Az esztétika alapfogalmai Hat fogalom története Władisław, Tatarkiewicz Az esztétika alapfogalmai: Hat fogalom története

4. 4. A MŰVÉSZETEK FELOSZTÁSA SZÉPMŰVÉSZETEKRE ÉS MECHANIKAI MŰVÉSZETEKRE (felvilágosodás)

Ez a felosztás csak a felvilágosodásban jött létre, és csak ekkor alakult ki a „szépművészetek” terminus is. A véletlen úgy hozta, hogy az utóbbi valamivel előbb jelent meg: Francesco da Hollanda már a tizenhatodik században használta (portugálul boas artes), a tizenhetedik századra már jól ismerték, a század végén pedig bekerült egy, a költészetet és a vizuális művészeteket tárgyaló könyv címébe is: Charles Perrault 1690-es Cabinet des beaux arts-jába. Mindez azonban csak előjáték volt. Charles Batteux csak a tizennyolcadik század közepén készítette el ezeknek a művészeteknek a teljes listáját, és választotta el őket explicit módon a többi művészettől. A művészeteket szépművészetekre (beaux) és mechanikai művészetekre osztotta fel. Könyve 1747-ben jelent meg, Les beaux arts reduits à un seul principe címmel.

A) A szépművészetek Batteux által különválasztott csoportja (P. O. Kristeller, „The Moderne System of the Arts”, 1951–1952) öt elemből állt: a zenéből, a költészetből, a festészetből, a szobrászatból és táncból (vagy pontosabban: a mozgás művészetéből, l’art du geste).A szerző ezeknek a művészeteknek a megkülönböztető jegyét abban látta, hogy mindegyik célja a gyönyörködtetés, és a természetet utánozzák. Ily módon a (hagyományos értelemben vett) művészetek nagy területét egyrészt a gyönyörszerzésre irányuló szépművészetekre, másrészt a hasznosságra irányuló mechanikai művészetekre osztotta fel. És a kettőhöz még hozzátette a művészetek harmadik, mintegy köztes csoportját, melyeket egyszerre jellemzett a gyönyörszerzés és a hasznosság; ebbe a csoportba két művészetet: az építészetet és a retorikát sorolta. A művészetek felosztásának elve nem volt új: a művészeteknek gyönyörködtető és hasznos művészetekre, mimetikus és inventív művészetekre való felosztása az ókori görögökre megy vissza. De a „szépművészetek” terminus valami újat vezetett be. Még nagyobb újdonság volt azonban, hogy annyira különböző művészeteket, mint a vizuális művészetek, a verbális művészetek és a zene, egyetlen csoportba sorolt be.

Azonban ez az újdonság csak viszonylagos volt, hiszen a festészet és a szobrászat közötti rokonságot már régen felismerték, és a kettőt a reneszánsz óta közös név, az arti del disegno alá foglalták. Varchi a festészetet és a szobrászatot „egyetlen művészetnek”: una arte sola nevezte. A költészet és a festészet közeledését elősegítette Horatius ekkoriban nagyon népszerű ut pictura poesis-e. Kevésbé előrelátható volt ezeknek a művészeteknek a zenéhez való közeledése, noha az ókorban a zenét összekapcsolták a költészettel. Mi sem volt természetesebb, hogy a retorikának is helyet kell találnia a listán. Az akkori séma minden prózai irodalmat ez alatt a név alatt foglalt össze: „próza vagy retorika, mivel a kettőt egy és ugyanazon dolognak tekintem” – írta Batteux.

