A régens lánya

NYOLCADIK FEJEZET

Egy vadász, az orléans-i herceg őkegyelmessége libériájában

Mialatt a fentebb elmondott jelenet lezajlott a Királytigrisszálló különépületében, a szálló egyik szobájában egy férfi rázogatta le csizmájáról a havat, lobogó kandallótűz mellett, majd nekilátott nagy írómappája fűzőzsinórját kibontani.

A vadászruhás férfi az Orléans-ház libériáját viselte: ezüsttel kihányt, vörös kabát, bőrnadrág, hosszú szárú csizma, aranydíszes, háromszögletű kalap. Szeme élénk volt, orra hosszú, hegyes és borvirágos, boltozatos homloka őszinteségre vallott, keskeny, szorosra zárt ajka az ellen­kezőjére. Figyelmesen vizsgálta, olvasgatta az iratokkal teletömött tárca tartalmát, s közben magában beszélt, rendes szokása szerint, pontosabban szólva félhangosan dünnyögött, a foga közt szűrve a szót; olykor hangos kiáltásra vagy káromkodásra fakadt, kizökkenve addigi gondolatmenetéből; ilyenkor láthatóan más ügyek ötlöttek fel hirtelen elméjében.

- Lám, lám - mormolta -, Montaran úr nem csapott be, bretonjaim máris működésbe léptek. De hogy az ördögbe jöhetett az ipse ilyen csigatempóban? 11-én délben indult, s csak 21-én este érkezett meg. Hm! Emögött nyilván valami újabb titok lappang. No, majd kifaggatom a fickót, akit Montaran úr figyelmembe ajánlott, s akivel embereim egész úton fenntartották a kapcsolatot. Hé, valaki!

A vörös zekés férfi megrázott egy ezüstcsengőt. Abban a pillanatban feltárult az ajtó, s egy szürke ruhás férfi lépett be - ugyanolyan ruhát viselt, mint a nantes-i országúton látott társai.

- Maga az, Botos? - kapta fel a fejét a vörös kabátos férfi.

- Én, nagyuram. Tekintettel az ügy fontosságára, magam jöttem.

- Kikérdezte a megfigyelőit?

- Igenis, nagyuram, de nem tudnak egyebet, mint hogy hol és mikor szállt meg útközben az összeesküvő. Egyébiránt ez is volt a feladatuk.

- No, majd megpróbálom az inast kifaggatni. Miféle ember ez?

- Afféle ravaszdi tökfilkó, félig normann, félig breton. Egyszóval: hitvány csirkefogó.

- Mit mivel jelenleg?

- Felszolgálja gazdájának a vacsorát.

- Akit, mint meghagytam, egy földszinti szobában szállásoltak el?

- Oda, nagyságos uram.

- Függöny nincs az ablakán?

- Nincs, nagyságos uram.

- S az ablaktáblán fúrattak kémlelőlyukat?

- Igenis, nagyuram.

- Rendben van. Küldje majd be az inast, Botos, de maga is maradjon itt, elérhető közelben.

- Itt leszek.

- Helyes.

A vörös kabátos férfi előhúzott mellényzsebéből egy ékköves órát, s megnézte.

- Fél kilenc - mondta. - Őfensége most ér haza Saint-Germainből, s Dubois-t kéreti. Dubois nincs, jelentik neki, mire ő a kezét dörzsölgeti, és sürgősen elkövet valami jó kis őrültséget. De hadd dörzsölgesse csak a kezét őfensége, hadd mulatozzon, a veszély nem Párizsban les rá, hanem itt. Hohó! meglátjuk, fog-e még fenséged eztán is titkosrendőrségemből gúnyt űzni. De ni, megjött az emberünk.

Botos csakugyan bevezette Ovent.

- Meghoztam a kérdéses személyt - jelentette.

És máris visszavonult, az ajtót gondosan bezárva maga mögött.

- Lépj közelebb, barátocskám - mondta Dubois.

De ez a szívélyes felszólítás olyan metszően hangzott, hogy Oven sokért nem adta volna, ha százmérföldnyire tudhatta volna magát ettől az úriembertől és vizsla tekintetétől.

- Mi lesz! - szólt Dubois, látva, hogy Oven csak áll, mint egy tuskó. - Nem hallottad, mit mondtam, jómadár?

