A régens lánya

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

A tragédia

Gaston eközben a Nantes felé vezető országúton száguldott, messze maga mögött hagyva a hajtókat, akik akkoriban csakúgy, mint ma, nem gyorsabb vágtára ösztökélték, hanem fékezni igyekeztek a lovat. E visszahúzó erő ellenére Gaston óránként három mérföldes sebességgel haladt, s rég maga mögött hagyta Sèvres-t, Versailles-t.

Pirkadatkor ért Rambouillet-ba, ahol a postamester és a kocsisok éppen egy ló körül szorgos­kodtak. Az imént vágtak rajta eret. Szegény pára az utca közepén feküdt, s alig pihegett.

Gastonnak kisebb gondja is nagyobb volt most, mint ez a ló, ez a postamester, ezek a posta­kocsik. De amint éppen nyeregbe pattant, meghallotta, hogy az egyik kocsis azt mondja a másiknak:

- No, ha ilyen iramban halad tovább, halálra hajszol még jó néhány lovat Nantes-ig.

Gaston már indulóban volt, de hirtelen iszonyú gyanú vágott belé. Megállt, és magához intette a postamestert.

Az oda is jött.

- Kinek volt ilyen sürgős az útja? Ki hajszolta így meg ezt a szegény állatot? - kérdezte Gaston.

- A miniszter futára - hangzott a felelet.

- A miniszter futára! - kiáltotta Gaston. - Párizsból jött?

- Párizsból.

- Mennyi ideje?

- Vagy két órája.

Gaston melléből tompa, nyögésszerű jajkiáltás szakadt fel. Ismerte Dubois-t... Dubois-t, aki La Jonquière-nek álcázva úgy becsapta. Eszébe jutott a miniszter iménti jóindulata, és elrémült tőle. Miért küldte vajon le lóhalálában Nantes-ba azt a futárt, két órával az ő indulása előtt?

Ó, túlságosan boldog voltam! - gondolta Gaston. - Hélène-nek volt igaza, joggal sejtett ő rosszat. De utolérem a futárt, és megtudom, miféle parancsot visz, ha belehalok is.

És elvágtatott, sebesen, mint a kilőtt nyíl.

A sok töprengéssel, kérdezősködéssel azonban újabb tíz percet vesztett, úgyhogy a következő postaállomáson még mindig két óra hátrányban volt a futárhoz képest. Annak a lova ezúttal megúszta ép bőrrel, Gastoné ellenben alig állt a lábán. A postamester tiltakozni is akart, de Gaston odavetett neki három aranyat, és máris nyargalt tovább.

A következő postaállomásig néhány percet behozott késéséből, de mi volt az a néhány perc! A futár irama nem lanyhult, Gaston fokozta valamelyes a magáét, de sokra nem ment vele. A futár ijesztő sietsége láttán nőtt barátunk aggodalma, s megerősödött balsejtelme.

És mégis! - erősködött magában. - Ha meg nem is előzhetem, okvetlen utolérem.

Még sebesebb vágtára ösztökélte a lovat, úgyhogy az vért és tajtékot túrt, mire a következő állomásra beértek, ha ugyan nem rogyott holtan össze alatta. S Gastonnak mindig azt kellett hallania, hogy a futár jóval előtte jár, s nem sokkal kisebb iramban, mint ő. De állomásról állomásra sikerült néhány percet nyernie; egyedül ez a tudat tartotta benne a lelket.

A hajtók, akiket messze maga mögött hagyott, akarva-akaratlan szánták a sápadt arcú, komor tekintetű, szép fiatalembert, aki pihenő nélkül, étlen-szomjan vágtatott, tetőtől talpig verejték­ben fürödve a kemény hideg ellenére, s aki csak azért nyitotta ajkát szóra, hogy azt kiáltsa:

- Lovat! Lovat! Gyorsan egy lovat!

S Gaston valóban egyre jobban kimerült, szinte már csak a lélek ereje tartotta nyeregben. Feje szédült, a halántéka majd szétpattant, a gyors vágtától s a veszélyérzetétől félig elbódult, és a szó szoros értelmében vért izzadt.

Ancenis-ben ivott egy pohár vizet, hogy kínzó szomját enyhítse, kiszáradt gégéjét felüdítse. Tizenhat óra óta most állt meg először egy pillanatra.

És annak az átkozott futárnak még mindig másfél óra az előnye! Gaston mögött nyolcvan mérföld volt már, s mindössze negyven-ötven percet sikerült versenytársa előnyéből behoznia.

Rohamosan sötétedett. Gaston erőlködve kémlelte a távolt vérbe borult szemével. Minden pillanatban úgy tetszett, lát valamit a sötétben. Mintegy félálomban harangzúgást vélt hallani, ágyúdörgést, dobpergést. Agyában siratóénekek zúgtak, baljós zörejek keltek, nem is e földön járt immár, de repült a levegőben, s csupán a láz óvta a lezuhanástól.

De ment rendületlenül tovább. Este nyolc óra tájban feltűnt a látóhatáron Nantes: nagy, fekete folt, imitt-amott elszórt fénypontok, mint távoli csillagok.

Gaston lélegzete elakadt; azt hitte, a nyakkendője fojtogatja, leoldotta és elhajította.

Kalpagját réges-rég elhagyta, s most úgy festett fekete lován, fekete köpenyében, hajadonfőtt, mint holmi pokolbéli mulatságra tartó kísértetlovas.