B) Batteux felosztása gyorsan elfogadottá vált. Már két évvel könyve publikálása után megjelent egy angol (szabad)fordítás, melynek alcíme öt „finom [polite] művészetet” sorolt fel, bár nem teljesen ugyanazokat, mint Batteux: a költészetet, a zenét, a festészetet, az építészetet és a retorikát. 1751-ben, a Nagy Francia Enciklopédia első kötete megjelenésének évében a művészetek osztályozásának ügye még mindig nem dőlt el. Diderot az Enciklopédia „Művészet” szócikkében a művészetek régi, szabad és mechanikai művészetekre való felosztását tartotta meg; d’Alembert azonban ugyanebben az évben, az Enciklopédiához írott bevezetésben (Discours préliminaire) már használja a „beaux arts” terminust, a festészetet, a szobrászatot, az építészetet, a zenét és – egy másik helyen – a költészetet sorolva közéjük. A „beaux arts” vagy szépművészetek terminus fordítása a franciából más nyelvekbe is átkerült, például az olaszba, a németbe [a magyarba] és a lengyelbe. Angolul azonban kezdetben ezeket a művészeteket „finom [polite] művészeteknek” nevezték vagy – J. Harris javaslatát (Three Treatises, 1744) követve – „elegáns művészeteknek”; a kérdést aztán a „fine arts” oldotta meg. Az orosz nyelvben az elegáns művészetek – s nem szépművészetek – kifejezés lett elfogadottá.

C) A korabeli közvélekedés elfogadta Batteux felfogását, ám egy változtatással: a harmadik csoportot nem ismerte el, hanem helyette az építészetet és a retorikát is a szépművészetek közé foglalta. J. A. Schlegel, Batteux német fordítója kezdettől fogva ezt a változtatást követelte. Ha maga Batteux nem sorolta az építészetet és a retorikát a szépművészetek közé, ennek az volt az oka, hogy úgy érezte, a szépművészetek megkülönböztető jegye nem csupán a szépség, hanem imitatív jellegük is – az építészet és a retorika pedig nem felel meg ennek a követelménynek. Az utókor erről nem vett tudomást: nem ez az egyetlen eset, hogy egy gondolat más formában fejtette ki hatását, mint ami kiötlője szándékában állt. A művészetek batteux-i osztályozása bekerült a műveltségi diszciplínák európai elméletébe, ám egyszerűbb, inkább kétosztatú, mint háromosztatú formában: mint a szépművészetekre és a mechanikai művészetekre való felosztás. Az építészet és a retorika csatolása után hét szépművészet volt, nagyjából úgy, ahogyan korábban hét szabad és hét mechanikai művészet. A művészetelméletben a művészetek száma állandóbb volt, mint az, hogy melyik az a hét művészet, mely közéjük tartozik; a tizennyolcadik századi írásokban a három vizuális művészet – építészet, festészet, szobrászat –, valamint a költészet és a zene állandóan visszatért: ezek voltak a szépművészetek ex officio tagjai; a maradék két helyet pedig különféle művészetek töltötték ki: a retorika, a színház, a tánc és a kertépítés.

Batteux felosztása nem egy zseniális ötlet volt. Már régóta küszöbön állt a megjelenése. Korábban is számos hasonló felosztás létezett; egyszerűen nem volt olyan szerencséjük, mint Batteux felosztásának. Az utóbbi gyökeret eresztett, és radikálisan megváltoztatta a művészet fogalmát. Bár nem zseniális ötletként jött létre, a művészetek osztályozásának európai történetében ez volt a legfontosabb esemény.

D) A szépművészetek, les beaux arts, kerültek arra a kitüntetett helyre a művészetek között, melyet korábban a szabad művészetek, az artes liberales birtokoltak. Ahogyan egykor a szabad művészeteket, most a szépművészeteket állították szembe a mechanikai művészetekkel. Sulzer most a szépművészeteken kívüli művészeteket nevezte közönségeseknek (gemein), mint ahogyan korábban a szabad művészeteken kívüli művészeteket hívták így. És nyilvánvaló, hogy a mechanikai (vagy közönséges) művészetek terjedelme most megváltozott, amennyiben a festészet, a szobrászat és az építészet többé nem tartozott közéjük.

