerint ugyanakkor a verseny előtti néhány óra különösen pszichológiai szempontból jelentős. Ebben a folyamatban hangsúlyosabb szerepe van két mozzanatnak: az utolsó taktikai megbeszélésnek és a bemelegítésnek. Mindkettőben domináns feladat a kedvező lelki ráhangolás. Ebben akkor lehetünk eredményesek, ha alaposan ismerjük a befolyásoló tényezőket, és rendelkezünk megfelelő mennyiségű megbízható információval. Megbízható információkra többek között úgy tehetünk szert, ha rendelkezünk mérési adatokkal, és azokat a korábbi versenyből fakadó tapasztalatokkal összevetjük, majd az így kapott összefüggéseket rendszerezzük. Az például önmagában szinte értelmezhetetlen, hogy egy adott versenyzőre 1 órával a verseny előtt milyen emocionális izgalmi állapot jellemző. Azonban ha rendelkezünk korábbi versenyekről származó hasonló adatokkal, akkor már megbízhatóbb következtetéseket vonhatunk le. A mérés, értelmezés, tanácsadás és közvetlen beavatkozás tehát nemcsak az általános, hanem a közvetlen felkészítésben is egyaránt logikus rendszert alkotnak, egymásra épülnek, egymást kiegészítik.

Eredménytelen a pszichológus alkalmazása, ha csak az a feladata, hogy mérkőzés előtt mondjon valami jót, hasznosat. A pszichológust nem a varázsló helyett kell alkalmazni! A közvetlen felkészítésnek korábbi tapasztalatokon kell nyugodnia és fontos szerepe van a verseny, a mérkőzés jelentőségének, valamint a versenyző egyéni sajátosságainak. Nehéz általános sémát adni, amit minden helyzetben lehet alkalmazni. Ettől izgalmas maga a verseny, ez a bizonytalanság vonzó. Mégis nézzünk meg néhány példát először a verseny előtti taktikai megbeszélésről.

Az utolsó taktikai megbeszélés fő célja a feladatok ismételt rögzítése, az elvárások megfogalmazása. Mást és máshogy kell megbeszélni a különböző mértékű tapasztalatokkal rendelkezőkkel, és a szorongásosságra való hajlam mértéke is meghatározó. Egy adott szinten kezdő, és ráadásul szorongásra is hajlamos sportoló esetében ne találjunk ki bonyolult és új feladatokat, sőt a lehetséges és begyakorlott feladatait is egyszerűsítsük. Emeljük ki, hangsúlyozzuk azokat, amelyek végrehajtásában a leginkább biztosak lehetünk. Az elvárásokat is ennek megfelelően határozzuk meg. A feladat leegyszerűsítésével valóban levesszük a válláról a felelősség terhét. Nem bátorításra, hanem teljesíthető, minél egyszerűbben leírható feladatok adására van tehát szükség. Ez különösen hasznos lehet csapatsportoknál az új, tapasztalatlan játékos beépítése során.

Más a helyzet a rutinos versenyzők, csapatok esetében. Esetenként különleges motivációt, vonzó kihívást jelent egy-egy improvizációt igénylő újdonság megfogalmazása. Ezt természetesen az adott sportoló ismeretében lehet csak megkockáztatni. Szélsőségesen kedvező helyzetben egy rutinos világklasszisokból álló csapatnak az is elég lehet taktikai utasításként, hogy „Fiúk, menjetek ki és győzzetek!”. Ha igaz a szóbeszéd, akkor ez valóban előfordult egy világhírű, sikeres angol labdarúgócsapatnál.

Az utolsó taktikai megbeszélés tehát nem annyira a tényleges feladatokról, hanem legtöbbször a kedvező lélektani állapot kialakításáról kell, hogy szóljon.

Hasonló a helyzet a bemelegítésnél, ahol közismert, hogy szükség van az izmok, az ízületek, a keringési rendszer ráhangolására, de az edzők ösztönösen is felhasználhatják ezt a kedvező lelki állapot kialakítására. Ilyen értelemben példaértékű lehet például a kosárlabdázásban gyakori bemelegítési koreográfia. Egyszerű mozgásokkal – pl.: labdavezetés, passzolás – kezdenek, majd fokozatosan gyorsuló és egyre bonyolultabb feladatokban pörögnek fel a játékosok. Először csak ziccert dobnak, majd egyre inkább közelítik a mérkőzésszerű helyzetek gyakorlását. Természetesen a szurkolók hangulatfokozó szerepe is jelentős lehet már a bemelegítés során. A fizikai bemelegítés tehát jó eszköze lehet a lelki ráhangolásnak, amit a tudatos edző célszerűen alkalmaz is.