- Hallottam én, nagy jó uram - felelte Oven.

- Miért nem engedelmeskedsz?

- Nem hihettem, hogy nagy jó uram az iménti felszólítást hozzám kegyeskedett intézni.

S Oven közelebb óvakodott az asztalhoz.

- Ötven aranyat kaptál, hogy elmondd nekem, mit tudsz? - folytatta Dubois.

- Engedelmet, nagy jó uram, nem kaptam én egy fityinget sem, az aranyakat csak ígérték - mondta Oven, aki némi bátorságra kapott ez állításnak is beillő kérdés hallatán.

Dubois kimarkolt a zsebéből egy nagy csomó aranyat, ötvenet leszámolt, és feltornyozott az asztalon; ferdén, eldőléssel fenyegetve ingadozott az oszlop az asztallapon.

Ovent mintha kicserélték volna: mindig fátyolos, tompa tekintete villámokat lövellt.

Aha! - gondolta Dubois elégedetten. - Kapzsi a fickó!

Oven az ötven aranyat mesébe illő, hihetetlen összegnek tartotta, nem is a beígért jutalom reménye, csak vágya bírta rá, hogy gazdáját elárulja. S lám, most itt van orra előtt az ötven arany.

- Elvehetem? - kérdezte, s már nyúlt volna az aranyakért.

- Várjunk csak! - mondta Dubois, akit mulattatott a fickó pénzéhsége. Egy városi ember igyekezett volna a helyében érzéseit leplezni, de Oven, a paraszt, nyíltan kimutatta. - Várjunk csak! előbb alkudjunk meg.

- Hogyan? - döbbent meg Oven.

- Itt a beígért ötven arany.

- Azt látom - bólintott Oven, és önkéntelenül megnyalta a szája szélét, mint a kutya, ha koncot lát.

- Ahány kérdésemre jól megfelelsz, annyiszor tíz aranyat kapsz még az ötvenen felül, de minden ostoba vagy képtelen válaszodért levonok tíz aranyat.

Oven rábámult Dubois-ra. Lerítt a képéről, hogy a megállapodást a kelleténél egyoldalúbbnak tartja.

- No, kezdjük - szólt Dubois. - Honnan jössz?

- Egyenesen Nantes-ból.

- Kivel jöttél?

- Gaston de Chanlay lovaggal.

Az aranyhalom nem nőtt, nem is fogyott az első kérdések alatt, amelyek nyilván csak bevezetőül szolgáltak.

- Most vigyázz! - szólt Dubois, s kezét kinyújtotta az oszlop irányában.

- Csupa fül vagyok, nagyuram - felelte Oven.

- Gazdád saját neve alatt utazik?

- Úgy indult, de útközben más nevet vett fel.

- Miféle nevet?

- Livry úrnak mondta magát.

Dubois kiszámolt tíz aranyat, de mert az oszlop túlságosan magas volt, nem a többire rakta, hanem melléjük, új oszlopba. Oven felkiáltott örömében.

- Lassan a testtel! - intette Dubois. - Ne örülj korán, még messze vagyunk a végétől. Ide süss. Van Nantes-ban ilyen nevű ember?

- Nincs, nagyuram, de van egy Livry kisasszony.

- Ki ő?

- Montlouis úrnak, gazdám legjobb barátjának a felesége.

- Jól van! - mondta Dubois, és megint hozzátett a többihez tíz aranyat. - És mit művelt a gazdád Nantes-ban?

- Amit a többi fiatal nemesúr: vadászott, vívott, bálozott.

Dubois elvett tíz aranyat. Oven hátán végigfutott a hideg.

- Várjon csak, várjon! - kiáltotta. - Mást is csinált ám a gazdám.

- Halljuk, mit?

- Hetente egyszer-kétszer este nyolc órakor elment hazulról, s hajnali három-négy óra tájban vetődött haza.

- Helyes - biccentett Dubois -, és hova ment ilyenkor?

- Azt már nem tudom - felelte Oven.

Dubois a markában tartogatta a tíz aranyat.

- S mióta útnak indultatok, mit csinált a gazdád?

- Oudonon, Ancenis-en, Mans-on, Nogent-on, Chartres-on át idejött.

Dubois kinyújtotta a kezét, hegyes ujjaival ismét magához kaparintott tíz aranyat. Oven tompán felnyögött.