Rögtön a szépművészetek különválasztása után jött a következő felvonás: a „szépművészetekként” különválasztott művészeteket ismerték el kizárólagos igazi művészeteknek – és a művészet elnevezést most már csak rájuk kezdték alkalmazni. Bárki, aki „művészetről” beszélt, a szépművészetet értette rajta (nagyjából úgy, ahogyan a középkorban a „művészet” a szabad művészetet jelentette). A művészet világában ez semmit sem változtatott meg, ám a művészet nyelvének világában áttörést jelentett. A „művészet” kifejezés jelentése leszűkült. Eo ipso „a művészetek osztályozása” kifejezés jelentése is megváltozott. Most kezdett – a terminus jelentésének megfelelően – kizárólag a szépművészetek osztályozása lenni. Ugyanakkor a művészeti alkotások (a műalkotások) osztályozását kezdték úgy megalkotni, ahogyan korábban a szakértelmek osztályozását alkották meg.

A felvilágosodás még a művészetek felosztásánál is általánosabb feladatba fogott és végre is hajtotta azt: az összes emberi tevékenységet felosztotta. Ebben pedig a művészet és a szépség nagy szerepet kapott. Visszatértek a korábbi felfogáshoz: az emberi tevékenységek elméletire, gyakorlatira és poietikusra történő arisztotelészi felosztásához. Ezeket a tevékenységeket megismerésre, cselekvésre és létrehozásra osztották fel. Másként fogalmazva: műveltségre, moralitásra és a szépművészetekre. Az angolok korán megfogalmazták ezt a felosztást, a németeknél pedig Kant dolgozta ki és ő járult hozzá legnagyobb mértékben elterjedéséhez és megőrzéséhez.

E) A felvilágosodás a művészeteket szépművészetekre és mechanikai művészetekre osztotta fel, de a szépművészetek további felosztásával nemigen foglalkozott. Egyetlen – noha jelentős – kivétellel: az irodalmi művészeteket ugyanis elválasztotta a vizuálisaktól, a „szépirodalmat” (belles-lettres) a „szépművészetektől” (beaux-arts). Volt némi tétovázás persze: a szépirodalmat (Batteux-t követve) vagy a tág értelemben vett „szépművészetek” közé sorolták, vagy a nem-mechanikai művészetek egy különálló csoportjaként kezelték. A felvilágosodás felismerte a kreativitás mély kettősségét: hogy egyrészt szavak, másrészt dolgok létrehozása. Az egyik művészetet a másik modellje alapján való megközelítés, az ut pictura poesis és az ut poesis pictura jelszavával szemben foglalt állást. Mint egykoron, még a reneszánszban Leonardo, Dolce és Varchi, úgy most Shaftesbury, Richardson, Dubos, Harris és Diderot a költői és a vizuális művészetek szétválasztásának képviseletében léptek fel, még határozottabban, mint elődeik (vö.: W. Folkierski, Entre le classicisme…, 1925). A legerőteljesebb és legnagyobb hatású megnyilatkozás Lessingé volt a tárgyban, az 1766-os Laokoón-ban: „A festészet és a költészet egyként különféle szimbólumokat használ: a festészet szimbólumai alakok és színek a térben, a költészetéi időben artikuláltak. A festészet szimbólumai természetesek, a költészetéi önkényesek … A festészet a térben egymás mellett levő tárgyakat tud ábrázolni, a költészet az időben egymást követő tárgyakat …” (vö.: J. Białostocka, „Lessing i sztuki plastyczne”,1962). Ily módon, Goethe szavaival (Dichtung und Wahrheit [Költészet és valóság], II. 18) „a vizuális művészetek és a verbális művészet közötti különbség világossá vált”. Abban a meggyőződésben, hogy ugyanannyi hasonlóság van a két művészet között, mint amennyi eltérés, M. Mendelssohn (Betrachtungen, 1757) az összes művészet egységes megközelítésére szólított fel, és 1771-től kezdődően J. G. Sulzer (Allgemeine Theorie der Schönen Künste, 1771–1774) igyekezett megvalósítani Mendelssohn előírását. Goethe (Sulzer könyvéről ugyanezen évben megjelent recenziójában; Werke, vol. 37. p. 206.) elvetette a szerinte ennyire eltérő dolgok egyesítésének gondolatát. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy Mendelssohn és Sulzer nem kérdőjelezte meg a művészet szépművészetekre és irodalmi művészetre való felosztását, csak nem láttak mélyreható különbséget a két művészet között. Érdemes újra felidéznünk, hogy a művészetek felosztását különféleképpen lehet értelmezni, és különféleképpen értelmezték is.

