Nyugat-magyarországi egyetem

Síklápok (úszó- és ingólápok)
A nádasok speciális és „ősi” típusa a disztróf vizekben megjelenő ingóláp és úszóláp. Az ingólápok úgy alakulnak ki, hogy a nádasokat a víz felőli oldalon a hullámverés állandóan éri, melynek hatására a rizómák kimosódnak a vízfenékből, vagy a rizómák a vízfelületet fokozatosan benövik. Az összefonódó rizómák és a nádszálak között szerves törmelék halmozódik fel, mely paplanszerűen inog a vízfelszínen. Az ingólápból kisebb–nagyobb darabok leszakadhatnak, úszóláppá alakulnak, melyek önálló életet élnek a vízben. Az „ősi” nádasokban, ingó- és úszó­lápokon több ritka növényfaj is fennmaradhatott, mint a tarajos pajzsika (Dryopteris cristata), mocsáripáfrány (Thelypteris palustris), hagymaburok (Liparis loeselii), szíveslevelű-hídőr (Caldesia parnassifolia), villás sás (Carex pseudocyperus), rostostövű sás (C. appropinquata), gyilkos csomorika (Cicuta virosa), lápi csalán (Urtica kioviensis), lápi mohafajok. Az ingó- és úszólápok mára nagyon megfogyatkoztak, fellelhetők még az Őrség, Belső-Somogy, Dráva-sík, Balaton, Velencei-tó, Észak-Alföld területén. Vízrendezés, vízszennyezés, nádaratás a legfőbb veszélyeztető tényező.
Forrásgyepek (forráslápok)
Források, felszínre kerülő rétegvizek környékén, patakmenti ligeterdők mentén, átitatott talaj­felszínű részeken, hűvös, párás környezetben, kis területen alakulnak ki állományaik. Rendszerint nedves és üde termőhelyű erdőkbe, láprétekbe, magassásosokba ágyazva találjuk foltjaikat. Fajai többnyire kistermetűek, jellemző képviselő a keserű kakukktorma (Cardamine amara), ligeti kakukktorma (C. flexuosa), pikkelyes sás (Carex lepidocarpa), forrásfű (Montia fontana), aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), posványcsillaghúr (Stellaria uliginosa), ritkás sás (Carex remota), csermely aggófű (Senecio rivularis), erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), hegyi gólyahír (Caltha palustris ssp. laeta) nagyobb termetű, de állandó növénye az erdeikáka (Scirpus sylvaticus). Moha­fajokban gazdag, tipikus a forrásmoha (Cratoneuron commutatum), de tőzegmohafajok (Sphagnum spp.) párnái is előfordulhatnak. Forrásfoglalás, a források vízhozamának csökken(t)ése, szemete­lés, szennyezés, fakitermelés, gépek taposása, nagyvad dagonyázása veszélyezteti ezt az élőhelyet. Domb- és hegyvidékeinken szórványosan fordul elő.
NEDVES RÉTEK
Jó vízellátású területeken alakulnak ki típusaik, ahol legalább a vegetációs időszak első felében talajfelszín közelébe vagy kevéssel a fölé emelkedik a vízszint, ezért a mikroklímájuk hűvös. A mocsarakkal, lápokkal ellentétben a tartós nyílt vízfelület itt már nem jellemző. Az ország területének 0,9 %-án találhatók állományaik.
