A régi Belső-Ázsia története

1. fejezet - BEVEZETÉS

1. 1. Belső-Ázsia fogalma

Európa és Ázsia földrajzi értelemben vett különválasztása, külön földrészekként való kezelése csupán a hagyományokon alapszik, hiszen a hatalmas kiterjedésű eurázsiai kontinensen nem találunk olyan földrajzi jellegű határt, melynek alapján két részre oszthatnánk. A szétválasztásnak tehát nem földrajzi, hanem kulturális alapja van: az óriási földrész nyugati felén létrejött európai civilizáció nevezte a saját civilizációjának keleti határán túl levő területet Ázsiának. Ázsia így eredetileg az európaiak által használt fogalom, melyet maguk az ázsiaik csak az újabb időkben kezdtek használni összefoglaló elnevezésként. Következésképpen Európa és Ázsia az európaiak által használt fogalmak, civilizációs különbségek kifejezésére. De míg Európa a középkor folyamán kialakuló civilizációs egységként tudta magát látni, addig Ázsia sohasem volt egységes. A kínai vagy az indiai oikumené tagja sohasem tudta, hogy ő egy tágabb ázsiai egységnek lenne a része. Az ázsiai szolidaritási gondolat igen kései, a 20. század szülötte, s mint oly sok más, ez is európai mintára jött létre. A Kr. e. 5. században élt Hérodotosz görög történetíró már elfogadott tényként közli, hogy Európa és Ázsia két külön terület. Hérodotosz nyomán a klasszikus ókor, majd az európai középkor földrajztudománya hosszú ideig a Tanaisz (ma Don) folyónál húzta meg a két terület határát. Az újabb kor európai tudományában alakult ki az a felfogás, amely hagyományosan az Urál hegység észak–déli vonulatát, az Urál folyót, a Káspi-tó északnyugati partvidékét, a Kaukázust és a Fekete-tengert jelölte ki a két földrész határaként. A földrajzi határ megvonásának az önkényessége világosan kitűnik ebből a felsorolásból, hiszen az Urál hegység közismerten inkább összekötötte, mint szétválasztotta a két oldalán élőket, az Urál hegység és a Káspi-tó közötti pusztavidék pedig szerves folytatása az ázsiai steppeövezetnek, mely mindig akadálytalan átjárót biztosított a keletről nyugat felé özönlő népvándorlási hullámoknak.

Amilyen nehéz volt Európa és Ázsia között határt húzni, éppoly nehéz Ázsiát további részekre bontani. A hagyományos égtájak szerinti bontásban (Észak-, Dél-, Kelet-, Nyugat-Ázsia) még mindig marad Ázsiának egy része, melyet sehova sem sikerült besorolnunk, s ez a középső vagy belső része. De amilyen könnyen jutottunk el idáig, annyira nehéz a közelebbi meghatározás: mik is ennek a középső résznek a határai. {16} Először is az elnevezésről. A nemzetközi irodalomban elég nagy terminológiai zűrzavar uralkodik a Közép- és Belső-Ázsia szavak használatát illetően. A kérdés gyakorlati, ezért különösebb magyarázatok helyett közlöm, hogy a magyar kutatás, így magam is, a Közép-Ázsia terminust csak szűk értelemben, a mai Nyugat- és Kelet-Turkesztánra vonatkoztatva használom, míg a Belső-Ázsia szót ennél jóval tágabb földrajzi-civilizációs egységre. Felfogásom szerint tehát Közép-Ázsia a nagyobb egységnek, Belső-Ázsiának központi része. De hogyan tudjuk Belső-Ázsia határait megvonni? Még kevésbé tényleges földrajzi eszközökkel, mint Európa és Ázsia szétválasztásánál történt. Jobbnak látszik, ha Belső-Ázsiát is elsősorban kulturális-civilizációs egységnek fogjuk fel, mely térben és időben változó határokkal rendelkezett. Természetesen a lényeges központi területek állandóak voltak, az ingadozás csak a perifériákon mutatkozott. Belső-Ázsiának területi meghatározását inkább negatív, mint pozitív kritériumok alapján végezhetjük el. Délen a nagy letelepült civilizációk ugyanis az ázsiai kontinens szélein helyezkedtek el, nyugatról kelet felé haladva a következő rendben: a közel-keleti sémi civilizációk, Irán, India, a hátsó-indiai civilizációk, Kína és Japán. Ázsia északi részén a tajga- és a tundraöv népei most szintén kívül esnek érdeklődésünkön. Mindaz, ami e két, déli és északi határ közé esik, Belső-Ázsia. E tág meghatározásból is következik, hogy Belső-Ázsiának a letelepült civilizációkkal való határa történetileg ingadozó, de az biztos, hogy hosszú történelmi távon Belső-Ázsia területe egyre zsugorodott. Belső-Ázsia legnagyobb kiterjedését a 13. században érte el, a mongol világbirodalom idején, amikor ideig-óráig ráterpeszkedett még a kínai és iráni civilizációra is. A Mongol Birodalom széthullása után Belső-Ázsia, ez az amőbatestű történeti lény, egyre csak zsugorodott, s azt lehet mondani, hogy a 20. századra a történelmi Belső-Ázsia szinte megszűnt. Területén három ország, a Szovjetunió, Mongólia és Kína osztozott, majd 1991-ben, a Szovjetunió felbomlását követően öt új állam jött létre Közép-Ázsiában (Türkmenisztán, Kazakisztán, Kirgizisztán, Özbekisztán és Tádzsikisztán). A letelepült élet elterjedésével a mezőgazdaság és az ipar egyre több földet hódít meg területéből, s ma már Belső-Ázsiát szinte csak földrajzi fogalomként használhatjuk, elsősorban Mongólia területére.