F) Hasonlóan sok más esztétikai kérdéshez, az utolsó szót itt is Kant mondta ki a tizennyolcadik században. Az 1790-ben megjelent Az ítélőerő kritikájá-ban egyfajta összefoglalását adta annak, hogy a század mire jutott a művészetek felosztásában. A művészetek között Kant különválasztotta a szépművészeteket – ám összetett módon: a művészeteket mechanikai és esztétikai művészetekre osztotta, az utóbbit pedig kellemes és szép művészetekre. Ez utóbbiakat újra felosztotta, méghozzá több módon is. Platonikus módon az igazság és a látszat művészeteire, az építészetet az előbbiek, a festészetet az utóbbiak közé sorolva. Ezen kívül felosztotta őket olyan művészetekre, melyeknek a természetben létező tárgyakkal, illetve amelyeknek a művészet által teremtett tárgyakkal van dolguk. Legeredetibb felosztásában pedig annyi művészetet különböztetett meg, ahányféleképpen az ember kifejezheti és közölheti gondolatait és érzéseit. Úgy gondolta, ennek három módja van: a szavak, a hangok és a mozdulatok, következésképpen háromfajta szépművészet van. Szavakat a költészet és a retorika használ, hangokat a zene, mozdulatokat pedig a festészet, a szobrászat és az építészet.

5. 5. A SZÉPMŰVÉSZETEK FELOSZTÁSA (jelenkor)

A tizenkilencedik században sem kevésbé igyekeztek osztályozni a művészeteket, mint korábban. A művészetfelfogás tizennyolcadik századi forradalma után ezek most a szűk értelemben vett művészetek: a szépművészetek osztályozásai voltak.

A) A század elején ezeket az osztályozásokat egy speciális módszer tette sajátossá. A korábbi felosztások kiindulópontjai valóságosan művelt művészetek, módszere az összehasonlítás, célja pedig az elrendezés volt. Az idealista filozófia tizenkilencedik századi rendszerei azonban más kiindulópontból, más módszerrel és más céllal közelítettek a művészetekhez: a kiindulópont a művészet fogalma, a módszer a fogalom elemzése, a cél pedig a fogalom változatainak felfedése volt. Az eljárás a priori jellegű volt, mint ahogyan korábban (általában) empirikus. A valóságban minden osztályozásnak kettős alapja van: egyfelől az empirikus adatok, másfelől a fogalmi megfontolások; most azonban a kettő aránya radikálisan megváltozott. A priori osztályozások már a Kantot követő nemzedéknél megjelentek. Schelling ugyanannyira nagyszabású, mint amennyire a gyakorlatban kivitelezhetetlen módon, a végtelenhez való viszonyuk szerint osztályozta a művészeteket. Schopenhauer – mivel metafizikájának alapja az akarat volt – az akarathoz való viszonyuk szerint osztályozta őket.

A lengyel Libelt Estetyka, czyli umnictwo piękne(1849. p. 107.) című könyvében kifejtett gondolatmenete nem csupán egyenrangú volt a művészet német osztályozásaival, hanem a mesterkéltség és az önkényesség tekintetében talán felül is múlta azokat. Libelt aszerint osztotta fel a művészeteket, hogy milyen eszmény felé törekednek: a szépség, az igazság vagy a jó eszménye felé; továbbá aszerint, hogy ezt az eszményt a térben, az időben vagy az életben formálják meg. Eljárása a következő felosztáshoz vezetett:

ÁBRA HIÁNYZIK!

