Rétsági Erzsébet, H. Ekler Judit, Nádori László, Woth Péter, Gáspár Mihály, Gáldi Gábor, Szegnerné Dancs Henriette Sportelméleti ismeretek

Az aktív előremutató tényező tehát a motiváció. Benne előre valószínűsíthetjük a későbbi képességeket. Nincs ez másként a sportban sem, és mint látni fogjuk, a motivációk jellegzetességei eltérő mértékben segítik egy teljesítmény elérését. Ezért is gondoljuk, hogy az emberismeret szempontjából a motivációk megismerésének kiemelkedő prognosztikus értéke van.

A motivációs sajátosságok szorosan kapcsolódnak fiziológiai folyamatokhoz. Elég gyakran használjuk a köznapi értelemben is a motivációra utalva a szükséglet szót. Amennyiben a fiziológiai tartalmát keressük, a szükséglet olyan hiány a szervezetben (folyadék, táplálék, oxigén, vitamin stb.) amely tartósabb fennállás esetén az egészséget, súlyosabb fokon az életet veszélyeztetik. Az ilyen fiziológiai szükségletek meghatározott mechanizmusok működtetése révén a hiányállapot megszüntetését teszik lehetővé. Tehát pl. vízfelvételre, táplálékkeresésre, szaporább légzésre stb. indító tendenciák lépnek fel. Itt a szükségletet tisztán fiziológiai szükségletekre értelmeztük, így használtuk, de létezik egy tágabb értelmezés is (lásd Maslow – szükségletpiramis).

A fiziológiai rendszerekben ugyanakkor főleg magasabb rendű élőlényeknél nem csak a hiány lehet az oka az egészség veszélyeztetésének. Az élet fennmaradása szempontjából alapvető jelentőséggel bír az organizmus belső miliőjének viszonylagos állandósága. Ezt az elvet először Bernard francia fiziológus 1859-ben fogalmazta meg, aki kimutatta, hogy a tengervíz sókoncentrációja és az emberi vér sókoncentrációja közel azonos, valamint az életműködések szempontjából a koncentráció csak igen szűk határok között variálódhat. Ezt a belső egyensúlyi állapotot homeosztázisnak Cannon amerikai tudós nevezte el 1932-ben és ekkor már nem csak a só koncentrációjára, hanem a szervezet nedveinek kémiai összetételére, a hőmérsékletre, és sok egyéb biokémiai mutatóra vonatkoztatták. A szervezet az eltéréseket minden esetben normalizálni „akarja”. Amikor felismerték, hogy a homeosztázis fenntartásában különböző viselkedésformák is részt vehetnek, a fogalmat egyre inkább motivációs alapfogalomként is használták. (Pl. Hőszabályozás viselkedéses szintű szabályozása ruházatunkkal lehetséges).

Mint később látni fogjuk, a homeosztázis pszichikus folyamatokra is értelmezhető.

További alapvető, de már tisztán pszichológiai fogalom a belső késztetés vagy hajtóerő, a drive. Ez a viselkedés ösztönző ereje kifejezetten energetikai jellegű. Nem azonos a szükséglettel, vagy a homeosztázis felborulásával, bár ezekkel fontos kapcsolatban áll. A drive többnyire szükségletkielégítő, vagy egyensúly-helyreállító cselekvésre indít, de nem azonos azzal.

A következő motivációs alapfogalomként az emóciókat (érzelmeket) tekinthetjük. Az érzelmek – mint harmadik jelzőrendszer – az ingerek szubjektív értékét jelzik, és ebből következik energetikai hatásuk.

A motivált viselkedések sorozata a tapasztalatok felhalmozódásával jár. Ennek révén kialakulhat valamilyen mértékű kapcsolat egy szükséglet és annak kielégítésére szolgáló helyzet vagy tárgy között. A szükségletek kielégítésére alkalmas tárgyak és helyzetek vonzalmat váltanak ki belőlünk, ezt nevezhetjük vágynak vagy kívánságnak. A vágy és kívánság önálló motiváló tényezőként hat.

Az alapfogalmak tisztázása után megkísérelhetjük a motívumok rendszerezését és bizonyos értelemben a kialakulásuk, fejlődésük felvázolását.

Mindenekelőtt megkülönböztetünk elsődleges és másodlagos drive-okat, hajtóerőket.

Elsődlegesnek azokat a hajtóerőket nevezzük, amelyeknek az egészség, illetve súlyosabb esetben az élet fenntartása szempontjából feltétlenül érvényesülni kell. Ilyen értelemben nyilvánvaló, hogy az egyén életben maradása szempontjából alapvető jelentőséggel bíró éhség, szomjúság, az alvási, a salakanyagok ürítésére, a védekezésre irányuló késztetések elsődleges drive-ok. A fajfenntartás szempontjából szintén elsődlegesnek minősíthetjük a szexuális és utódgondozási késztetéseket. Az újabb kutatások a fentieken kívül még egy összetett elsődleges hajtóerőt is értelmeznek. Ez az általános aktivitás drive, amelynek egyik formája mozgásos jellegű. Eszerint különösen felélénkül a mozgásosság a lehetőség megvonása vagy akadályoztatása esetén, illetve erőteljesebb gyermekkorban. Az a tény, hogy elsődleges késztetésről van szó, arra utal, hogy a mozgás az egyik létezési formánk, életelemünk. Érdemes ezt megjegyeznünk, különösen, amikor a sport szerepét akarjuk értelmezni az emberi kultúrákban.