- Útközben nem kötött ismeretséget senkivel? - kérdezte Dubois.

- De igen, a clissoni apácakolostor egyik növendékével, aki egy Thérèse nevezetű nővér társaságában utazott.

- Hogy hívják a növendéket?

- Hélène de Chaverny kisasszonynak.

- Hélène? Sokat sejtető név. Ez a Szép Heléna nyilván gazdád szeretője?

- Honnan tudnám? - felelte Oven. - Gazdám, ugyebár, nem köti az ilyet az orromra.

- Szellemes a fickó! - mordult fel Dubois, s a nagyobbik oszlopból - az ötven aranyból - elvett tízet.

Oven homlokát kiverte a hideg verejték. Még négy ilyen válasz, és ingyen árulta el gazdáját!

- A hölgyek is Párizsba utaztak? - kérdezte Dubois.

- Nem, uram, Rambouillet-ban megálltak.

- No nézd csak! - kiáltott Dubois.

Oven úgy érezte, jó nyomon van.

- Thérèse nővér már vissza is utazott - tette még hozzá.

- Nincs ugyan a hírnek különösebb jelentősége, de a kezdőket bíztatni kell - mondta Dubois.

És visszarakott tíz aranyat.

- A leányzó tehát egyedül maradt? - kérdezte aztán.

- Nem - rázta meg a fejét Oven.

- Hogyhogy nem?

- Egy párizsi hölgy várta.

- Egy párizsi hölgy?

- Igen.

- Tudod a hölgy nevét?

- Hallottam, hogy Thérèse nővér Desroches asszonynak szólította.

- Desroches asszonynak? - hűlt el Dubois, s egy újabb oszlopocskát rakott ki aranyakból. - Azt mondtad: Desroches asszony?

- Azt - bólintott Oven, sugárzó arccal.

- Nem tévedsz?

- De nem ám! - rikkantotta Oven. - Íme a bizonyság: az illető asszonyság magas, sovány és sárga.

Dubois visszatett tíz aranyat. Oven mélyen megbánta, hogy nem tartott szünetet egy-egy jelző között, láthatóan húsz aranyat vesztett túlzott sietsége következtében.

- Magas, sovány, sárga - ismételte Dubois. - Ő az.

- Negyven-negyvenöt éves - tette hozzá Oven, de mindjárt el is hallgatott.

- Ő az! - ismételte Dubois, és megint visszatett tíz aranyat.

- Nagyvirágos selyemruhát viselt - folytatta Oven, újabb jutalom reményében.

- Jó, jó - intette le Dubois.

Oven belátta, hogy kérdezője már eleget tud az asszonyról. Várta a következő kérdést.

- Azt mondod, gazdád útközben ismerkedett össze az ifjú hölggyel?

- Azazhogy, jobban meggondolva, uram, úgy vélem, az ismerkedés csak komédia volt.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Úgy hiszem, már előbb is ismerték egymást, azazhogy tudom is: őrá várt a gazdám Oudonban három óra hosszat.

- Jól van - mondta Dubois, s újabb tíz aranyat rakott a többihez -, ha így folytatod, még viszed valamire.

- Egyebet nem óhajt tudni, uram? - kérdezte Oven, s mohón nyúlt ismét a két oszlopért, annak a játékosnak az arckifejezésével, aki besöpörni készül nyereségét.

- Még egy pillanat - tartóztatta fel Dubois. - A fiatal hölgy szép?

- Mint egy angyal.

- Nyilván újabb találkát beszéltek meg Párizsban, ő és gazdád?

- Nem, uram, ellenkezőleg, úgy hiszem, örökre búcsút mondtak egymásnak.

- Újabb komédia.

- Nem hiszem. Chanlay úr búskomor volt, amikor elváltak.

- Többé nem is találkoznak?

- De, úgy hiszem, még egyszer, utoljára.

- No, fogd a pénzed, de ne feledd: ha eljár a szád, halál fia vagy.

Oven rávetette magát a pénzhalomra, s egyetlen szempillantás alatt nadrágzsebe legfenekére süllyesztette.

- És most mehetek utamra, nemde uram? - kérdezte.

- Dehogy mehetsz, ostoba! Jó pénzen megvettelek, e perctől az én emberem vagy. Párizsban lesz csak igazán szükségem rád.