A teljesség kedvéért meg kell említenünk, hogy „a természet eszményítésének” nevezett rubrika további három részre oszlott:

Kertészet, avagy magának a természetnek a díszítése,

Ruházkodás, avagy a test díszítése,

Ornamentálás, avagy az élet díszítése.

Libelt (és korának más esztétái) tevékenységét a következő módon jellemezhetjük: a művészetek közötti magától értetődő különbségekre nem-magától értetődő igazolásokat próbáltak adni.

Hegel maga már korábban, 1818-ban (Vorlesungen über die Ästhetik) publikálta híres felosztását: ő szimbolikus, klasszikus és romantikus művészetről beszélt. Ám ennek a felosztásnak a lényege különös volt: nem művészeti fajtákat sorolt fel, hanem azokat a stílusokat, melyek egymást követően mindegyik művészetben megjelentek. Nagy hatású felfogás volt ez: a következő másfél évszázadban sok hasonló történelmi felosztást gondoltak ki. Ám a Hegel által kijelölt feladat különbözött attól, melyet a művészetek osztályozása évszázadok óta teljesíteni próbált.

B) A nagy rendszerek a tizenkilencedik század közepére kimerültek, és empirikusabb vizsgálódásoknak adták át a helyüket. A lehetőségek felsorolásán alapuló osztályozás a valóságosan művelt művészetek elrendezésévé változott vissza. Az esztétika központja ekkoriban Németország volt. A művészetek osztályozásának területén a német szerzők jelentős találékonyságról tettek tanúbizonyságot. Voltak előzmények: Kant felosztása és F. T. Vischer – az esztétikának leginkább elkötelezett hegeliánus – felosztása, aki a valóságosan kifejlődő művészetek számbavételekor aszerint osztotta fel őket, hogy milyen képzelet játszik szerepet bennük: a vizuális művészetekben az utánzó, a zenében az inventív, a költészetben a költői.

A tizenkilencedik század második felében különféle módokon osztották fel a szépművészeteket. A szemmel és a füllel tapasztaltakra. Inventívekre és utánzókra. A mozgás és a mozdulatlanság művészeteire. Az előadót megkövetelő (például a zene) és az előadót nem követelő művészetekre (például a festészet). Azokra, melyek egyszerre mutatják meg a mű minden részét, és azokra, melyek időben bontakoznak ki, mint a zene vagy az irodalom. Határozott asszociációkat keltő (mint a festészet és a verbális művészetek) és határozatlan asszociációkat keltő művészetekre (mint a zene). Később, az új művészeti törekvések megjelenésével a művészeteket kezdték ábrázoló és nem-ábrázoló művészetekre felosztani, vagy ahogyan szintén hívták őket, konkrét és absztrakt, aszemantikus és szemantikus művészetekre. Különösen széles körben használták a tiszta és alkalmazott művészet felosztását. Ez tipikus tizenkilencedik századi fogalom-pár volt – mint korábban a szabad és közönséges, azután pedig a szabad és mechanikai; és bizonyos szempontból ezeket ismételte meg.

Ezeket a felosztásokat különféle fundamenta divisionis jellemezték: a művészeteket felosztották aszerint, hogy mely érzékekre hatnak, funkciójuk szerint, kivitelezésük módja szerint, hatásuk módja szerint, hasznuk, elemeik szerint. A felosztások gyorsan elterjedtek s közös és anonim tulajdonná váltak. Végül különös dolog történt: a felosztás különböző elvei ellenére az eredmény nagyjából azonos lett, és a művészetek ugyanazokra a csoportokra oszlottak: mintha a művészetek felosztása megkérdőjelezhetetlen lenne, pusztán az elv lenne kétséges. Ez világos kifejezést kapott M. Dessoir 1906-os táblázatában (Ästhetik und allgemeine Kunstwissenschaft):

Mindazonáltal Dessoir, aki ekkoriban az esztétika nagy szaktekintélye volt, pesszimistán zárta le az osztályozások áttekintését: „Úgy tűnik, nincs a művészeteknek olyan rendszere, mely minden követelményt kielégítene” (Es scheint kein System der Künste zu geben, das alles Ansprüchen genügte).