Ilyen szempontból érdekes az a – szintén a közbeszédből ismert – bemelegítési gyakorlat, amit a hírek szerint a rendkívül eredményes szovjet ökölvívó-válogatottnál alkalmaztak. Eszerint a bemelegítés előtt egy, a kézszorítás erejét mérő ergométerrel igényszintes vizsgálatot végeztek a versenyzőknél. Ez abból állt, hogy meg kellett becsülni, milyen erejű szorításra képes éppen most a tenyerével a versenyző, aztán kipróbálhatta. A túlzottan magabiztos ökölvívót erősebb ellenféllel „helyrepofozó” bemelegítésre küldték. Azokat pedig, akik a reálisnál alacsonyabbat vállaltak, azokat önbizalom-fokozó módon melegítették be. Apró trükk, de adott esetben segíthet.

Utolsó példaként – saját tapasztalatból – egy olyan példát említünk, ami speciálisan pszichológiai módszer alkalmazását jelent. A vegetatív idegrendszer tónusában megkülönböztetjük a szimpatikus és paraszimpatikus beidegzést. A versenyzésre kész állapotban bizonyos mértékű szimpatikus dominancia a kedvező állapot. Ennek a mérésére egy egyszerű vérnyomás- és pulzusszámmérés adataiból kiszámíthatjuk a Kérdő-féle szomatikus vegetatív indexet (ismerteti Sipos Kornél, 1971). Ez az érték rendszeres mérés esetén jól mutatja a kedvező fiziológiai állapotot, amire egyes személyeknél jelentős hatása lehet a meteorológiai frontoknak, vagy az időeltolódásból fakadó akklimatizálódásnak. A Lüscher-teszt hazai alkalmazási tapasztalatait bemutató könyvben Sipos Kornél tanulmánya (1971) ismerteti a teszt alapján könnyen kiszámítható pszichovegetatív index értelmezését. Arról van szó, hogy a színek szimpátiasorrendjéből következtethetünk az érzelmi állapotunk, és ezen keresztül a vegetatív funkciók pillanatnyi szerveződésére. Az ebből kiszámítható pszichovegetatív index az érzelmi és a vegetatív működés zavarát időben korábban és érzékenyebben mutatja, mint a Kérdő-féle vegetatív index. Az eljárás egyszerű és gyors diagnózist tesz lehetővé, bár kétségtelen, hogy igényli a sportoló aktív együttműködését. Mindazonáltal a verseny előtti kedvezőtlen érték alapját képezheti a közvetlen felkészítésnek. Elsősorban a sportoló önszabályozásának magasabb tudatosságát segíthetjük ezzel a módszerrel. Itt is hangsúlyozzuk, hogy mindez csak rendszeres mérési tapasztalatok által, az egyéni érzékenységre hitelesített adatok alapján lehet eredményes.

A példákkal azt akartuk érzékeltetni, hogy a közvetlen pszichológiai felkészítés is csak tervszerű, rendszeres és folyamatos munka révén lehet eredményes, és hogy a sémák alkalmazásában nem nélkülözhető az ötletesség, az egyedi helyzetekhez történő rugalmas alkalmazkodás. Megmerevedett, rutinszerűvé egyszerűsödött sémákkal csak középszerű eredményeket lehet elérni a sportban is. A valódi sportszellem ennél többre törekszik.

1. 
   Mit jelent az, hogy a tehetséges sportoló egyik legfőbb jellegzetessége a terhelhetőség?
   
2. 
   Miből származhat a megbízható mérési eredményekből fakadó következtetések bizonytalansága?
   
3. 
   Mikor és miért jelent különösen gondot az „önmagát beteljesítő jóslat” érvényesülése?
   
4. 
   A pszichológiai módszerek közül a legáltalánosabban a relaxációs módszerek terjedtek el. Miért?
   
5. 
   Melyek a terápiás módszerek alkalmazásának leggyakoribb okai?
   
6. 
   Mit ért a pszichológia az imaginációs módszer alatt?
   
7. 
   Mondjon néhány példát arra, hogy mikor és milyen módon vállalhat a pszichológus közvetlen szerepet a versenyző, a csapat felkészítésében?
   

Irodalom

Atkinson & Hilgard: Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Balogh László: A szervezeti igazságosság, értelmezése, észlelése (mint a pszichológiai szerződés összetevője) interaktív sportcsapatok játékosainál, Nemzeti Sportszövetség Szakmai Kiadványa, 2010. 12.

Budavári Ágota: Sportpszichológia. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Forgas Joseph P.: A társas érintkezés pszichológiája. Gondolat kiadó, Budapest, 1989.

Halász László–Marton L. Magda: Típustanok és személyiségvonások. Gondolat, Budapest. 1978.

Jakabházy László: Sportpszichológia. Középfokú tanfolyami jegyzet. Sportpropaganda, Budapest, 1978.