Mocsárrétek
A mocsárrétek rendszerint ártéri ligeterdők helyén, azok kiirtása és területük rendszeres kaszálása vagy legeltetése nyomán, másodlagosan alakultak ki (irtásrétek). Friss vízellátású, nedves talajú, tavasszal rendszerint vízállásos, nyáron kiszáradó termőhelyű, fajgazdag életközösségek, ahol tőzegképződés és -felhalmozódás nincs, mohaszintjük mindig jelentéktelen. Fennmaradá­sukat a kaszálás és az esetleges legeltetés biztosítja, ezek hiányában a terület visszaerdősül. Állományaik tömegét az "édesfüvek" adják, melyek takarmányozásra alkalmasak. Tömegesen megjelenő, nagytermetű, széles levelű fűfajai a fehér tippan (Agrostis alba), réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), réti csenkesz (Festuca pratensis), nádképű csenkesz (F. arundinacea), réti és sovány perje (Poa pratensis, P. trivialis), melyek zöld tömegét a sárgavirágú mocsári gólyahír (Caltha palustris), boglárkák (Ranunculus spp.), indás pimpó (Potentilla reptans), rózsaszín és lilás virágú őszi kikerics (Colchicum autumnale), réti kakukkszegfű (Lychnis flos-cuculi), menták (Mentha spp.), fekete nadálytő (Symphytum officinale) tarkítja. A hegyvidékeken ritkábban (legfeljebb kiszélesedő völgyekben), a domb- és síkvidékeken gyakrabban jelenik meg. Állományait műtrágyázás, felülvetés, feltörés, kiszáradás/kiszárítás, erdőtelepítés (pl. nemes nyárakkal, fekete dióval), ezek következtében gyomosodás és a kezeletlenség veszélyezteti. A gyepek (fátlan élőhelyek) közül kimagaslóan a legnagyobb területű élőhelytípus hazánkban.
Láprétek
A láprétek a lápi szukcesszió során lefolyástalan, pangóvizes medencékben jöttek létre (elsődleges láprétek) vagy gyakran a lápcserjések, láperdők, félnedves talajú cseres – kocsányos tölgyesek helyén, esetleg lápok kiszárítása során, csapadékos környezetben (magashegységekben) üde erdők irtásain alakultak ki (másodlagos láprétek = irtásrétek). Termőhelyeikre az év nagy részében pangóvizes és anaerob viszonyok jellemzők, ahol jelentős a tőzegképződés és -felhalmozódás, mohaszintjük mindig fejlett. A vízellátás szerint két alcsoportot különböztethetünk meg. A nedves láprétek állandóan nedves talajú helyeken jelennek meg, a bázisokban gazdag talajvíz a talajfelszín közelében van, ritkábbak a következő típusnál. A kiszáradó láprétek esetében a talajvíz nem éri el a talajfelszínt, nyáron (a vegetációs időszak második felében) a talajfelszín közeli részek rövid időre kiszáradhatnak, hazánkban ez a típus a gyakoribb. A nedves láprétekre a kisebb termetű növények jellemzők, kevésbé fajgazdagok, tömegfajuk a lápi sás (Carex davalliana), gyapjasmagvú sás (C. lasiocarpa), nagy szittyó (Juncus subnodulosus), kormos csáté (Schoenus nigricans), gyapjúsások (Eriophorum spp.) és lápi nyúlfarkfű (Sesleria uliginosa), számos ritka növényfajuk közül több orchidea (Orchidaceae), az illatos hagyma (Allium suaveolens), szibériai nőszirom (Iris sibirica), fehérmájvirág (Parnassia palustris), lisztes kankalin (Primula farinosa), zergeboglár (Trollius europaeus) emelhető ki. A fajgazdag kiszáradó láprétek tömegnövénye a nagytermetű nagy kékperje (Molinia arundinacea), színező eleme pl. az ördögharaptafű (Succisa pratensis), buglyos szegfű (Dianthus superbus), kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe), kenyérbél cickafark (Achillea ptarmica), őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), nyúlkömény (Selinum carvifolia), helyenként a serevényfűz (Salix rosmarini­folia). A nedves láprétek megritkultak az országban, inkább az alacsonyabb térszíneken találkozunk maradvány állományaikkal. A kiszáradó láprétek gyakoribbak, szintén inkább az alacsonyabb térszíneken fordulnak elő. A kiszáradó lápréteket, de részben a nedves lápréteket is a (késői, évente egyszeri) kaszálás tartja fenn tartósan, egyébként a vissza- vagy becserjésedés, beerdősülés fenyegeti őket. A nedves lápréteken a nádasodás, lecsapolás is veszélyforrásként lép fel. A műtrágyázás, egyéb szennyezés, felülvetés, feltörés, erdőtelepítés (pl. nemes nyárakkal), következményként a gyomosodás általánosan jelentkező veszélyforrás.