C) Ám az osztályozásra tett kísérletek mégsem értek véget. 1909-ben J. Volkelt több javaslattal állt elő, melyek ugyan nem voltak újak, de mindenesetre ügyesen fogalmazta meg őket: dologi és nem-dologi tartalommal rendelkező művészetek (Künste mit dinglichem und mit undinglichem Gehalt); a forma és a mozgás művészetei (Künste der Geformheit und der Bewegung), valóságos-testi és látszat-testi művészetek (wirklich-körperliche und schein-körperliche Künste). Ugyanebben az évben K. F. Wize lengyel esztéta (egy német nyelvű könyvben) a művészetek vizuális, akusztikai és mozgásművészetekre való felosztását javasolta. Az Encyclopaedia Britannica 1910-es kiadása a hagyományos művészeteket mimetikus és nem-mimetikus, szabad és szolgáló, valamint formáló, mozgó és beszélő művészetekre osztotta fel. A legbefolyásosabb német pszichológus, O. Külpe pedig egy még hétköznapibb felosztáshoz tért vissza (1907): az optikai, akusztikai és optiko-akusztikai művészetekre való felosztáshoz. Ez nagyjából azt jelentette, hogy az osztályozásnál elvetette a filozófiai szempontokat. Azonban a költészet színháztól való különválása (mely egy másik rubrikába került) és egy csoportba kerülése a zenével elárulta, hogy egy ilyen egyszerű osztályozás nem állja meg a helyét.

D) A második világháború óta a művészetek osztályozásának problémája kevésbé kitüntetett helyet foglal el; de azért születtek új kísérletek és felvetettek néhány új javaslatot. Most már nem Németország volt az esztétika és az elmélet legfőbb központja. Franciaországban 1929–1939 között egy, Alain álnéven publikáló zseniális gondolkodó a művészeteket eredeti módon társadalmi és magányos művészetekre osztotta fel. Az utóbbiak közé sorolta a festészetet, a szobrászatot, a kerámiát és az építészet egy részét, és úgy vélte, ezek teljesen megérthetőek a művésznek az általa létrehozott tárgyhoz való viszonya alapján, minden tekintet nélkül a mindenkori társadalmi viszonyokra. E. Souriau (La correspondance des arts,1947) a művészeteket vizuális és ritmikus művészetekre bontotta. Az Egyesült Államokban Susanne Langer (1953) a művészeteket a rájuk jellemző illúzió alapján csoportosította. T. Munro különféle módokon osztotta fel a művészeteket (The Arts and Their Interrelations,1951), többek között geometriai és biometriai művészetekre, azaz elvont, illetve élő alakokat felhasználó művészetekre. L. Adler közvetlen (eszközök nélküli) és közvetett (eszközöket használó) művészetekről beszél; ez egyszerű és monumentális felosztás, egyik oldalon a vizuális, a másikon az akusztikai művészetekkel; egyik oldalon az apollói, a másikon a dionüszoszi művészetekkel; ám az egyszerűségnek az az ára, hogy eltekint a hangszerektől és a könyvektől, s a zenét és a költészetet a vokális művészetre redukálja. Lengyelországban J. Makota (O klasyfikacji sztuk pięknych,1964) Roman Ingarden fenomenológiáját követve a művészeteket a bennük megtalálható „rétegek” alapján osztotta fel.

Bizonyos szerzők több felosztást is felvetnek: így Dessoir, Volkelt és Munro. Persze nincs ebben semmi új: ezt tette Platón, Plótinosz és Cicero is; Arisztotelész azt írta, hogy a művészetek több szempontból eltérnek egymástól, létrehozásuk módjában, eszközeiben és tárgyában is, és mindegyik szempont különböző felosztást eredményez. Ami pusztán a felosztások számát illeti, senki nem közelíti meg Alstedet. Kant is sokféle osztályozással kísérletezett.