- Ez esetben maradok, uram - szólt Oven, nagyot sóhajtva. - Ígérem.

- Sose fogadkozz, kár a fáradságért.

Nyílt az ajtó. Botos jelent meg a küszöbön, dúlt arccal.

- Mi van? - kérdezte Dubois, aki jól ismerte emberei arcát.

- Nagyon fontos dolog történt, uram, de távolítsa el előbb ezt az embert.

- Térj vissza gazdádhoz - mondta Dubois Ovennek -, s ha netán levelet írna valakinek, ne feledd: szerfelett érdekel minden sora.

Oven megkönnyebbülten köszönt és távozott.

- No, Botos úr, halljam, mi történt? - fordult Dubois Botoshoz.

- Az, uram, hogy a Saint-Germain-i vadászat után ő királyi fensége nem tért vissza Párizsba. A kíséretét hazaküldte, ő maga azonban Rambouillet-ba hajtatott.

- Rambouillet-ba? A régens idejön?

- Egy félórán belül itt lesz, s máris itt lenne, ha nem tért volna előbb be a kastélyba, valamit harapni, minthogy, szerencsénkre, megéhezett.

- De mit keres itt a régens?

- Nem tudom, uram, hacsak nem ahhoz a fiatal lányhoz jön, aki az imént érkezett meg egy apáca kíséretében, s akit a szálló pavilonjában szállásoltak el.

- Igaza lesz, Botos, a lányhoz jön, csakis hozzá; Desroches asszonyság... ez az. Tud róla, Botos, hogy Desroches asszonyság itt van?

- Nem, uram, sejtelmem sem volt róla.

- De biztos benne, Botos, hogy a régens idejön? Kedves jó Botosom, megbízhatók a hírei?

- Nagyuram, Szemfülest küldtem ő királyi fensége után. Amit Szemfüles mond, az szentírás, tudhatja nagyságod.

- Igaz, igaz - bólintott Dubois, aki, úgy látszik, jól ismerte az imént magasztalt fogdmeg erényeit -, ha Szemfüles mondja, nincs kétség.

- Annyira nincs, nagyságos uram, hogy a szegény fiú kénytelen volt a lovát halálra hajszolni; alighogy beért Rambouillet-be, a ló összerogyott alatta, s fel se kelt többé.

- Harminc arany a lóért! Hadd keressen a legény az árán, ha tud.

Botos átvette a harminc aranyat.

- Kedves barátom - folytatta Dubois -, ismeri, ugye, a pavilon fekvését?

- Mint a tenyeremet.

- Írja le.

- Egyik oldala a szálló hátsó udvarára néz, a másik egy elhagyott kis sikátorra.

- Állítsa ki embereit őrködni az udvarra, a sikátorba, lovásznak, istállószolgának álcázva vagy aminek akarja. Teremtett lélek nem léphet be a pavilonba, őfenségét és engem kivéve. Botos úr, ő királyi fensége élete forog kockán!

- Minden rendben lesz, uram.

- Hopp! Ismeri bretonunkat?

- Megnéztem magamnak, amikor leszállt a lóról.

- Az emberei is ismerik?

- Mind látták őt idejövet, az úton.

- Nos, figyelmébe ajánlom az illetőt.

- Letartóztassam?

- Ördög-pokol! Eszébe ne jusson, Botos úr. Hadd járjon-keljen, tegyen-vegyen, sőt, engedjük minél hosszabb pórázra, hogy mielőbb cselekvéshez lásson. Ha letartóztatjuk, egy szót nem csikarunk ki belőle, és az összeesküvés elvetél. Ördög-pokol! ebből nem kérek, hadd fiadzzon csak.

- Mit fiadzhat, nagyuram? - kérdezte Botos, aki a jelek szerint meglehetős bizalmas lábon állt Dubois-val.

- Érseki süvegemet, Lecocq úr - felelte Dubois. - S most menjen a dolga után, én is azt teszem.

Mindketten kivonultak a szobából, lesiettek a lépcsőn, de a kapunál elváltak: Botos eliramo­dott a városka északi vége felé, Párizs irányába, Dubois a szálloda falához lapulva odasurrant a lovag ablakához, s hiúzszemét ráillesztette a kémlelőlyukra.