Keleti irányban lényegében egyszerű a dolgunk, a Nagy-Hingan hegyláncát vonhatjuk meg Belső-Ázsia határául, bár alkalmanként az attól keletre levő Mandzsúria is szoros történeti kapcsolatba került Belső-Ázsiával. Végezetül nyugati irányban igencsak nehéz Belső-Ázsiát lehatárolni. Errefelé nemcsak hogy természetes földrajzi határa nincsen, hanem civilizációs szempontból is szervesen folytatódik Európa irányában. A történelem fittyet hányt a mesterséges határokra, s a belső-ázsiai nomád népek vándorlásaikat egészen a Kárpát-medencéig folytatták. Ily módon az a furcsa helyzet áll elő, hogy az Urál folyótól nyugatra eső terület, a mai délorosz–ukrán pusztavidék, egészen a Kárpát-medencéig, bár földrajzilag Európa, történetileg Belső-Ázsiához kapcsolódik, legalábbis addig, amíg ezt a területet a terjeszkedő orosz állam teljesen magába nem olvasztotta. A steppevidéknek ez a teljes elnyelése pedig 1784-ben, a Krími Kánság orosz fennhatóság alá kerülésével fejeződött be. Kétségkívül pontosabb lenne, ha az itt nagy vonalakban körülhatárolt területet Belső-Eurázsiának vagy Közép-Eurázsiának {17} neveznénk, mint ezt az utóbbit Sinor Dénes javasolta. De a megszokottság és egyszerűség miatt inkább megtartjuk a Belső-Ázsia terminust. Ezek után senkit sem fog zavarni, ha a földrajzi Kelet-Európa déli, steppei sávjának történéseit Belső-Ázsia régi történetének szerves részeként tárgyaljuk.

BIBLIOGRÁFIA

SINOR, Inner Asia 1–5; D. SINOR, Inner Asia–Central Eurasia. In: Indo-Asia. Vierteljahreshefte für Politik, Kultur und Wirtschaft Indiens, Heft 3, 1974. 214–222; D. SINOR, What is Inner Asia? Indiana University, Asian Studies Research Institute, 1975.

2. 2. Belső-Ázsia természeti földrajza

Bármennyire kulturális-civilizációs fogalomként határoztuk meg Belső-Ázsiát, ez a civilizáció bizonyos földrajzi feltételek mellett alakult ki. Ezek a földrajzi tényezők viszont nagymértékben meghatározták gazdasági életének lehetőségeit, ily módon hozzájárultak ahhoz, hogy Belső-Ázsia kulturális fogalom is legyen. Ezért Belső-Ázsia természeti földrajza főbb jellemzőinek ismerete nélkülözhetetlen Belső-Ázsia történetének amegértéséhez.

Belső-Ázsia a világ talán legnagyobb területet elfoglaló földrajzi egysége. Több mint 8 millió km²-nyi óriási szárazföld, melyet minden oldalról szárazföld határol, hacsak nem számítjuk a Káspi-tavat és a Fekete-tengert Belső-Ázsia nyugati végein. E hatalmas terület klímája igen mostoha, s bár ilyen nagy területen lehetetlen egységes éghajlatról beszélni, mégis, ha egy szóval kellene jellemeznünk, szélsőségesen kontinentálisnak nevezhetnénk. Ezt a klímát az igen meleg nyarak és hideg telek jellemzik, valamint a szárazság, mivel az óceáni légtömegek nem tudnak a kontinens belsejébe áramolni. Minimális, évi 250–500 mm csapadékmennyiségét elsősorban az Atlanti-óceán felől áramló légtömegektől kapja. Az Indiai-óceánból származó légtömegeket a Himalája hegylánca fogja fel, a Csendes-óceán felől jövő légtömeg pedig csak a keskeny keleti partvidéket tudja csapadékkal ellátni. Turkesztánban és a Góbi sivatagban a csapadék még ennél is kevesebb. Az évi átlaghőmérséklet igen alacsony. Rendkívül kemény telek uralkodnak, s mivel kevés a felhő, nyáron a nagy nappali felmelegedéseket éjjel hirtelen és gyors lehűlés követi.