Üde és nedves magaskórósok
Rendszerint szegélytársulások, melyek mocsarak, lápok, nedves rétek, láperdők, ill. ligeterdők szélén alakulnak ki, s elsősorban nagytermetű, dús levélzetű, nagy levélfelületű, kórósodásra hajlamos kétszikű növények építik fel őket. Kialakulásuk rendszerint visszavezethető a rendszeres kaszálás elmaradására, de létrejöttüket befolyásoló tényező a részleges árnyalás és a vízviszonyok sajátosságai is. Tipikus fajuk hegy- és dombvidéken (patakparton, kisebb lápokban) az óriás zsurló (Equisetum telmateia), erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris), halvány aszat (Cirsium oleraceum), csermely aszat (C. rivulare), réti legyezőfű (Filipendula ulmaria), mocsári gólyaorr (Geranium palustre), vörös acsalapu (Petasites hybridus), borzas füzike (Epilobium hirsutum). Sík vidéken (mocsarakban) a gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare), orvosi ziliz (Althaea officinalis), réti füzény (Lythrum salicaria), vesszős füzény (L. virgatum), közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), sédkender (Eupatorium cannabinum) tömeges. Sok özönfaj is előfordulhat bennük. Szórványosan az egész országban fellelhető. Speciális altípus a sziki magaskórós, amely a sziki erdőssztyepp komplex egyik eleme. Tipikusan a ligetes felépítésű sziki tölgyes tisztására jellemző, mely az erdők kiirtása után is sokáig fennmarad. Magas talajvízű, viszonylag egyenletes vízellátású szikes talajokon alakulhat ki. Jellemző faja a sziki kocsord (Peucedanum officinale), pettyegetett őszirózsa (Aster sedifolius) és a bárányüröm (Artemisia pontica). A magaskórósokat vízrendezés, kiszáradás/kiszárítás, vízszennye­zés, erdőgazdálkodás (tarvágás, gépek taposása), útépítés, gyomosodás, legeltetés, gyakori kaszálás veszélyezteti.
ÜDE RÉTEK
A magas- és középhegységek, dombvidékek, magas árterek erdőirtásain, tápanyagokban gazdag talajokon másodlagosan alakultak ki, fenyőelegyes – bükkösök, bükkösök, gyertyános – tölgyesek, keményfás ligeterdők helyén találhatók (irtásrétek). Főleg mezofil fajok építik fel őket, több­szintes, fajgazdag és színpompás állományaikat az állandó kaszálás tartja fenn, egyébként cserjésednek, visszaerdősülnek. A magasabb hegyvidéken kilúgzott, tápanyagban szegényebb talajon kialakult állományok alacsonyabbak, mészkerülő fajokban gazdagabbak. Sikeres fajaik azok, amelyek a kaszálás előtt virágoznak és érlelnek magot, valamint a vegetatív úton is szaporodó, ill. a kaszálás után jól sarjadó növények. Tömeges fűfajaik a nagyobb termetű, széles levelű franciaperje (Arrhenatherum elatius), csomós ebír (Dactylis glomerata), réti perje (Poa pratensis), aranyzab (Trisetum flavescens) és a veres csenkesz (Festuca rubra), egyéb növényei közül a palástfüvek (Alchemilla spp.), holdruták (Botrychium spp.), réti boglárka (Ranunculus acris), pasztinák (Pastinaca sativa), szártalan bábakalács (Carlina acaulis), terebélyes harangvirág (Campanula patula), réti margitvirág (Chrysanthemum leucanthemum), közönséges cickafark (Achillea millefolium), vadmurok (Daucus carota), réti kakukkszegfű (Lychnis flos-cuculi), tárnicsok (Gentianaceae), őszi kikerics (Colchicum autumnale) és orchideák (Orchidaceae) említendők. Hazánkban a középhegységekben és a dombvidékeken nem ritka élőhelytípus. Állományaikat a kaszálás elmaradásán túl a feltörés, felül­vetés, trágyázás, erdőtelepítés, gyomosodás veszélyezteti. A legeltetett állományai alacsonyabbak, fajszegényebbek, egyhangúbbak, ahol az angolperje (Lolium perenne) és a cincor (Cynosurus cristatus) szaporodhat el tömegesen. Az ország területének 0,2 %-án találhatók állományai.