Tulajdonképpen csaknem azonos módon értelmezhetjük az általános aktivitás drive másik formáját, a kíváncsiságot, mint intellektuális aktivitás drive-ot. Ennek egyik alapja a kognitív organizáció szükséglete, a „Nekem tudnom kell!” motívum. Az a tény, hogy a kíváncsiságot mint elsődleges késztetést értelmezünk, arra utal, hogy az intellektuális aktivitás is alapvető létezési formánk, életelemünk.

A motiváció elsődleges formái közül külön is kell foglalkoznunk tehát az általános aktivitás két formájával, a mozgásosság, illetve az intellektuális aktivitás szükségletével.

Úgy is értelmezhetjük mindezt, hogy a pszichikus létezés két „tápláléka” a mozgásaktivitás és az információ. A kétféle funkció természetesen nem független egymástól. Sőt, bár a motilitásszükséglet mindvégig megmarad, mégis azt mondhatjuk, hogy alapvetően kezdetben az intellektuális aktivitás is mozgásosságban nyilvánul meg. A fejlődés során azután – a cselekvés interiorizációja révén – az információ szerzésének és feldolgozásának a mozgástól független formája is kialakul. A mozgásosság (motilitás) csökkenése tehát egyúttal a megismerési folyamatok fejlődését, magasabb szintjének hatékonyságát is jelzi.

Fontos látnunk, hogy mind a motoros, mind az intellektuális aktivitás egy homeosztatikus rendszerben érvényesül. Ahogy a tanulással kapcsolatban már érintettük, ez annyit jelent, hogy kétféle funkciót is betölthet egy kívánt információ, egy információra kétféle okból is szükségünk lehet:

A belső aktivitás (arousal) működési szint lehet nagyobb a kívánatosnál. Hirtelen éles sikoltást hallunk. Ilyenkor kíváncsiak leszünk, hogy mi is történt. Pontosan tudjuk, hogy mire vagyunk kíváncsiak. Ezt nevezzük specifikus kíváncsiságnak.

Más esetben, ha pl. egy előadás számunkra érthetetlen vagy közömbös – azaz unatkozunk –, akkor ez azt jelenti, hogy a kelleténél alacsonyabb a belső aktivitásunk. Ilyenkor kereső tevékenységünk arra irányul, hogy valamilyen – szinte teljesen mindegy, hogy mi az – izgató, izgalmat fokozó eredményre jussunk. Ez a diverzív kíváncsiság.

Nyilvánvalóan a kétfajta kíváncsiság eltérő kapcsolatot alakít ki a környezettel. Az egyik mintegy kívülről irányított, a másik inkább belülről irányított cselekvést eredményez. Ennek a különbségnek a jelentőségére még a későbbiekben kitérünk.

Az ember megértéséhez alapmechanizmusok, működési elvek megismerésére kell törekedni. Milyen alapelvek szerint működik a pszichikum? A természet nem talál ki új alapelveket egyik vagy másik ember számára, egyik vagy másik élőlény számára, egyik vagy másik ösztönzési folyamat számára, egy kísérletben nem feltétlenül a konkrét tartalmat kell megjegyezni. Pl. az ambivalencia: patkánykísérletekben megfigyelték, hogyha az ismerős környezetet kinyitjuk az ismeretlen felé, az állat figyelme az ismeretlen felé irányul (explorációs késztetés, mint elsődleges törekvés), de csak lassan fedezi fel, mert van egy fékező tendencia, a félelem az ismeretlentől. Minden hirtelen neszre visszahúzódik a biztonságos területre. Látjuk tehát a patkány viselkedését. Egy cselekvés önszabályozásának elvét pedig megérthetjük belőle. Az alapvető serkentési folyamatokat egy gátló folyamat is szabályozza egy rendszerben. Értelmezéséhez nélkülözhetetlen a homeosztázis pontos ismerete. Ez az ösztönző szabályozás működésének lényeges alapelve, mely minden konkrét cselekvésben érvényesülhet.

4.2. A motívumok fejlődése

Az elsődleges motivációk az emberi személyiségben tisztán legfeljebb a korai életszakaszokban jelennek meg. Későbbi tartalmuk az egyéni tanulási, tapasztalati hatások révén rendkívül változatos, és olykor egészen újszerű formában jelennek meg.

A tanulási folyamatok hatására kialakult motivációkat másodlagos motivációknak nevezzük. A motivációk változásaiban találjuk talán az emberi tanulékonyság legszebb példáit.

A csecsemő pl. a környezet ingereit fizikai értelemben vett intenzitásuk alapján ítéli kellemesnek vagy kellemetlennek. A langyos víz kellemes, a forró kellemetlen; a simogatás kellemes, az ütés kellemetlen; a „lágy” hang kellemes, az éles kellemetlen stb.

Ugyanakkor a felnőtt számára egy lesújtó pillantás (fizikai értelemben gyenge inger), vagy rosszalló arckifejezés gyakran kellemetlenebb, mint akár egy jól sikerült pofon. A kávé keserű íze sem kellemes kezdetben, mégis az igazi kávézók annál kellemesebbnek ítélik, minél keserűbb. Számtalan egyéb dologgal vagyunk így. A legkellemetlenebb dolgokat is megkedvelhetjük, ha úgy véljük, hogy valami fontos szempont miatt az számunkra hasznos.