Belső-Ázsia északi része a világ legnagyobb folyórendszereinek a hazája. A legnagyobb folyók a Jeges-tengerbe ömölnek, így az Ob és vízrendszere (Irtis, Isim, Tobol stb.), valamint a Jenyiszej és Léna folyók vízrendszerükkel együtt. Mivel e folyók torkolatvidéke az év legnagyobb részében be van fagyva, e folyórendszereknek nincs igazi levezetése. Ezzel magyarázható, hogy Szibériában igen sok a hatalmas kiterjedésű mocsaras, lápos terület. Belső-Ázsia nagy része is lefolyástalan terület, a folyók vagy tavakba viszik vizüket, vagy eltűnnek a sivatagban. A Volga–Káma vízrendszere, {18} valamint az Urál és Emba folyók a Káspi-tóba ömlenek, mely a világ legnagyobb sós vizű tava. A Szir-darja és Amu-darja az Aral-tóba, az Ili a Balhas-tóba, a Szelenga és vízrendszere (Orhon, Tola stb.) a Bajkál-tóba folyik. A Tarim folyó keleti irányba halad, majd a sivatagban enyészik el.

A Hindukus hegységtől a Sztanovoj-hegységig északkeleti irányban több ezer kilométeren keresztül hatalmas hegyvonulatok húzódnak, amelyek nagy vonalakban az Atlanti- és a Csendes-óceán felől jövő légtömegek közötti választóvonalat alkotják. Ezek a hegyláncok a következők: a Pamír, a Tien-san, a Tarbagataj, az Altaj, a Szaján, a Tannu-Ola, a Hangáj, a Jablonovij. Ez a hatalmas hegyláncvonulat nagyjából két részre osztja Belső-Ázsiát. A hegyektől északnyugatra helyezkedik el Nyugat-Turkesztán, a Volga–Urál-vidék és a délorosz steppe, délkeletre pedig Kelet-Turkesztán és a mongóliai felföld. Az utóbbi, délkeleti részen található még Tibet és Mandzsúria, melyek földrajzilag és kulturálisan is Belső-Ázsiától eltérő területek, de sok érintkezési pontjuk van a hagyományos Belső-Ázsiával.

Kezdjük először ezzel a délkeleti féllel. Kelet- vagy Kínai Turkesztán ma Kína területén található, kínai elnevezése Szinkiang. A Tien-san hegyvonulat élesen két részre osztja. Északi részén a Tien-san és az Altaj között van Dzsungária, míg a Tien-santól délre húzódik a Tarim folyó medencéje, amely ősidők óta termékeny oázisvárosok hazája volt. A Tarimtól délre a Kunlun és Altin-tag hegyláncáig a Takla-Makán sivatag található. A Tien-san legkeletibb nyúlványainál van a Turfáni-depresszió (mélyedés), 154 méterre a tengerszint alatt.

A Mongol-fennsík jóval nagyobb területet foglal magába, mint a mai Mongólia. Délen a Góbi sivatag helyezkedik el, mely a kínai Nagy Falig húzódik le. A Sárga-folyó (Huangho) és a kínai Nagy Fal közé eső területet Ordosznak nevezzük. Kelet felől aMongol-fennsíkot a Nagy-Hingan hegység határolja, északon a Bajkál-tóig nyúlik fel, nyugaton pedig az Altaj és Tannu-Ola hegységei szegélyezik. A mai Mongólia területét sokszor Külső-Mongóliának nevezzük, míg a Mandzsúria és Külső-Mongólia közti részt, mely ma Kína területére esik, Belső-Mongóliának.

A Nagy-Hingan hegységtől keletre helyezkedik el Mandzsúria. Két fő folyója a délen a tengerbe ömlő Liao és az észak felé folyó, Amurba ömlő Szungari. Mandzsúria klímája jelentősen eltér Belső-Ázsia többi részétől a Csendes-óceán közelsége miatt. Ez a csapadékban gazdag időjárás a mezőgazdaság számára sokkal kedvezőbb lehetőségeket biztosít, mint Belső-Ázsia legtöbb területe.