SOVÁNY GYEPEK
Csapadékban gazdag, főleg az alhavasi cserjés, lucfenyves és bükkös régióban, kilúgzódó, mély, de savanyú, tápanyagszegény talajokon, erdőirtásokon állnak állományai (irtásgyepek). A kis fűhozam miatt kaszálóként kevésbé gazdaságosak és csak mérsékelten legeltethetők, a tápanyag­szegénység miatt a cserjésedés, visszaerdősülés is lassú. Tömeges, kistermetű és fonalas levelű fűfaja a cérnatippan (Agrostis tenuis), ebtippan (A. canina), borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), szőrfű (Nardus stricta), erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), fonalas és juhcsenkesz (Festuca capillata, F. ovina), háromfogfű (Sieglingia decumbens), egyéb növényei közül a kistermetű herék (Trifolium spp.), citromszagú kocsord (Peucedanum oreoselinum), hegyi pacsirtafű (Polygala vulgaris), festő és svábrekettye (Genista tinctoria, G. germanica), macskatalp (Antennaria dioica), juhsóska (Rumex acetosella), hölgymálok (Hieracium spp.) emelhető ki. Értékesebb faja a palástfüvek (Alchemilla spp.), szártalan bábakalács (Carlina acaulis), holdruták (Botrychium spp.) és néhány orchidea. Jelentős kiterjedésben az Északi-középhegység magasabb vagy hűvösebb részein található, szórványosan fordul elő a Dunántúli-középhegység nyugati részén, a Nyugat- és a Dél-Dunántúlon. Állományait a túllegeltetés és erdőtelepítés (lucfenyővel vagy erdeifenyővel) veszélyezteti, egyébként a taposást, mérsékelt legeltetést jól tűrik. Területük országosan 600 hektár körüli.
CSARABOSOK
Csapadékos klímában, mészmentes és könnyen kilúgozódó, tápanyagszegény, nyershumuszos talajokon találjuk a csarabos élőhelyeket. A mészkerülő erdők kiirtása és termőhelyének leromlása után, vagy azok szélein, tisztásain lelhetjük fel állományaikat, tehát (nálunk) másodlagosan kialakult élőhelytípusról beszélhetünk (irtásnövényzet). Az erősen kilúgzott termőhelyek sikeres törpecserjéje a csarab (Calluna vulgaris), melyet további törpe- illetve félcserjék kísérnek, mint a fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), a védett henye boroszlán alfaj (Daphne cneorum spp. arbusculoides), ill. a rekettyék (Genista spp.). További jellegzetes acidofil elem a fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides), erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), réti csormolya (Melampyrum pratense), kereklevelű harangvirág (Campanula rotundifolia), orvosi veronika (Veronica officinalis), macskatalp (Antennaria dioica), kékcsillag (Jasione montana), hölgymálok (Hieracium spp.). A csarabosok általában szőrfűgyepekkel és mészkerülő erdőkkel mozaikosak, számos ritka, védett faj is található bennük, mint a korpafű fajok (Lycopodiaceae), körtike fajok (Pyrolaceae), esetleg fecsketárnics (Gentiana asclepiadea). Jellemző cserjék és cserjetermetű fákitt a bibircses nyír, rezgő nyár, erdeifenyő, boróka. Az atlanti–boreális területeken elterjedt csarabosokkal (Heide-k) nem rokoníthatók a hazai élőhelyek, különbözik a fajösszetételük. Nálunk csarabos élőhelyeket elsősorban Nyugat – Dunántúlon (Soproni-hg., Kőszegi-hg., Őrség, Vend-vidék) találunk, szórványosan fordul elő a Dunántúli-középhegységben (Bakonyalja, Uzsa, Salföld, Kisörs–Kővágóörs) és Dél-Dunántúlon (Mecsek: Jakab-hegy). Az Északi-középhegységben kisebb állományai vannak a Tornai Karszt kaviccsal fedett déli peremén és a Zempléni-hegységben. Csarabosaink pionír jellegű társulások, elsősorban a faállományok záródása, erdei rakodó létesítése, útkarbantartás veszélyezteti őket. Mai területük országos szinten nem éri el a 20 hektárt.