E) Az ilyen pluralizmus a művészetek felosztásánál jelentkező nehézségek mértéktartó megoldása. Mindazonáltal nem ez a korunkra jellemző megoldás: korunkat inkább a szélsőséges, mint a mértéktartó megoldások jellemzik; a „mindent vagy semmit”: vagy a művészet végső és megkérdőjelezhetetlen osztályozására való törekvés, vagy az osztályozásról való teljes lemondás.

A művészet kortárs osztályozásai között vannak olyan maximalista törekvések, melyek még a tizenkilencedik századi idealista filozófusoknál is tovább mennek. Közülük E. Souriau francia filozófus osztályozása (La correspondance des arts, 1947) a legismertebb. Souriau a művészeteket aszerint osztja fel, hogy vonalat, tömeget, színt, fényt, mozgást, artikulált hangokat vagy artikulálatlan hangokat alkalmaznak; a középkorban nagyra becsült hetes szám tér vissza nála. Ám ő megkettőzi azt: mind a hét mezőn két lehetőséget tételez, egy absztrakt művészetet és egy olyat, mely a valóságot utánozza. Például elválasztja egymástól a „tiszta” festészetet és az ábrázoló festészetet, valamint a (hétköznapi értelemben vett) zenén kívül bevezeti a leíró zenét mint különálló művészetet. Ezt a tizennégy művészetet tartalmazó rendszert egy körkörös, zárt alakzat formájában lehetne ábrázolni; nemcsak a jelenleg művelt művészetek, hanem az egyáltalában lehetséges művészetek osztályozásának mondja magát. A növekedés osztályozásaként lehetne leírni, mivel úgy van kidolgozva, hogy minden lehetséges művészetnek helyet adjon, tehát a jövő művészeteinek is; Souriau szándéka az volt, hogy előre jelezze őket és ezért – nem is ok nélkül – egyik könyvének (1929-ben) a L’avenir de l’esthétique (Az esztétika jövője) címet adta. Ám milyen áron jut ehhez a konstrukcióhoz! Nem csupán a „leíró zenét” választja le a zenéről, hanem az irodalom mellé kitalálja a tiszta prozódia művészetét, mely nem létezik és valószínűleg soha nem is fog létezni.

F) Kedvezőbb fogadtatásra talált korunkban az ezzel szöges ellentétben álló minimalista felfogás, mely megkérdőjelezi a művészetek felosztásának tudományos értékét, hasznosságát és használhatóságát. Itt olyan vélemények jelennek meg (D. Huisman) – még Souriau környezetében is –, hogy a művészetek felosztásában „nehéz elkerülni a mesterkéltséget”. Ezt a pesszimista felfogást támasztják alá a sok évszázados kísérletek szórványos eredményei is, valamint azok a nehézségek, melyekkel minden osztályozási kísérletnek szembe kell néznie. A legfőbb nehézségek a következők:

1. Lehetetlen a művészetek kielégítő felosztása, mert a művészetek terjedelme nem rögzített, és nem létezik megegyezés arra nézvést, hogy mi művészet és mi nem az, és hogy mely emberi tevékenységek és művek sorolandók a művészet alá és melyek nem. Különféle kritériumokat alkalmaznak, és ami az egyik kritérium szerint művészet, az a másik szerint nem az – ebből ered a művészetek terjedelmével kapcsolatos bizonytalanság. Ha egy emberi alkotás művészetnek tekintéséhez az kell, hogy gyönyört váltson ki, akkor az illatszerek is műalkotások; ám ha a műalkotásoknak szellemi tartalommal is rendelkezniük kell, ezek nem műalkotások. Általában véve csak azokat számítjuk a műalkotások közé, melyeknek saját elnevezésük, saját technikájuk, saját művelőik, társadalmi pozíciójuk van; ám ha így járunk el, könnyen kimaradhatnak bizonyos művészetek.