A Kunlun, Karakorum és Himalája övezte hatalmas fennsíkon helyezkedik el Tibet, a Föld legmagasabban fekvő platója.

Az Elburz, Köpet-dag, Hindukus, Pamír és Tien-san hegyvonulatától északra terül el Nyugat- vagy Orosz Turkesztán. Nyugaton a Káspi-tó, az Urál folyó és az Urál hegység déli nyúlványaival határos, keleten Dzsungáriával és az Altaj hegységgel, északon egészen az Irtis, Isim és Tobol felső folyásáig nyúlik fel. A Káspi-tó és az Amu-darja között van a Kara-kum, az Amu-darja és Szir-darja között a Kizil-kum homoksivatag. Az utóbbi két nagy folyó az Aral-tóba ömlik. A két folyó közti területet, mely évezredek óta öntözéses gazdálkodást folytató termékeny oázisvárosok hazája, latin néven {19} Transoxianának (azaz az Oxuson/Amu-darján túl levő terület) vagy arab nevén Mávaráunnahr-nak (’a folyón túl’) nevezzük. A Balhas-tó és az Iszik-köl közötti tájegység a Hétfolyam vidéke, török nevén Jetiszu vagy Dzsetiszu, orosz nevén Szemirecsje. A terület fő folyója az Ili. Szemirecsje és a Szir-darja között folyik a Csu, mely északnyugati irányban haladva a sivatagban vész el. Keleti irányból, Dzsungáriából Szemirecsje területére ősidők óta egy szűk átjárón, a Dzsungáriai-kapun lehetett átjutni. Minden nyugatra tartó népvándorlási hullám ezen az átjárón haladt át. Az Aral és Balhas vonalától északra terül el a nagy kiterjedésű Kazak-steppe, mely Eurázsia legnagyobb füvespusztája.

Az Urál és Volga folyók medencéje természetes folytatója a Kazak-steppének, akárcsak a Volgától nyugatra elterülő délorosz steppe is. A középső Volga-vidék észak felé fokozatosan átmegy a ligetessteppe-, majd az erdőövezetbe. A fekete-tengeri steppevidék folyóban rendkívül gazdag, a Don, Dnyeper, Bug, Dnyeszter és ezek vízrendszere a Fekete-tengerbe ömlik.

A jó minőségű fekete talajon, orosz nevén a csernozjomon, gazdag fű nő, mely az állattartásra kiválóan alkalmas. Nyugaton a délorosz steppevidék egészen a Kárpát-medencéig terjed, sőt a Kárpátokon túl a magyar Nagyalföld a hatalmas steppeövezet legnyugatibb pontjának tekinthető.

A tárgyalt természeti egységektől északra, a Csendes-óceán és az Urál hegység között helyezkedik el Szibéria, a Föld leghatalmasabb tájegysége, melynek számottevő hatása nem volt Belső-Ázsia történeti fejlődésére. Ázsiának ez az északi része két vegetációs sávra oszlik, a tundraövezetre, melyet a nagy hideg és a minimális vegetáció jellemez, és a délibb tajgaövezetre, mely a Föld legnagyobb kiterjedésű erdővidéke. Dél felé a tajgaövezet átmenetet képez a steppeövezet felé, ezt a sávot hívjuk erdős- vagy ligetessteppének. Ez a sáv már Belső-Ázsiához sorolható, itt zajlottak le az erdei és pusztai népek érintkezései. A steppeövezet, fűvel borított terület lévén, eleve alkalmas volt az állattenyésztésre. A steppevidék, mint láttuk, dél felé időnként sivatagba megy át, s a sivatag igen szerény mértékben alkalmas csak emberi településre. Belső-Ázsia területe tehát a steppe- és sivatagövezetet foglalja magában.

BIBLIOGRÁFIA

D. SINOR, Inner Asia 7–17; LIGETI L., Az ismeretlen Belső-Ázsia. Budapest, 1940. 7–13; STEIN A., Legbelsőbb Ázsia földrajzának hatása a történelemben. Budapest, 1925.

A 19–20. században több híres magyar geográfus és utazó vett részt Belső-Ázsia alaposabb megismerésében. Életükről és munkáikról rövid tájékoztatást ad: Magyar utazók, földrajzi felfedezők. Budapest, 1973. A minket érdeklő utazók: Lóczy Lajos (117–123), Déchy Mór (129–133), Vámbéry Ármin (208–213), Ujfalvy Károly (214–215), Stein Aurél (274–282), Almásy György (288–291), Prinz Gyula (291–298). A jelzett helyeken az illetők bibliográfiája megtalálható.