Havasi GYEPEK
A Kárpátokban 2000 m tszfm. felett klímaregionálisan alakulnak ki, a zárt gyepek átlagosan 2500 m tszf. magasságig találhatók, e fölött a felszakadozó, ún. párnavegetáció jön létre. A havasi övbe a törpefenyő se nagyon jut már fel, a leginkább zord jelzővel illethető természeti adottságok nem kedveznek a fáknak és a cserjéknek. A vegetációs időszak nagyon rövid, melyben bármikor lehetnek fagyok. Az évi középhőmérséklet 0 ^oC alatt van, ezért a fás vegetáció itt már nem él meg. A hosszabb, zordabb időszakban tartós hótakaró borítja a területet, amely bár nyugalmi állapotba kényszeríti a növényeket, de egyben védi is őket. Az itteni fajoknak a nyári időjárási viszonyok között a szinte állandóan fújó és erős széllel, a fokozottan tűző nappal, valamint – a megritkult levegő miatt – a víz pillanatok alatt történő elpárolgásával kell küzdeniük. Ugyanakkor gyakoriak a kiadós esők is, s jelentős a harmatképződés, a tartós fagyhatás, ami szintén különleges alkalmazkodást követel az itt élő fajoktól. Mindezekhez az extrém viszonyokhoz leleményes módon alkalmazkodtak a havasi régió növényei.

A magoncok sebezhetősége miatt egyéves növények itt nem találhatók, az évelő növényfajok jellemzőek a havasi gyepekre. Magas termetű fajok a viharos szelek miatt nem jellemzőek. Az alacsony, törpe termet a legmegfelelőbb, sok növényfaj például szártalan vagy ülő virágú. Mivel a szélsőségeknek a fásodó növényi részek állnak a legjobban ellen, ezért itt nagyon sok törpecserjével, félcserjével találkozhatunk. Ezen fajok ágai, hajtásai szívósak, rugalmasak, hajlékonyak, a hónyomást könnyedén elviselik. Földön kúszó, leginkább csak a virágzó, termést érlelő részeken felemelkedő ágrendszerükkel rácsszerűen behálózzák a kőtörmelékes talajt, amivel az eróziót is jelentősen mérséklik. A leggyakoribb itteni rácscserjék a füzek közül kerülnek ki. Jellemző a sok Ericaceae faj is. A félcserjék ismertebb képviselői pedig a kakukkfüvek és a napvirágok. A szárító szél, tűző napsütés és megritkult levegő miatt bekövetkező kipárolgás ellen is hathatósan védekeznek a havasi fajok. Néhányuk sűrűn gyepes növésű (ún. párnanövény), a kis növénykék szorosan egymáshoz simulva párnát képeznek, így ennek belsejében kedvező mikroklíma alakul ki. A fajok másik csoportja tőlevélrózsát fejleszt, s szukkulens bélyegeket visel magán. Vannak olyan fajok, melyek viaszréteg helyett szőrökkel védekeznek a kipárolgás ellen. A füvek, sások pedig sok szilárdítóelemet tartalmazó, összegöngyölődött leveleikkel csökkentik a kipárolgást. A nagyon rövid vegetációs időszak miatt jó védekezési stratégia a "sempervirens", azaz örökzöld életmód is. A zord természeti adottságok nemcsak a megjelenésben, a vegetatív szervekben követelnek nagyfokú alkalmazkodást, hanem a szaporodásmódban is. Mivel itt, a havasi régióban kevesebb a rovar, ezért nagyon sok a szélbeporzó növény (pl. sások, szittyók, fűfélék). A rovarbeporzók egy része bókoló virágú, így a gyakori esőzésekből és párából származó víz nem hiúsítja meg a megporzást. Néhány faj virága borult, esős időben pedig bezáródik. Több fajnál az elevenszülés (viviparizmus) jelenségét is meg lehet figyelni, virágfüzérkéik ellevelesednek, majd a kicsi növénykék lepottyanva önálló életet kezdenek. A szaporodásmódok közül itt sokkal gyakoribb az akár több négyzetméteres területre is kiterjedő vegetatív szaporodási forma, a sarjadzás (polikormon-képzés). A termések és magvak terjesztésében a szélnek van döntő szerepe (anemochoria). Az életstratégiák közül még a félélősködést (hemiparazitizmus) kell kiemelni. Nagyon sok havasi faj más fajok gyökerein élősködve vonja el a vizet és az ásványi sókat a gazdanövénytől.