A motívumok, és ezen keresztül az egész személyiségfejlődésére alapvetően fontos hatást gyakorol a tevékenységünk eredménye. Az eredmény, a következmény alakító hatása (feed back) kétféle forrásból ered. Egyrészt közvetlenül is átélhetjük cselekvéseink eredményét. Ez a közvetlen tapasztalás. Másrészt – és ez talán a fontosabb – szociális környezetünk is jelzi, mi több, minősíti cselekvésünk eredményét. Ez a visszacsatolás alapvető jelentőségű a motivációk alakulásában, különösen az élet korai szakaszaiban.

Ezzel a motivációk újabb – embernél meghatározó – csoportját értelmezhetjük. Léteznek az úgynevezett társas szükségletek. Ennek alapja a kötődés szükséglete. Az újszülött reakciói egyértelműen a szociális környezet felé irányulnak, mivel ő maga gyakorlatilag még más vonatkozásban tehetetlen. Ebből épül ki később az anya–gyermek kapcsolat, melynek motivációs, ösztönző szerepére most csak utalunk. Úgy tűnik mindenesetre, hogy a kötődési szükségletet, mint a szociális viselkedés motivációs alapját szintén érdemes elsődleges hajtóerőnek minősíteni.

A motivációk fejlődésében tehát a szociális tényezők meghatározóak. Bizonyos értelemben elmondhatjuk, hogy az ember számára a „kapcsolat-jutalom” a legfőbb jó, tárgyi és főleg szociális értelemben. Ennek jelentőségét különösen hangsúlyozhatjuk a humán és prehumán szinten egyaránt közismert szeparációs, izolációs kísérletek ismeretében.

Láthatjuk tehát, hogy a humán motivációk kialakulásában milyen jelentős szerepe van az általános aktivitás drive-nak, illetve a szociális környezetnek. A belülről fakadó (intrinsic) motiváció és a szociális környezet értékelése lehet a fejlődés alapvető meghatározója.

A következőkben a sportban szerepet játszó alapvető, humánspecifikus motivációk értelmezésére térünk ki. Foglalkozunk a kompetenciakésztetéssel, a külső és belső motivációk kölcsönhatásával, a teljesítménymotivációval, illetve mindezek karakterképző hatásával.

Motivációs jellegzetességek alapján megkülönböztethető az eszközjellegű (instrumentális), illetve a céljellegű (önjutalmazó) cselekvés. Ez utóbbira jellemző, hogy eredményessége nem valami külső változástól, csupán a cselekvés sikeres végrehajtásától függ. Mint láttuk, ide sorolható a motilitás és az explorációs késztetés, melynek célja az alacsony késztetettség (arousal) szint emelése.

Azt a késztetést, amely az egyénből fakad és a külső környezet megváltoztatására irányul, önálló késztetésnek tekintjük, és kompetenciakésztetésnek nevezzük. A kompetenciamotívum az explorációs és motilitáskésztetés szintézise, ugyanakkor a fejlődés magasabb fokán olyan viselkedésre késztet, amelynek következménye – a belső kognitív térkép alapján – bejósolható. Az ilyen cselekvés megerősítése nem egyszerűen a környezeti változás, hanem a mozgásterv sikeres végrehajtása. A kompetenciára irányuló késztetés csökken, ha a környezet konzekvenciái csaknem 100%-os valószínűséggel bejósolhatók. (Ez már unalmas, nem izgató.)

A kompetencia motívuma tehát feladathelyzetben céljellegű (önjutalmazó) cselekvésre késztet. Utalhatunk az olimpiai bajnok értelmezésére, miszerint „Nem azért ugrunk, hogy akadályokat küzdjünk le, hanem azért állítunk akadályokat, hogy ugorhassunk! Mert ugrani jó.” Vagy emlékezhetünk Balczó gondolataira, amikor céljairól, saját törekvéseiről, a sikerről beszélt. A kompetenciamotívum biztosítja, hogy az élőlény fokozódó mértékben váljék autonómmá, s ahelyett, hogy tapasztalatai határoznák meg tetteit, részben tettei határozzák meg tapasztalatát.

Az önjutalmazó jellegű kompetenciakésztetésből fakadó, de külső szociális értékelést is bevonó cselekvés mögött az összetettebb teljesítménykésztetést értelmezzük. Alapvető feltétele az „ego-involvált” helyzet. Létezik egy olyan szükséglet, amely nem az elérendő tárgyra, hanem az eléréssel járó munkára, küzdelemre irányul. Kívánatosabb, „több élvezetet adó” az a tárgy, amelynek megszerzése nehezebb, mint a tulajdonságai alapján hajszálra azonos másik, amelyből csak az elérés nehézsége hiányzik. A további kutatásokból kiderült, hogy különösen növeli a tárgy értékét, ha ego-involvált helyzetben kellett megdolgozni érte. Ilyen esetben a befektetett munka egyben teljesítmény is, amelyet mások elismernek, amelyre büszke lehet. A teljesítménykésztetésben tehát a szociálisan is értékelt kompetens viselkedésre való törekvést fedezhetjük fel.

Könnyű belátnunk azt is, hogy a kompetens – azaz hatékony, célirányos, sikeres – viselkedés élménye nem korlátozódik a csak belső állapotoktól függő helyzetekre, a külső megerősítés – a jutalom megjelenése vagy a negatív megerősítés elmaradása – nem zárja ki a kompetencia élményét. Tehát nem baj, ha a kiemelkedő teljesítmény olimpiai bajnokságot, Nobel-díjat stb. kap. A lényeg, hogy a tevékenység kontrollja ne a külső jutalom legyen. Az erős külső jutalom ugyanis rivalizálhat a belső jutalommal, és ez nem előnyös. Az edző, a nevelő egyik legnehezebb feladata a külső ösztönzés helyes mértékének és módjának meghatározása.