{20}

3. 3. Belső-Ázsia és a nomadizmus

Belső-Ázsia természeti és klimatikus viszonyai, amelyeket áttekintettünk, szinte megszabták a táj gazdasági lehetőségeit. Mostoha kezekkel bánt vele a természet, a legtöbb terület mezőgazdasági termelésre nem megfelelő, csak Nyugat- és Kelet-Turkesztán az a terület, ahol régóta próbálkozott az ember öntözéses mezőgazdasági termeléssel. A steppeövezet, amely Belső-Ázsia legnagyobb részét jellemzi, gazdag legelői révén a külterjes állattartást tette lehetővé. Itt, a steppei övezetben alakulhatott ki az az állattartáson alapuló gazdaság és életforma, melyet nomádnak nevezünk.

A belső-ázsiai nomadizmus, ha rövid fogalmi meghatározását akarjuk adni, a legelőterületek szabályos váltogatásán alapuló nagyállattartó pásztorkodás. Történeti kialakulását rendszerint megelőzte egy komplex, földművelő-állattartó gazdálkodás. Az állattartásra való szakosodás rendszerint jól körvonalazható történeti és ökológiai tényezők hatására jött létre, a környezet lehetőségeihez való nagyfokú alkalmazkodás révén. A nomád gazdálkodás kialakulása az újkőkorban (neolitikum) kezdődött el, és a bronzkorban (Kr. e. 25–8. század) vált általánossá a Föld különböző pontjain.

A belső-ázsiai nomadizmus legismertebb állatai a ló, a szarvasmarha, a juh és a kecske voltak. A lónak megkülönböztetett szerepe volt Belső-Ázsiában, nem véletlen, hogy a nomád lovas alakja a belső-ázsiai nomád életforma fő szimbólumává vált. A ló a legfőbb közlekedési eszköz, a hadsereg alapja, s húsát még étkezési célokra is felhasználták. A belső-ázsiai lófajta igen kis termetű, hosszú szőrzetű, vastag nyakú-lábú, nem valami mutatós jószág, de szívósságban és gyorsaságban utolérhetetlen volt. Egész télen át megvan, a hó alól patájával kikaparja a füvet, szükség esetén gallyakkal is táplálkozik. Az állattartáshoz két elengedhetetlen követelményre volt szükség: a legelőre és a vízre. Ezek megszerzése viszont folyamatos vándorlással járt. A nomád életforma tehát lehetetlenné tette a tartósan letelepült életmódot, s az azzal járó állandó települések, városok, várak építését. Ez akkor is igaz, ha állandó szálláshelyeik azért voltak a nomádoknak, télen ugyanis rendszerint folyók mellé húzódtak, s ezek a téli szállások nagyjából mindig ugyanott helyezkedtek el. A vándorlás vagy nomadizálás nem vaktában zajlott, tehát nem kóborlás volt, mint azt sokszor félreértették a kívülállók, hanem meghatározott irányban és rendben történt. Eközben hatalmas távolságokat tehetett meg egy nomád csoport, akár ezer kilométert is egyévi ciklus alatt. A nomadizmus tehát, bár nem kötötte földhöz az embert, mint a földművelés, de korlátlan, bármilyen irányú mozgást sem tett lehetővé a számára. A nomád a környezet lehetőségei és a történelmi események megszabta útvonalakat követte. Egyszerre mindössze pár nagycsalád lehetett együtt, mert a legelő csak bizonyos számú állatot tudott ellátni fűvel. Ily módon a nomádok nagy területen szétszórva éltek, de ez a szétszórt tömeg a steppe nyitottsága és a gyors közlekedési eszköz, a ló következtében pillanatok alatt tudott „összeállni”. Ennek jelentőségét a nomádok harci erejénél látjuk majd. A vándorló életforma szigorúan megszabta a nomád lakását és mindennapjait. A nomád lakóhely a nemezjurta volt, melyet igen gyorsan lehetett felállítani és szétszedni, majd szekéren továbbszállítani. Egész jellegében, kiképzésében a mozgó, nomád életformát szolgálta.