A hóalji (szubnivális) öv (2500 m tszfm. fölött) magasságánál fogva a Kárpátokon belül kizárólag a Magas-Tátrában található meg. A magasabbrendű növények összefüggő gyepet már nem képeznek, kisebb, védettebb foltokban, párnákban jelennek meg. Ebben az övben a vegetációt túlnyomórészt a virágtalanok, mohák és főként a zuzmók alkotják.

A havasi gyepeket évszázadok óta intenzíven élik ki, a legeltetés szinte mindenütt meg­található. Területük erózióra érzékeny, fokozott a lavinaveszély.

FÉLSZÁRAZ GYEPEK
Mindenféle alapkőzeten, elsősorban a hegy- és dombvidékeken, de alföldi erdőssztyepp terüle­teken is, főleg cseres – tölgyesek, mész- és melegkedvelő tölgyesek, erdőssztyepp tölgyesek zárt foltjainak kiirtása után létrejött, másodlagos társulások (irtásgyepek) tartoznak ide, ahol a szukcesszió általában lassabb, mint az üde gyepeknél. Elsősorban xeromezofil fajok építik fel fajgazdag, többszintes, zárt állományaikat, sok köztük az erdei maradványfaj. Tömeges fűfaja a nagyobb termetű és széleslevelű sudár rozsnok (Bromus erectus) és tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), gyakoribb füvek még az árvalányhajak (Stipa spp.), csomós ebír (Dactylis glomerata), pusztai csenkesz (Festuca rupicola), színező elem pl. a mezei zsálya (Salvia pratensis), erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), pirosló gólyaorr (Geranium sanguineum), festő rekettye (Genista tinctoria), bakfű (Betonica officinalis), szarvaskocsord (Peucedanum cervaria) és borzas peremizs (Inula hirta), kardos peremizs (I. ensifolia), csillag őszirózsa (Aster amellus), harangvirág fajok (Campanula spp.). Az extenzív legeltetés és kaszálás felhagyása esetén gyomosodik, cserjésedik, erdősödik a terület. További veszélyforrás a feltörés, gyomosodás, gyakori égetés, intenzív legeltetés és kaszálás, talajerózió, ill. erdőtelepítés (pl. akáccal, erdei- és feketefenyővel). Az ország területének 0,1 %-án találhatók állományai.