Karczag Judit (1988): A Cattel-féle 16 faktoros személyiségteszt. In: Mérei Ferenc–Szakács Ferenc (szerk.): Pszichodiagnosztikai Vademecum I/2. Tankönyvkiadó, Budapest, 207–270. o.

Kovács Ilona: Az emberi látás fejlődéséről. In: Magyar pszichológiai szemle, 2005/3. 309–326. o.

Lénárt Ágota: Téthelyzetben. Sportpszichológiáról edzőknek és versenyzőknek. OSEI 2002.

Matthews G.–Deary I. J.: Personality Traits. Cambridge University Press 1998.

Mérei Ferenc: Közösségek rejtett hálózata. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1971.

Mérei Ferenc: Társ és csoport. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.

Nádori László (szerk.): Az edzés és versenyzés pszichológiája. Sport, Budapest, 1980.

Nagy György: Sport és pszichológia. Sport, Budapest, 1973.

Nagykáldi Csaba: A sport és a testnevelés pszichológiai alapjai. Computer Arts, Budapest, 1998.

Oláh Attila: Érzelmek, megküzdés és optimális élmény. Belső világunk megismerésének módszerei. Trefort Kiadó, Budapest, 2005.

Pléh Csaba: Fejlődési szelekció, plaszticitás: A biológiai és a kognitív tudomány pedagógiai üzenete. In: Pedagógusképzés 2008/1-2. 7–23. o.

Pléh Csaba: Pszichológiatörténet. Gondolat, Budapest. 1992.

Rókusfalvy Pál: A sport és a testnevelés pszichológiája. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986.

Rókusfalvy Pál: A sporttevékenység regulációs felfogása. Akadémia Kiadó, Budapest, 1980.

Rókusfalvy Pál: Sportpszichológia. A sporttevékenység pszichológiája. Sport. Budapest, 1981.

Rózsa Sándor–Kállai János–Osváth Anikó–Bánki M. Csaba: Temperamentum és karakter: Cloninger pszichobiológiai modellje. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2005.

Seligman, Martin: Az erősségek és erények újjáélesztése. In: Pléh Csaba–Boross Ottilia (szerk.): Bevezetés a pszichológiába. Bp.: Osiris, 2004. p. 664–692.

Sipos Kornél: A pszichovegetatívum vizsgálata ergetrop–trofotrop hányadossal. In: Rókusfalvy Pál–Povázsay Éva–Sípos Kornél–Halmi György: Az affektivitás vizsgálata. A Lüscher-teszt alkalmazási lehetőségei és standardizálása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. 100–131. o.

Stuller Gyula: A pszichológia és a sportpszichológia alapjai. Rectus Kft., Budapest, 1995.

Susan A. Jackson–Csíkszentmihályi Mihály: Sport és flow. Az optimális élmény. Vince Kiadó, Budapest, 2001.

Ulric Neisser: Megismerés és valóság. Gondolat, Budapest, 1984.

5. fejezet - A rekreáció elmélete és gyakorlata – Gáldi Gábor

1. Bevezetés

A Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása szerint 2004-től a társadalomtudományok önálló ága a sporttudomány, a sportrekreációt pedig szubdiszciplínának tekinthetjük. A nyugat-európai országokban a társadalomtudományokon belül a rekreációt önálló tudományként kezelik, mely az utóbbi időben rohamosan fejlődött, különösen a gyakorlati oldala. A növekvő szabadidő hasznos és tartalmas eltöltésével kapcsolatos megnövekedett igényeket szerte a világon különböző szintű szakemberképzési struktúra kiépülése követte. Néhány évtizedes késéssel, az 1980-as évek végétől Magyarországon is megindult a rekreációs szakemberképzés.

A képzés fő tárgyainak megjelenése tekintetében nagy különbségek vannak a világ különböző egyetemein, de még egy adott országon belül is. Egyes szakemberek a rekreációt az élmény és a motiváció oldaláról közelítik meg, mások szerint a rekreáció olyan szabadidőben végzett tevékenység, mely egyfajta szórakozás, amit az ember magáért a tevékenységért végez. Közös vonás, hogy a rekreációt általában pszichológiai és szociológiai irányból közelítik meg, és céljának a tökéletes élmény, a „flow” elérését tekintik (Csíkszentmihályi Mihály, 2008).

2. A rekreáció, mint mozgalom

Mai értelmezésben a rekreációs mozgalom a 20. század terméke, bár gyökerei mélyen visszanyúlnak az előző évszázadokra. A mozgalmat tulajdonképpen az iparosodás és az urbanizáció káros hatásainak felismerése, illetve ellensúlyozási szándéka erősítette fel. Az USA-ban a 1930-as évek végén már nemcsak a szabadidős tevékenységek szervezését, a rekreációs létesítmények építését, a szakemberképzést vállalja a mozgalom, hanem az iskolai testneveléssel való összehangolását is. A történelem során a rekreációs mozgalom mindig a szabadidő aktív, kulturált eltöltésére irányult. A továbbiakban vizsgáljuk meg a munkaidő és a szabadidő viszonyát és annak változását.