{21} A nomadizmus kezdetleges önellátó gazdaság volt. A nomád minden szükségletét ki tudta elégíteni saját életformáján belül. Az élelmezést és a lakást egyaránt a nomád állattartás termékeiből teremtette elő. Az egyszerű módszerek azonban, az időjárási viszontagságok, a természeti csapások és járványok még ezt az alacsony színvonalú önellátást is időnként lehetetlenné tették. Ilyenkor gyakori volt a teljes elszegényedés és az éhezés. Ezen okból kifolyólag, és mert egyébként is szüksége volt mezőgazdasági és kézműipari termékekre, melyeket maga nem állított elő, a nomád gyakran rászorult a környező letelepült civilizációkra. Sokkal inkább, mint a letelepült a nomádra, bár az előbbinek is szüksége volt lóra és egyéb állatra. A nomád kétféle módon volt képes a számára szükséges áruk megszerzésére a környező civilizált népektől: vagy kereskedelem, vagy háború útján. A kereskedelem lehetőségei korlátozottak voltak, mert lovat és más állatot – az egyedüli termék, amivel a nomád rendelkezett – nem lehetett korlátlan mennyiségben eladni. Mikor a letelepült állam nem volt hajlandó a nomádokkal kereskedni, a nomádok számára a második lehetőség jelent meg mint kényszer. Kénytelenek voltak háború útján beszerezni a szükségesnek ítélt javakat. A nomád gazdaság alapvető egyoldalúságából adódott tehát „rabló” természete; ez az egyoldalúság viszont kényszerítő ökológiai körülmények hatására alakult ki. A kínaiak tévedése volt, amikor azt hitték, hogy a kereskedelem megtagadásával a nomádokat le tudják szerelni. Ilyen esetekben a nomádoknak nem volt más választása, mint hogy fegyverrel szerezzenek érvényt akaratuknak. A nomád népeknek állandó háborúskodása egymás között és a környező civilizált államokkal ebből a nomád gazdaság mélyén rejlő kényszerből fakadt. De a gazdasági kényszeren kívül a nomád társadalmak szerkezete és ideológiája is ebben a „harcias” irányban hatott.

A legtöbb belső-ázsiai nomád társadalmat nemzetségi-törzsi társadalomként jellemezhetnénk. Közismert, hogy az első emberi társadalmak vérségi elven szerveződtek. Ez hozta létre a helyenként és időnként részleteiben annyira eltérő, mégis közös alappal rendelkező nemzetségi rendszereket. A társadalmi termelés létrejötte és fejlődése, valamint a népesség növekedése idővel meghaladta a nemzetségi rendszer korlátait, de a társadalom egészének nemzetségi-vérségi alapon való szemlélete, fogalmi megragadása még akkor is érvényben volt, amikor a politikai integráció már rég túllépett anemzetségi kereteken. A fejlődés következtében nagyobb szervezeti egységek, törzsek alakultak ki, de ezek tudatilag érintetlenül hagyták a nemzetségi alapokat. Társadalmat összetartó erőnek csak a származás, eredet közösségét tudták elképzelni akkor is, amikor ez már rég fikció volt. A politikai integráció során törzsivé alakult, de nemzetségi szerkezetét megőrző nomád társadalmak egységét, összetartozását, fennállását nemcsak a közös eredethit, hanem a törzsi vallás legfőbb lénye is szavatolta. A belső-ázsiai nomádok törzsi szervezete létrehozta tudati síkon a maga leplezetlenül nyílt hatalmi felfogását. A hatalom dinamikus fogalom, vagy nő, vagy csökken: úgy tudom fenntartani, hogy állandóan növelni próbálom. A törzs hatalmát először közeli, rokon törzsekre próbálja kiterjeszteni, majd távolibbakra is. A steppe jó „szállító” képessége és a gyors lovas közlekedés miatt pillanatok alatt állhatott össze egy sok törzset egyesítő nomád birodalom, s az így létrejött birodalom nemsokára megkezdte támadását a környező civilizációk valamelyike ellen.

{22} Az említett gazdasági, társadalmi és tudati okok jól magyarázzák, hogy a belső-ázsiai harcias nomádok Kínától Bizáncig miért tűntek fel gyakran a történelem színpadán mint veszedelmes hódítók. Így nem lehet véletlen, hogy Belső-Ázsia politikai története szinte állandó harcok, háborúk monoton sorának története, ahol csak a helyszínek, dátumok, népek és törzsek kavarognak tarka összevisszaságban. A nomád gazdaság szinte semmit sem fejlődött évezredek óta, képtelen a megújhodásra, innen a politikai kép monotonsága is. Sokszor a történelmi elemzés is nehezen tud túllépni az „örök nomád” statikus képén, még kevésbé volt erre képes a középkori kínai, bizánci vagy nyugat-európai történetírás, melyek sztereotípiákat, közhelyeket alkalmaztak rájuk. Így lehet, hogy a hunok, avarok, türkök vagy magyarok sokszor csak nevükben különböztek a középkori Nyugat számára, a sztereotip nomád hódító képének mindössze elnevezésben különböző változataként.

A nomád történelemben jelentős változás csak akkor állott be, amikor a nomád valamilyen letelepült civilizációval került kapcsolatba, hódítás vagy betelepülés során, sezen állam intézményei, szokásai hatni kezdtek rá. Az ilyen talajra telepedett nomád társadalmak sajátos átalakuláson mehettek át, s ezek története különös érdeklődésünkre tarthat számot.