Ha nehéz meghatározni, mi a művészet, az egyes művészeteket még ennél is nehezebb. Arisztotelész szemében a tragédia és a komédia különböző művészet volt, mint ahogyan az aulosz-művészet és a kithara-művészet is, ugyanis különböző eszközöket, különböző szakértelmet követeltek. A reneszánsz idején a metszetkészítést a szobrok kőbe vésésétől, a bronzba öntéstől, a viaszba formázástól különböző művészetnek tekintették: mindegyiknek saját neve volt, és nem létezett az összeset összefoglaló közös elnevezés. Hogyan tekinthették volna őket egyetlen művészetnek, ha egyszer különböző technikájuk volt és különböző anyagokat használtak? Alsted a kőből és a fémből készült műveket egyetlen művészetben egyesítette, ám ő is négy művészetet látott ott, ahol mi kizárólag „szobrászatról” beszélünk. Ha a szobrászat terjedelmét egyes korokban szűken fogták fel, akkor a festészetét tágan. A barokk idején a színházi előadásokat, diadalíveket, castra doloris-t, tűzijátékokat, sőt a kertépítést is festészetnek tekintették. Hogyan kell osztályoznunk a művészeteket, ha terjedelmük és a közöttük levő határok a konvenciótól függnek, a konvenció pedig változik?

3. Mindazonáltal a felosztások katasztrófájából talán ki lehet menteni néhányat. Mindenekelőtt a reális és a verbális művészetekre való felosztást.

A mai művészetben a szüzsé szándékos heterogenitása nehezíti meg az osztályozást, az, hogy egyetlen műalkotásban különféle elemek kereszteződnek, „látható kapcsolat nélkül”; csakúgy, mint „az életben”, hogy Guillaume Apollinaire-t idézzük:

Notre art moderne

mariant souvent sans lien apparent comme

la vie les sons les gestes les couleurs les cris les bruits

la musique la danse acrobatie la poésie la peinture

les choeurs les actions et les decors multiples.

(Les mamelles de Tirésias)

 

Modern művészetünk

Mely gyakran házasít úgyszólván találomra mint az élet

Hangot mozdulatot kiáltást színt robajt

Zenét táncot akrobatikát festészetet költészetet

Kórust cselekményt és sokféle díszletet.

(Teiresziasz emlői, Rónay György fordítása)

Nem kétséges, hogy bizonyos művészetek dolgokat állítanak elő, mások pedig nyelvi jelek segítségével pusztán felidézik őket. Erre a különbségre már régen felfigyeltek és sokat írtak róla. Cicero a „néma” művészeteket a „verbális” művészetekkel állította szembe. Szent Ágoston azt írta, hogy egy képet másként szemlélünk, mint a betűket (aliter videtur pictura, aliter videntur litterae). Csak a költészet kreatív, egyetlen más művészet sem az – írta Maciej Kazimierz Sarbiewski (1595–1640) a művészet két területének szembeállításakor. Csak a költészet a képzelet produktuma, egyetlen más művészet sem az – így választotta el Francis Bacon a művészet két fajtáját. A valóságos és a verbális művészetek dualizmusát fejezte ki a tizennyolcadik század is a beaux-arts és a belles-lettres szembeállításával. Goethe azt írta, hogy a vizuális és az irodalmi művészetek között „űr tátong” (eine ungeheuere Kluft). Hasonlóan gondolkodtak a tizenkilencedik században is. Von Hartmann kétfajta művészetet különített el: az észlelés és a képzelet művészetét (1887). T. Munro ugyanerre a felosztásra gondol (1951), amikor a művészeteket a bemutatás módja szerint olyanokra osztja fel, melyek tárgyakat mutatnak, és amelyek pusztán felidézik őket.

A művészetek reális és verbális művészetekre való felosztását a hosszú történetre visszatekintő osztályozási kísérletek szerény, ám megbízható eredményének tekinthetjük. Ezek az erőfeszítések persze nem nyúlnak vissza olyan régre: a szépművészetek különválasztásához kétezer év kellett, a szépművészetek felosztása pedig valójában csak a tizennyolcadik században kezdődött.