Ha elfogadjuk, hogy a különböző környezeti, nevelési feltételek eltérő mértékben biztosítják a kompetens magatartás megjelenését, akkor feltételezhetjük, hogy egyesek gyakrabban, mások ritkábban válhatnak meghatározóvá a környezetükben. Ilyen tapasztalatok nyomán alakul ki a környezeti események kontrolljára vonatkozó konzisztens attitűd. Eszerint egyeseket „belső kontroll” attitűddel, másokat „külső kontroll” attitűddel jellemezhetünk. Ez utóbbiak az események alakulásában a külső tényezőknek, a véletlennek tulajdonítanak meghatározó szerepet. Persze a helyzetek, a feladatok is lehetnek ténylegesen vagy manipulált módon „ügyességi”, illetve „véletlenszerű” helyzetek. A lottójáték tipikusan véletlenszerű helyzet, hiszen kizárólag a véletlenen és nem az ügyességen múlik a siker. Az adekvát motiváció az ügyességi helyzetet tekinti ego-involvált feladathelyzetnek, a véletlenszerű helyzetekben pedig elfogadja, hogy nem rajta múlik az eredményesség. Ezek szerepe a megismerésben, a kitartásban, a frusztrációs élményben eltérő.

A kompetenciára irányuló késztetés és a belső kontroll attitűd számos vizsgálat eredménye szerint szignifikáns pozitív együttjárást mutat a teljesítménykésztetéssel. Mint láttuk, a teljesítménymotivációs viselkedés eredménye szociális értéket képvisel. A kiváltó helyzet a feladathelyzet. Ebben az összefüggésben értelmezzük a kudarc és a siker fogalmát. A teljesítménykésztetés megjelenésekor két egymással ellentétes irányú motívum jelenik meg, az egyik a siker szükséglete, a másik a kudarctól való félelem. Az elmélet szerint az emberekre jellemző viszonylag állandó sajátosság a két ellentétes irányú motívum nagysága és egymáshoz viszonyított aránya. Így beszélhetünk sikerorientált és kudarckerülő típusokról.

Igényszintes vizsgálatok mutatnak rá arra az összefüggésre, hogy a sikerorientált személyiség inkább kedveli a feladatokat, és éppen azokat kedveli leginkább, ahol a szubjektív kockázat a legnagyobb. A kudarckerülők éppen ellenkezőleg, általában kerülik a feladatokat, de leginkább azokat, amelyekben a kudarc nagy szégyent okozna. Nyilvánvaló, hogy a sportban előnyösebb a sikerorientált személyiség. Őket a siker igénye hajtja, és a kudarcokon hamarabb túlteszik magukat.

4.3. Az érzelemről általában

Az érzelem vagy emóció és a motiváció kapcsolatára az elnevezés is utal, hiszen mindkettőnek a movere = mozgatni latin igéből ered. Tehát az érzelem is drive, azaz egy pszichikus hajtóerő. Ugyanakkor az általános értelmezések több vonatkozását is kiemelték. Az érzelmekkel mindig együtt jár egy vegetatív reakciómintázat, valamint testi, kifejező mozgások is jellemzik. Elsődleges idegrendszeri központjaként a limbikus rendszert jelölik meg. Ez a kéreg alatti hipotalamikus rendszer szoros kapcsolatban van a vegetatív idegrendszeri szabályozással. Az érzelmeknek az életműködésekkel való kapcsolata tehát ebből fakadóan nyilvánvaló. Az újabb elméletek az érzelmet egy kognitív értékelési folyamatként is kifejtik. Az érzelem – egy lehetséges tömör definíció szerint – a valóság tárgyaihoz, jelenségeihez való szubjektív viszonyunkat fejezi ki. Ennek a szubjektív viszonynak három összetevője együttesen tölti ki az érzelem élményét. A három fő összetevő: az érzelem testi, viselkedéses kifejeződése, a vegetatív arousal és a kognitív kiértékelés.

A sport szempontjából egy alapvető összefüggést érdemes kiemelni az arousal szint és a teljesítmény szempontjából. Eszerint az arousalnak van egy, a teljesítmény szempontjából optimális szintje. Az ennél alacsonyabb izgatottság gyenge motivációt jelent, az ennél nagyobb pedig az egyén figyelmét az izgatottságra irányítja, így a cselekvés szervezetlenné válik. A vegetatív arousal kedvező szintje tehát a teljesítmény szempontjából fontos lehet. De lehet-e ezt szabályozni, hiszen a vegetatív idegrendszert más néven autonóm idegrendszernek is nevezik, jelezve, hogy az életműködések az akartunktól független szabályozás alatt állnak. Ezért is éljük meg az érzelmeket úgy, mintha tehetetlenek lennénk vele szemben. Valóban nem egyszerű, de az autogén tréning elsajátításával lényegében a legfontosabb vegetatív működések optimalizálását elérhetjük, tehát bizonyos fokig mi magunk szabályozhatjuk a vegetatív arousal szintjét. Ma már természetesnek kellene tekinteni, hogy ez a lehetőség minden élsportoló számára elérhető legyen.

Az érzelem rövid általános értelmezése után két olyan speciális érzelmet elemzünk, ami a sportban megkülönböztetett szerepet játszik. Ezek az agresszió és a szorongás.