SZIKI NÖVÉNYZET
Szikesek egykori öntésterületeken ott alakulnak ki, ahol a talaj téli beázása és a téli magasabb talajvízszint összeér, és így lehetővé válik a sóknak az altalajból a talajfelszín irányába történő vándorlása (ennek feltétele a közeli talajvíztükör, a sókban gazdag talajvíz és a kontinentális klíma, melynek következtében az intenzív párologtatás a kapilláris zónán keresztül a felszín közelébe emeli a Na-(Mg-)sókat). A pannon szikesek az eurázsiai sztyeppzóna szikeseinek legnyugatibb képviselőinek tekinthetők. Az ősi szikesek a posztglaciális mogyoró korban jöttek létre, ma a szikesek nagyobb része azonban másodlagos, melyek a XVIII–XIX. századi vízrendezések és erdőirtások miatt alakultak ki. A mikrodomborzat, a talajvízszint helyzete, a felszíni vizek évi tartósságának ritmusa és a sókoncentráció együttesen határozzák meg a szikesek típusait. A szélsőséges ökológiai viszonyok miatt térben és időben változó mozaikkomplexek jönnek létre, helyenként padkásodhatnak a szikesek, ahol a különböző növényzeti foltokat átmeneti sáv (szikpadka) köti össze. A halofil növények sikeres életformái, stratégiái az elterülő termet, a karógyökér, a pozsgás felépítés és a rövid életciklus. A szikes puszták állapotának megőrzését a kellő mértékű legeltetés, ill. kaszálás biztosítja. Osztályozásuk többféleképpen történhet: 1. talajtípus alapján: szoloncsák ~, szolonyec szikesek és átmenetük, 2. erdészeti hasznosíthatóságuk alapján: I–II–III–IV. osztályú szikesek, 3. vízháztartásuk alapján: száraz és nedves szikesek.

A száraz szikesek szikes pusztáink legjellemzőbb és legkiterjedtebb képviselői, melyek tavasszal lehetnek ugyan vízborítottak, nyárra azonban kiszáradnak. Tömegnövényük a kis­termetű, gyepes tövű, fonalas levelű sziki csenkesz (Festuca pseudovina), mellette jellemző elem még a sziki cickafark (Achillea asplenifolia), pusztai cickafark (A. setacea), bárányüröm (Artemisia pontica), sziki üröm (Artemisia maritima), sziki őszirózsa (Aster tripolium), egyéves herefajok (bodorkák) (Trifolium spp.) és sóvirág (Limonium gmelini). Túllegeltetés hatására egyéves fűfajok szaporodnak el. Szélsőséges típusa a vakszik, amely padkás szikeseknél a padka alatti „emeleten” vagy kiszáradó tófenéken jöhet létre. Alacsony borítás, kevés, de speciálisan alkalmazkodott faj jellemző rá, az egyéveseken túl dominálnak a szukkulensek, melyek elterülő vagy gömbszerű felépítésűek. Pozsgás felépítésű a bárányparéj (Champhorosma annua), sziksófű (Salicornia prostrata), sziki ballagófű (Salsola soda) és sóballák (Suaeda spp.). A nedves szikesek (szikes rétek) ősztől–tavaszig bő vízellátásúak, a vegetációs időszak elején még vízzel borítottak, nyárra nedvesek maradnak, vagy kissé kiszárad­hatnak. Zömében másodlagosak, mocsarakból jöttek létre, a száraz szikesek és a szikes mocsarak közötti térszínen helyezkednek el. Tömegnövénye a nagyobb termetű, széleslevelű fehér tippan (Agrostis alba), réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) és a hernyó­pázsit (Beckmannia eruciformis), réti sással (Carex distans) és sziki szittyóval (Juncus gerardi) kísérve. Kaszálással hasznosítják őket, melynek huzamosabb elmaradása esetén gyomosodás figyelhető meg. Szélsőséges esete a szikfok, ahol a kamilla (Matricaria chamomilla), sziki mézpázsit (Puccinellia limosa) és sziki zsázsa (Lepidium crassifolium) lép fel, érdekes bizonyos kékmoszat fajok (Nostoc spp.) tömegessé válása is. A szikesek az alföldi területeink jellemző élőhelyei. A szikeseket általánosan veszélyezteti(ette) a gyepjavítás céljából végzett mezőgazdasági tevékenység, az alul- vagy túllegeltetés, a kaszálás elmaradása, feltörés, erdőtelepítés (pl. keskenylevelű ezüstfával, tamariskákkal, akáccal), spontán cserjésedés–erdősödés (pl. keskenylevelű ezüstfa), a termőhely kiédesedése, a túlzott égetés, taposás, gyomosodás, kiszárítás, trágyázás, halastavak és rizsföldek létesítése, valamint a jellemző sáv-, ill. mozaikkomplexek homogenizálása. Ma a sziki növényzet az ország területének 2,0 %-án található.