2.1. A szabadidő történeti áttekintése

A munka és a szabadidő tartalmi viszonyának kronológiai vizsgálata többféle megközelítést tesz lehetővé. Érdemes kiindulnunk az ember társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyzetéből és ennek mentén elemezni a fejlődés különböző szintjeit. A kezdeteknél, ha az első emberi csoportokról egyáltalán, mint közösségekről beszélhetünk, mindenki nagyjából azonos tevékenységet végzett, a differenciálódás először a nemek és az életkor alapján történt. Ezt követte a tevékenység szerinti elkülönülés, majd az agrártársadalmak létrejöttével kialakult az első alá-, illetve fölérendeltségi viszony (Gáldi Gábor, 2003).

2.1.1. A szabadidő gyökerei az őskorban

Az Australopithecus volt az első, aki kifejlesztett egy primitív „csapatmunkát”, elsősorban annak érdekében, hogy megtalálja a nagy állatok nyomát, lesben álljon, társaival bekerítse, majd megölje őket. Ennek az embercsoportnak sikerült olyan kultúrát teremtenie, amely már bizonyos szabadidőt feltételezett. Így tevékenysége nem csupán az alapvető, túlélést biztosító cselekvésekre (utódnemzés, alvás, vadászat, evés) korlátozódott. Shivers (1979/a) szerint ezeknek a korai hominidáknak az életstílusa biztosította a megfelelő szabadidőt a törzsi szokások gyakorlására, hiszen a szerszámok készítésével és alkalmazásával hatékonyabban tudtak dolgozni.

A Homo erectus már megtanulta használni a tüzet, tehát lakóhelye meleg volt és világos, továbbá a lobogó tűz biztonságot nyújtott a vadállatokkal szemben. Ebben a viszonylagos biztonságban a Homo erectus elődeinél több szabadidőt élvezett.

A Homo erectus új életritmust vett fel, mivel őriznie kellett a tüzet, és már nem függött olyan mértékben a nap mozgásától, világító és melegítő erejétől. Tervezhetett az esti órákra is, így több ideje maradt a rituálékra, illetve a játékokra.

A ma is létező vadászó, gyűjtögető társadalmakról nagyon sok leírás készült, melyek szemléletesen tárják elénk az adott népcsoport életmódját és szabadidős tevékenységét. Margaret Mead leírja, hogy Samoa szigetén az egyszerű társadalmakban, időben is jelentősen elkülönül a szabadidős tevékenység, mely leginkább az esti órákra korlátozódik. „Kora este a közösség gyülekezni kezd, a halászok visszatérnek a tengerről és mindenki hozzákezd az ilyenkor megszokott fő tevékenységtípusokhoz (evés, ivás), a gyerekek körjátékoznak, a közösség „vénei” tanácskoznak, a férfiak megbeszélik a másnapi terveket. Gyakori tevékenységforma még a zenélés és a táncolás is. Speciális alkalmakkor, ünnepeken és egyéb közösségi eseményeknél a rituális tevékenységeket viszont együtt végzik.” (Margaret Mead, 1928)

A crô-magnoni ősember csoportokban élve vadászott, és külső megjelenésében nagyon hasonlított a mai emberhez. Egy „művész” volt, aki rajzolt, mintázott, festett és csodálatos barlangrajzokat készített. Művészetéből arra következtethetünk, hogy kultúrájával minden addigi elődjén túltett. Úgy tűnik, nagyobb intelligenciájával és nyugodtabb, biztonságosabb környezetével elődjeinél lényegesen több szabadidőt tudott teremteni magának. Kérdés, hogyan használta fel, és mi az, amit az utókor számára is hátrahagyott. Még ma is láthatók a lakóhelyein és a gyülekezőhelyein azok a gondosan kimunkált, vadászatokat ábrázoló rajzai, elefántcsont-, csont- és agyagedényei, melyek arról tanúskodnak, hogy a crô-magnoni ősember magas szintre fejlesztette ügyességét, melyhez tekintélyes mennyiségű szabadidőre volt szüksége. Ez az életforma már egy adott területhez kötötte a populációt, ami falualapítást eredményezett.

Az újkőkori ember sokkal több minden birtokában volt, mint elődei, és ezt a beszéd, a primitív írás, a művészetek, fémeszközök, agrikultúra, primitív vallási szertartások és tabuk fejlesztésére használta fel. Talán a legfontosabb, hogy az ember megtanulta az együttműködést a tevékenységek tervezésében és koordinálásában.