4.3.1. Az agresszió

Az agresszió köznapi értelmezésében gyakran megtalálhatjuk az elítélő, rosszalló jelzőt. Mintha az agresszió negatív jelenség lenne, ami ellen küzdeni kell. Szerencsére a tudományos értelmezés ennél árnyaltabb, és többféle agressziót ismer. Az agresszió szó eredeti, szó szerinti értelmezésben támadást jelent, azaz olyan viselkedés, amelynek célja másnak sérelmet vagy kárt okozni. A sport egyik lényegi aspektusa, velejárója az agresszió, hiszen a versenyeken mindig van ellenfél, akit le akarunk győzni. Igaz, ez egy szabályozott keretek között folyó küzdelem, de nehéz lenne értelmezni az agresszió nélküli sportot.

Az agresszió etológiai értelmezése és osztályozása különösen tanulságos. Ilyen szempontból beszélhetünk például félelem szülte agresszióról, hímek versengésében értelmezett agresszióról, vagy éppen az anyai agresszióról. Ezek adaptív funkciója nyilvánvaló és nem nehéz az emberi agresszióra is vonatkoztatni ezeket a besorolásokat.

A kutatókat régóta foglalkoztatja, hogy mi az alapja az agresszív viselkedésben tapasztalható egyedi eltéréseknek. Vannak emberek, akikre inkább jellemző az agresszivitás, másokra pedig nem. Az egyik leginkább elterjedt magyarázat a szociális tanuláselmélet, ami a kognitív folyamatok és a társas környezetből szerezhető tapasztalatok jelentőségét hangsúlyozza. Ez azt jelenti, hogy az emberek megfigyeléses tapasztalataik révén a sikeres magatartást inkább utánozzák. Ezek szerint tehát az agresszív viselkedés egy-egy kultúrában elszaporodhat, máshol pedig csökkenhet aszerint, hogy az agresszió pozitív értéket képvisel-e.

Az agresszió biológiai okait kutatva a tudósok rájöttek, hogy a hipotalamusz speciális területeinek ingerlése agresszív, gyilkos viselkedést vált ki. Eszerint létezik az idegrendszerben az agresszióért felelős központ. Más kísérletek az emberi agresszió alapját a tesztoszteron hormon magas szintjében vélték felfedezni. Az természetesen kérdés, hogy az agresszív késztetések emelik a tesztoszteron szintjét vagy fordítva, de az együtt járás kétségtelen.

Az agresszió többféle értelmezése arra utal, hogy összetett, soktényezős viselkedésről van szó, de mindenképpen része ez az emberi természetnek. Természetesen a kultúrák értékrendje mindenképp szabályok közé kívánja szorítani az agressziót. A szabályozott agresszió kitűnő példája a sport. A sportszerű agresszió társadalmi értéket hordoz. A sportolónak mindig van lehetősége, hogy adott esetben a sportban elszenvedett, vélt vagy valós sérelmeit sportszerűen „megtorolja”. Van szabályos módja a visszavágásnak, még akkor is, ha ez újabb felkészülést, újabb erőfeszítést igényel. Más a helyzet a szurkolóval, aki nem talál szabályozott cselekvési lehetőséget, ha csapatát sérelem érte. A tehetetlenség aztán gyakran eredményez szabályozatlan agresszív viselkedést.

Okkal vetődik fel a kérdés, különösen az élsport kiélezett küzdelmeiben, hogy a sportoló agresszivitása és szabálykövetése összeegyeztethető-e. Gondolunk itt a vízilabda víz alatti, esetenként alattomos durvaságaira, vagy az alattomos, hergelő verbális agresszióra. Ezek a sporthoz kapcsolódó olyan erkölcsi kérdések, amelyek ellentmondásokat hordoznak. A győzelem érdekében a sportoló – és itt most döntően az élversenyzőkről van szó – minden kockázatot hajlamos vállalni. Még az egészségkárosító dopping is jelen van a nemzetközi versenyek küzdelmeiben. Felvethető a kérdés, hogy az eredményes sportoló eleve agresszív, gátlástalan, minden áron győzni akaró személyiség, vagy ez csak néhány példa alapján levont túlzó általánosítás. Meggyőződésünk, hogy a sportolók többsége, különösen a kiemelkedni vágyó ambiciózus személyek ezeket az erkölcsi, sportszerűségi határokat gyakran feszegetik, de valódi sikerélményt akkor élnek át, ha sportszerűek tudnak maradni. Minden sportág kialakítja a maga erkölcsi normáit, aminek a durva figyelmen kívül hagyása nem marad következmény nélkül.

Az általános sportolói agresszivitással kapcsolatos megfigyelések is ellenmondásosak. Sokszor tapasztalhatjuk, de a sportoló is beszámol róla, hogy az egyébként szelíd, nyugodt ember a sportpályán, szőnyegen szinte teljesen átalakul, mintha egy másik ember lenne. Más a sport, a küzdelem, és más a mindennapi élet normarendszere. Mindezzel együtt a sport az egyik legalkalmasabb terület az agresszió szabályozására, ezért a fiatalok erkölcsi szocializációjában pozitív szerepe van.

4.3.2. A szorongásról

A szorongás az egyik közismert analitikus értelmezés szerint nem más mint befelé, önmagunk ellen fordított agresszió. A frusztrációra kiváltódó agresszív válasz kudarca, vagy erős gátlása megváltoztatja az agresszió irányát és szorongássá válik.