Mikor a steppevidék nomádjait egy erős törzs nagyobb politikai egységbe tömörítette, gyakran jöttek létre nomád birodalmak, melyek sok ponton már az államiság jegyeit viselték magukon. Ezeknek a nagy politikai alakulatoknak az igazgatása fejlettebb intézményrendszert és írásbeliséget követelt, s ezeket majd minden esetben a környező letelepült civilizációktól kölcsönözték a nomádok. Mikor a nomád birodalmak kiléptek saját földrajzi kereteik közül és hódítani kezdtek, meghatározott útvonalakat követtek. A belső-ázsiai nomád birodalmak bölcsője kétségkívül a mai Mongólia területén volt, ezen a nomadizmus szempontjából legfontosabb tájegységen. Az innen kirajzó nomád hullámokból a legtöbbet Kína kapta. De a déli, Kínába vezető úton kívül majdnem ilyen gyakori volt a nyugati vándorút. Ez esetben a nomádok mindig a Dzsungáriai-kapun keltek át, majd haladtak tovább a Kazak-steppén. Itt útjuk kétfelé válhatott. Egyrészt délnyugati irányban az Amu-darja és Szir-darja közére mentek, majd tovább Iránba. A másik hullám pedig továbbvándorolt a Kazak-steppéről nyugati irányban, sa Volgán átkelve a délorosz steppére jutott. Természetesen minél nyugatabbra mentek a nomádok, annál inkább szétszóródtak útközben. Nyilvánvaló, hogy Kínát még tömegekben tudták megtámadni, míg a Kárpát-medencéig már csak töredékeik jutottak el. A hosszú úton az eredeti nomád népesség jelentős része elpusztulhatott, illetve más népekkel keveredett, de eredeti nevüket a megőrződő „mag” továbbörökíthette.

Ahogyan a nomádok népvándorlási hullámai meghatározott, történetileg kialakult útvonalakon történtek, ugyanúgy a környező civilizációkkal való kereskedelmi kapcsolataiknak is megvoltak a bejáratott útvonalai. A kereskedelmi utak közül kettőről külön érdemes megemlékeznünk, egyik a híres selyem útja, a másik a prém útja. A Selyemút Kínát kötötte össze Bizánccal, s az út jelentős része Belső-Ázsia területén húzódott. Ebbe a nemzetközi kereskedelmi útvonalba kapcsolódtak be a nomádok. A karavánokat minden országban átpakolták, újra értékesítették, s ki tudja hány kereskedő {23} kezén ment át egy áru, amíg Bizáncba vagy Rómába érkezett. Tunhuangig, Kína egykori északnyugati határvidékéig egy út haladt, majd itt a karavánút háromfelé vált, hogy a messzi Kásgárban újra találkozzék. A déli út Csarklikon át a Kerja, Hotán, Jarkend útvonalon haladt, az Altin-tag és Kunlun hegységek vonulatát követve. A középső út a Takla-Makán sivatagot északon kerülte meg, s Kurlán, Kucsán át jutott Kásgárba, az északi út pedig Turfánt és Urumcsit érintette. Kásgárból a Pamíron át haladt az út a mai észak-afganisztáni Balhba, innen már kívül esett Belső-Ázsia területén. A másik kereskedelmi útvonal, melyen prémkereskedelem zajlott, az ún. prém útja volt. Ez az erdőrégióból, az Altaj és Szaján hegységből indult, s Nyugat-Szibérián és az Urál hegységen át jutott körülbelül a mai Baskíria vidékére, majd onnan tovább Európába. A selyem és prém útján nem történtek olyan látványos népmozgások, mint a nagy steppei országúton, de ezek az utak jelentősen hozzájárultak az egyes területek közötti érintkezés kialakításához és fenntartásához. Mindenfajta földrajzi és politikai információnak fontos korabeli közvetítői voltak.