Minden elméleti megközelítés lényegében két szempontból elemzi a szorongásosságot: egyrészt leíró jellegűen, másrészt funkcionálisan. A leíró elemzések a viselkedési, fiziológiai jellegzetességek mellett olykor a szituatív feltételeket is számba veszik. A leíró elemzésből eredeztetik a szorongás mérési eljárásainak kérdőíves megfogalmazásait. A funkcionális elemzés azt vizsgálja, hogy mi a szorongásosság adaptív funkciója. Funkcionálisan már Freud is megkülönböztette a reális és a neurotikus szorongást. A reális szorongás a lényeges veszélyeztetés emocionális viselkedéses vetülete, ami segítheti a veszély elhárítását.

A neurotikus szorongást Freud célszerűtlennek nevezi, és jellegzetességeit bőven részletezi. A szorongásosság fő funkcióját talán az a közmondás fejezi ki tömören, miszerint „Jobb félni, mint megijedni!”. Szorongást tehát akkor élünk meg, amikor egy tényleges vagy vélt, a személyünket érintő bajt, károsodást anticipálunk. Az anticipáció (elővételezés) nagyon fontos, hiszen a baj bekövetkezése után legfeljebb a rossz folytatástól félhetünk.

A személyiség-lélektani elemzések feltárták, hogy az emberek különböznek abban, mennyire jellemző rájuk a szorongásosság. Létezik ugyanis az általános szorongásosság mint személyiségvonás. Ez egy stabil, a személyre hosszú ideig jellemző belső diszpozíció. Az általános szorongásosság mint személyiségvonás mellett egyre inkább értelmezik a tényleges szorongásos állapotot. Lehet tehát, hogy valaki általában nem szorongó, de éppen most, például egy fontos verseny előtt, nagyfokú szorongást mutat. Praktikusan, egy adott helyzetben a kettő ismerete és elkülönítése fontos lehet, mert meghatározhatja az edző feladatát.

Egy másik értelmezés szerint a szorongásosság bizonyos embereknél csak bizonyos speciális helyzetekhez, például teljesítményhelyzetekhez kötődik. A helyzethez kötődő szorongás adott esetben meghatározó, releváns információt nyújt, ami alapján az edző megtalálja a megfelelő bánásmódot.

Tovább bontva a szorongásosságot, lehetnek emberek, akik intellektuális, megint mások talán motoros teljesítményhelyzetben vagy esetleg sajátos társas interakcióban mutatnak fokozott szorongásosságot. A személyiségvonás – helyzet interakciós elmélet alapján tehát szükségszerűen sokféle szorongásosság megkülönböztethető, és megkülönböztetendő. A sportban egyaránt használható az általános, a pillanatnyi és a versenyhelyzetre vonatkozó szorongás mérése.

A szorongás tetszőleges fajtájának megállapítása után az igazán fontos kérdés, hogy mit tehetünk, ha a szorongás a teljesítmény szempontjából problémát jelent. Tudjuk-e megfelelően csökkenteni?

Az elméletek területén az jelzi a lehetőségeinket, hogy a szorongást mint érzelmet értelmeztük. Az érzelem egyik összetevője, mint említettük, a kognitív kiértékelés folyamata. Ez egy kétfázisú folyamat. Elsődleges kiértékelés során a szituációt döntően a személyes érintettség alapján fenyegető ártalomként, veszteséglehetőségként, vagy a kihívás esélyeként definiáljuk, bármelyik személyes jelentőségét éljük át. A másodlagos kiértékelés során elemezzük az okokat (ki a felelős), és megvizsgáljuk a lehetőségeket az elhárításra, a megoldásra. Tehát a folyamatként értelmezett szorongás összekapcsolódik a megküzdés lehetőségének az elemzésével. A szorongás dinamikájában az elsődleges értékelés során dől el, hogy az aktiváló feltételekhez az egyén jótékony vagy kártékony következményt társít. A következő értékelési szakasz, hogy amennyiben negatív következményelvárás van, akkor lehetséges-e egyáltalán a negatív következmény elhárítása. A második szakaszban dől el, hogy az elsődleges veszélyérzet átértékelődik-e kedvező következményelvárássá, vagy rögzül a szorongásos állapot, ami az inkompetencia, a tehetetlenség érzésével kapcsolódik össze, és a kognitív interferencia révén a teljesítmény romlását eredményezi. (Oláh Attila, 2005)

A megküzdés (coping) elméleteit általánosítva, a személyiségjellemzőkre is kiterjesztve Oláh Attila kidolgozta a pszichológiai immunrendszer konstruktumát, amelyhez megfelelő mérőeszközt is társított. A lehetőség biztosított, hogy a megküzdő képesség egyes jellegzetességeinek az egyénre jellemző mértékét megmérjük, illetve mivel ezek változtatható dimenziói személyiségünknek, lehetőség van fejlesztő program kidolgozására is.

A megküzdés és szorongás együttes értelmezése esetén feloldható az a probléma is, amit a feladatszorongás és a teljesítményromlás kapcsolatának nem vizsgált hátterében felfedezhetünk. Arról van szó, hogy meg kellene különböztetni azt a személyt, aki egy feladathelyzetben azért szorong, mert nem készült fel, tehát a megfelelés tényleges feltételeivel nem rendelkezik, attól, aki tulajdonképpen felkészült, csak hajlamos az izgulásra. A két személynek más-más megküzdési esélyei vannak.

1. 
   Sorolja fel az elsődleges hajtóerőket!
   
2. 
   Miért fontos az általános aktivitás drive a sport értelmezése szempontjából?
   
3. 
   Foglalja össze tudását az általános aktivitás drive homeosztatikus értelmezése kapcsán!
   
4. 
   Hasonlítsa össze az eszközjellegű és a céljellegű cselekvést a sport keretein belül!
   
5. 
   Értelmezze a teljesítménymotiváció összetevőit!
   
6. 
   Az arousal, vagy belső feszültségi szint és a teljesítmény milyen kapcsolatot mutat?
   
7. 
   Mi fogalmazható meg a sport és az agresszió kapcsolatában?
   
8. 
   Miért mondhatjuk, hogy a sport az erkölcsi szocializációban pozitív szerepet játszik?
   
9. 
   Értelmezze az érzelem egyik összetevőjének, a kognitív kiértékelés folyamatának két fázisát!
   

5. Pozitív pszichológia

5.1. Behaviorizmus és a pozitív pszichológia

A XX. század emberjogi vívmánya, hogy a rossz nem az egyén karakteréből, hanem a méltatlan környezeti tényezőkből fakad. A tömegmozgalmakat nem rossz emberek mozgatták, hanem a méltatlan körülmények miatt érthető volt lázadásuk. A pszichológia, különösen a behaviorizmus, jelentős szerepet vállalt abban, hogy a jó és a rossz karakter helyébe a tudomány a pártatlan, leíró jellegű személyiség fogalmát helyezze. A személyiség eszerint képlékeny, eredendően sem nem jó, sem nem rossz, hanem a körülmények hatására válik azzá, ami. A tudományos szemléletnek az alapvető attitűdje, hogy az emberek megítélése helyett a megértés a fő feladat. Az ember viselkedésében szerepet játszanak ugyan a rá jellemző stabil belső diszpozíciók, de számos kísérlet igazolta, hogy a viselkedésünket a helyzet szintén jelentős mértékben meghatározhatja. Ennek az összefüggésnek az eredménye az interakcionista megközelítés, amit a személyiség vonáselméletének értelmezésénél majd említettünk. A személyiség alakíthatóságát tudományos alapvetésként a behaviorizmus képviselte. Utalunk itt Watson híres kijelentésére, amit szintén később a személyiségről szóló fejezetben idézünk.

A tudomány természetesen csak leírta és értelmezte azt a társadalmi közfelfogásban erősödő emberképet, amire leginkább a haszonelvűség a megfelelő kifejezés. A behaviorizmus ezt tudományosan úgy fogalmazta meg, hogy a viselkedés mint objektív tény, a tudományos elemzésre alkalmas, de az a belső lelki történés, ami a viselkedésben nem nyilvánul meg, az a tudomány számára nem létezik. Az objektivitásra törekvés tehát a nem könnyen megragadható lelki tartalmakat bagatellizálta, vagy legalábbis a velük való érdemi foglalkozást tudománytalannak, haszontalannak vélte. Nem nehéz ezt a logikát meglátni abban a köznapi nézetben, miszerint az ember mértéke a viselkedés, a teljesítmény, a siker. Napjainkban ezt sokan a felmutatható nyereséggel mérik.

A haszonelvűség „hozadéka”, a teljesítménykényszer, az anyagi haszonszerzés, a gyakorlati szempontok elsődlegessége számtalan egészségtelen tünetet eredményez. Az emberek túlhajszoltak, a sikeres emberek még sikeresebbek akarnak lenni, sajátos testi, lelki, de leginkább pszichoszomatikus tüneteket mutatnak. Ez az „új értékrend” tehát erősen veszélyezteti a testi-lelki egészséget, ami az emberi boldogság hiányával jár. Ebben az értékrendben tehát a sikeres emberek sem boldogabbak. A behaviorizmusból kiinduló pszichológiai értelmezésekben nincs helye a minősített emberi természetnek, tehát nincs jó és rossz. Márpedig – és ez okfejtésük lényegi pontja – az emberek gondolkodásában, a mindennapi életben, a törvényeinkben, a gyermeknevelési szokásainkban, lényegében a kultúrában mélyen beivódva ott van a jó és a rossz karakter fogalma.

A fentiek felismeréséből is táplálkozik a pozitív pszichológia képviselőinek az igénye a paradigmaváltásra. A pozitív pszichológia a boldogság tanulmányozását tűzte ki célul. Olyan egyszerű kérdésekre keresi a választ, mint például, hogy „Mennyire boldogok az emberek?”, vagy „Kik a boldog emberek?”, illetve „Milyen személyiségvonásokhoz és milyen körülményekhez kötődik a boldog élet?”

A pozitív pszichológia magyar származású nagy egyénisége, Csíkszentmihályi Mihály a következő oldalakon elemzett flow-képesség mentén keresi a megadható válaszokat. Az irányzat másik nagy képviselője, Martin Seligman (2004) elérkezettnek látja az időt, hogy az emberi viselkedés tudományos magyarázatában feltámassza a jó és a rossz karakter fogalmát. Meglátása szerint a létező emberi természet, amiből az emberi viselkedés fakad, két formában, a hibás vagy „rossz”, és az erényes vagy „angyali” formában jelenik meg. További megállapítása, hogy az emberi boldogság természetes forrása az erényes viselkedés. Kiindulópontként a kultúrák feletti erényesség kritériumait keresték. A kutatócsoport elemezte az elmúlt háromezer év minden jelentősnek ismert vallási és filozófiai alapművét, ami az emberi erényeket megnevezi és értelmezi. Így elemezték többek között a Bibliát, a Koránt, a Talmudot, a szamurájok erkölcsi kódexét a Bushidót, de elolvasták Arisztotelész, Platón, Szent Ágoston, Konfucius, Buddha, Lao-ce, Benjámin Franklin és sok más jelentős és elismert gondolkodó erénykatalógusát. A kutatók legnagyobb meglepetésére az elemzés révén hat olyan erényt találtak, amelyek az elemzett művek és kultúrák mindegyike számára fontosak voltak. (A meglepetést persze zárójelezhetjük, hiszen mi másért dolgoztak volna, mintsem, hogy remélték, találnak közös értéket.) Ezt a hat erényt meg is nevezik: a bölcsesség és tudás, a bátorság, a szeretet és emberiesség, az igazságosság, a mértékletesség, a spiritualitás és transzcendencia.