A nomád és a civilizált érintkezésének bizonyos törvényszerűségei alakultak ki a történelem során. A nomád majdnem mindig rövid időn belül beolvadt a letelepült, civilizált népességbe. A letelepült civilizációknak hatalmas vonzereje volt a nomádok számára. Nomádnak lenni a történelmi fejlődés és körülmények szabta kényszerű élet, s ki ne lenne hajlandó a letelepedett, kényelmesebb életért a zord nomád életet otthagyni? Aki egyszer megízlelte a civilizáció áldásait, az már önként nem hajlandó nomádnak visszamenni. A nomád asszimilációja teljesen önkéntes folyamat, a nomád akarja „barbár” állapotát otthagyni. Sok esetben a nomádok kérték betelepítésüket a civilizált területre, de többnyire csupán a civilizációk peremvidékére kaptak letelepülési engedélyt, sokszor határvédői feladatok ellátására. Így rakódtak le az egyes ázsiai civilizációk szélén a nomád etnikai rétegek Kínától egészen Iránig. Hogy a helyi kultúrákból mit s hogyan vettek át a nomádok, az már a szituációtól függött. Mindenesetre Belső-Ázsia peremvidékén az írások, nyelvek és kultúrák igen változatos egymás mellett élése volt megfigyelhető. Legváltozatosabban és legszínesebben a nomád és letelepedett egymásrahatása talán a Szir-darja és Amu-darja közén, valamint a kelet-turkesztáni városállamokban mutatkozott meg.

Mindebből az következik, hogy a letelepült civilizációk területe a fokozatos nomád beolvadások útján egyre nőtt, a nomádok Belső-Ázsiája pedig folyamatosan csökkent. Hiába hódították meg Észak-Kínát számtalanszor az északról jövő nomád népek, a végeredmény mégsem változott: hunból és türkből éppúgy kínai lett, mint mongolból és mandzsuból. Kínában a sinizáció, azaz elkínaisodás, Iránban az iranizálódás törvényszerű, feltartóztathatatlan folyamat volt.

A belső-ázsiai nomád harcos, íjával és nyilával a tűzifegyverek feltalálásáig szinte legyőzhetetlen volt. S mivel a nomád társadalom lényegéből fakadt az állandó háború, a nomádok állandó veszélyt jelentettek a környező civilizált világnak. A 16. század óta a nomádok már nem voltak legyőzhetetlen ellenfelek, s a letelepült civilizációk térhódításával a nomádok Belső-Ázsiája fokozatosan politikai jelentéktelenségbe hanyatlott. A 19–20. században azután az orosz, brit és kínai nagyhatalmi törekvéseknek {24} esett áldozatul, e három nagyhatalom versengéséből végül a kínai és az orosz osztotta fel egymás között a történelmi Belső-Ázsia területét. A nomadizmus tehát végső soron a társadalmi-gazdasági fejlődés zsákutcájának bizonyult, mely a modern ipari társadalmak létrejöttével vesztette el létalapjait. De ez nem jogosít fel minket, hogy a nomadizmus pár évezredes történetét lekicsinyeljük. Történetileg elkerülhetetlen fejlődési fok volt ez, melyet a táj ökológiai lehetőségei hívtak életre. Mindenesetre a táj adta lehetőség, a nomád állattartás még sokáig jelen lesz a mai Belső-Ázsiában is, annak régi, szűkösségre kényszerítő gazdasági és hódításra ösztönző társadalmi következményei nélkül. A letűnt, régi Belső-Ázsia pedig továbbra is ott fog csillogni az emberiség történetén, melynek ismerete nélkül a világtörténeti folyamatokat képtelenek lennénk megérteni a maguk teljességében.

BIBLIOGRÁFIA

A nomadizmusról kiváló összefoglalás: ECSEDY I., A nomád társadalmak gazdasági és társadalmi szerkezetéről. In: Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Szerk. TŐKEI F. Budapest, 1976. 91–140. – A törzsi társadalmakról és gazdaságokról: M. D. SAHLINS, Törzsek. In: E. R. SERVICE–M. D. SAHLINS–E. R. WOLF, Vadászok, törzsek, parasztok. Budapest, 1973. 137–315. – A nomád állattartás geneziséről és a régi Belső-Ázsia nomádjairól: G. E. MARKOV, Kocevniki Azii. Moskva, 1976. 8–48. – Rövid összefoglalás a belső-ázsiai nomadizmusról: D. SINOR, Central Eurasia. In: Orientalism and history. Ed. by D. SINOR. Bloomington–London, 1970. 93–119. – A legújabb monográfia, részletes bibliográfiával: A. M. KHAZANOV, Nomads and the outside world. Cambridge, 1984.

P. B. GOLDEN, Imperial Ideology and the Sources of Political Unity Amongst the Pre-Cinggisid Nomads of Western Eurasia. AEMAe 2(1982), 37–76; RÓNA-TAS A., A nomád életforma geneziséhez. In: Nomád társadalmak és államalakulatok. Szerk. TŐKEI F. Budapest, 1983. 51–65; ZIMONYI I., Az eurázsiai steppe nomádjai és szomszédai. AUSz 99(1995), 67–72; ZIMONYI I., Az eurázsiai steppe nomádjai és a Közel-Kelet beduinjai. AUSz 110(2002), 99–108.