Talán azt nem kell részletesen indokolni, hogy miért is tartjuk fontosnak a sport szempontjából mindazt, ami az erények és a boldogság kapcsolatára utal. A sport területén is eluralkodott a haszonelvűség, a győzelem, a siker mindennél fontosabb követelménye. A teljesítménykényszer, az ebből származó anyagi haszon, az üzleti siker sokszor elhomályosítja a sport eredeti lényegét. Az élsportban ma már ez a természetes. Lehetségesnek látjuk, hogy az élsport körüli haszonelvűség a sportolók testi és lelki egészségét egyaránt veszélyeztetheti. Még szerencse, hogy a sportbeli sikerek olykor feledtetik mindazt, ami rossz vagy keserű. A kérdést szeretnénk nyitva hagyni: Tényleg mindent fel kell-e áldozni a mégoly magasztos bajnoki címekért vagy lehetséges lesz még egyszer az erényes, tiszta versenyek diadala?

5.2. Flow a sportban

„Amikor az ember teljesen eggyé válik azzal, amit csinál és tudja, hogy erős, és legalábbis az adott pillanatban ő maga irányítja sorsát, és az eredményektől függetlenül úgy érzi, hogy minden milyen jó… akkor éli át teljes lényével, hogy áramlik benne az élet. Ez a flow.”¹ „A sport és flow” című könyv előszavának első mondatait idéztük Susan A. Jackson és Csíkszentmihályi Mihály 2001-ben a Vince Kiadó gondozásában megjelent könyvének 7. oldaláról. A fogalom gyorsan közismertté vált, és rendkívül árnyaltan sok helyzetben értelmezték. Mégis úgy látjuk, hogy a sport valóban nagyszerű terepe, táptalaja a flow megjelenésének. A sportolók, edzők ezzel kapcsolatos beszámolói megerősítik a jelenség motiváló erejét, különlegességét. A „flow” elmélete szerint személyiségünk kiteljesedésének és képességeink fejlesztésének egyik központi mozgatója ez az élmény. Egy másik érzékletes megfogalmazás szerint flow-élményt akkor élünk át, amikor szárnyal a lelkünk. A flow-élmény az egyik korábbi értelmezésben megfelel a küzdelem élvezetének, illetve az elért célokhoz kötődő küzdelem értéknövelő hatásának. Ebben az értelemben az ember ellentmond a haszonelvűségnek, hiszen nem a küzdelem nélküli, „könnyű diadal” okozza az igazi boldogságot. A következő ábrán látjuk, hogy a feladatok és a képességek függvényében milyen élményeket élünk át, és a boldogság fő forrását jelentő flow a magas képességhez társuló nehéz feladatok találkozási pontján jelenik meg.

4.4. ábra - A flow helye a feladathelyzetben átélt élmények rendszerében Oláh (2005) nyomán

A flow-élmény, a flow-képesség tudományos kutatása még rövid múltra tekint vissza. Hazánkban Oláh Attila (2005) könyvéből tájékozódhatunk a Flow Kérdőív alkalmazási lehetőségeiről.

1. 
   Értelmezze a behaviorizmus, a haszonelvűség és a pozitív pszichológia kapcsolatát!
   
2. 
   Szükségszerű-e a sport és a haszonelvűség szoros kapcsolata?
   
3. 
   Miért jó terepe a sport a flow értelmezésének?
   

6. A személyiségről

Az edző, a sportvezető számára alapvető és fontos feladat a sportoló személyiségének megbízható ismerete. Ebben a kérdésben okkal fordulnak a szakemberek a pszichológia tudományához. De mit is értünk a személyiség fogalma alatt? Ha tömör választ adunk, akkor azt mondhatjuk, hogy személyiség az egyén összes tulajdonságának egységes és dinamikus szerveződése. Ebből az következik, hogy megszámlálhatatlan jellegzetesség, meghatározott struktúrába szerveződve, folytonos változás közben a megismerhetőség szempontjából nehéz kérdésnek látszik. A sok tulajdonság között természetesen érdemes válogatni, és a válogatás egyik szempontja lehet, hogy a jellegzetesség milyen mértékű állandóságot mutat. Más esetben arra lehetünk kíváncsiak, hogy a személyiség változása milyen irányú és mértékű, hiszen a jövőbeli viselkedésre akarunk következtetni. A következőkben arra térünk ki, hogy milyen segítséget remélhetünk a pszichológia tudományától ezekben a kérdésekben. A tudomány eredményeinek értő alkalmazása bizonyos elvi, fogalmi tisztázást is igényel. Az ismertetést ezekkel a kérdésekkel kezdjük.

Az emberrel foglalkozó tudományágak képviselőit mindig foglalkoztatta az a kérdés, hogy mitől vagyunk olyanok, amilyenek. A háttérben a filozófiai értelemben vett determináció kérdése áll. Természetesen a kérdésre adott válaszok a kultúrtörténet során rendkívül változatosak voltak, sőt a variációk száma napjainkban is növekszik. A tudományos elméleteket ugyanakkor az alapkérdés szempontjából három fő csoportra oszthatjuk.