Nantes kapujánál összerogyott alatta a ló, de Gaston nem ingott meg a kengyelben; hirtelen nagyot rántott a kantárszáron, mélyen belevágta sarkantyúját az állat véknyába, úgyhogy sikerült talpra állítania.

Sötét éjszaka volt, a várfalakon sehol egy lélek, még az őrszemeket sem lehetett látni a vak­homályban. A város kihaltnak látszott.

Sehol egy hang, egy ember. Azt mondottuk, Nantes kihalt városnak látszott? Rosszul mondtuk: Nantes halott városnak látszott.

Egy őrszem odakiáltott valamit Gastonnak, amint a kapun belovagolt, de ő nem hallotta.

Vágtatott tovább.

A rue de Château-n megint összerogyott alatta a ló, s ezúttal nem kelt fel többé.

Bánta is azt már Gaston! Célnál volt.

Futva folytatta útját. Alig vonszolta eltörődött tagjait, mégsem érzett fáradtságot. Kezében lobogtatta az összegyűrt kegyelmi parancsot.

Csak egyen csodálkozott: hogy e máskor oly forgalmas városnegyedben egy lélekkel nem találkozik.

Aztán, ahogy beljebb ért, valami tompa morajlást vélt hallani, s amint egy hosszú utcát keresztezett, mely a place du Bouffay-ra nyílt, látta, hogy a moraj a térről jön.

A téren fáklyák lobogtak, hatalmas tömeg hullámzott, de Gaston ment tovább a maga útján, ő a várba tartott.

Végre-valahára itt volt a vár, Gastonra ásított hatalmas kapuja. A felvonóhídon posztoló őrszem fel akarta tartóztatni, de Gaston heves mozdulattal ellökte őt útjából, s a papírt lobogtatva berontott a kapusfülkébe.

Az itt tartózkodók leverten tárgyaltak valamiről, sőt, egyikük éppen egy könnyet törölt ki a szeméből.

Gaston mindent megértett.

- Parancs az ítélet felfüggesztésére! - kiáltotta. - Parancs az...

Szava elakadt, de amazok már meghallották, sőt mi több, megértették Gaston minden szónál többet mondó, kétségbeesett mozdulatát:

- Erre fusson! Erre! - kiáltozták, az irányt mutatva. - Talán még idejében érkezik.

S ők maguk is szertefutottak. Gaston ment, amerre küldték. Egy folyosón rohant végig, majd üres termek hosszú során, a nagy fogadótermen, egy újabb folyosón. Nagy messziről, egy rács közein újra szeme elé tűnt az a hatalmas sokaság, amelyet látott már ma este egyszer. Végre kiért az épület átellenes oldalán, s a bástyasétányon találta magát. Alatta a vártér, annak a közepén egy vérpad, azon emberek. Körös-körül a tömeg. Gaston kiáltana, de nem hallják, integet a zsebkendőjével, de nem látják. Valaki fellép a vérpadra, Gaston nagyot kiált, és ugrik. Leveti magát a bástyafalról, egy őrszem útját állja, Gaston leteríti az őrt, s lefut a lép­csőn, amely a térre vezet. A lépcső alján szekérbarikád, Gaston lehajol, és átbújik egy szekér kerekei közt. A barikád túloldalán Saint-Simon gárdistái állnak sorfalat. Gaston ereje végső megfeszítésével áttör közöttük, s már ott van, a kordonon belül. A katonák utat engednek a halálsápadt, ziháló férfinak, aki egy papirost lobogtat. Hirtelen villámsújtottan megáll. Talhouet - igen, megismerte, Talhouet! - letérdel a vérpadon.

- Megállni! Megállni! - ordítja Gaston, a kétségbeesés erejével.

De máris lecsap, mint a villám, a hóhér pallosa, egy tompa, súlyos csattanás, s a tömegen az iszonyat remegése fut át. Gaston kiáltása belevész abba az eget rengető üvöltésbe, amely húszezer ember torkából tör fel. Elkésett. Talhouet halott. Mire ismét a vérpad irányába néz, barátja fejét pillantja meg a hóhér kezében; most mutatja fel a tömegnek. S Gaston, amilyen nemes lélek, rögtön megérti, hogy ha egy közülük meghalt, mindnyájuknak meg kell halniok. Egyikük sem fogadhatja el a megkésett - egy fejjel megkésett - kegyelmet. Körülnéz; most lép a vérpadra du Couëdic. Du Couëdic vállán fekete köpeny, feje födetlen, nyaka csupasz. Gaston a fejéhez kap: hiszen rajta is fekete köpeny van, az ő feje is fedetlen, az ő nyaka is csupasz. Görcsösen, kétségbeesetten felnevet. Tudja már, mit kell tennie. Tisztán látja, ahogy egy zord tájat látna a lecsapó villám fényénél. A tett iszonyú, de magasztos. Du Couëdic ráhajol a tőkére, de előtte felkiált:

- Íme, ez a bére a hű katonáknak! Így tartjátok meg a szavatokat, gyáva bretonok!

Két pribék térdre kényszeríti. A hóhér pallosa megperdül, és másodszor is lesújt, du Couëdic teste odazuhan Talhuet teteme mellé. A hóhér lehajol du Couëdic fejéért, felmutatja a népnek, majd odahelyezi a vérpad egyik sarkára. Talhouet levágott fejével szemközt.

- Ki következik? - kérdezi Lamer mester.

- Mindegy! A fő, hogy Pontcalec úr maradjon utolsónak, így szól az ítélet.

- Úgy hát rajtam a sor - szólt Montlouis.

És felsiet a vérpadra. De odafent egyszerre gyökeret ver a lába, égnek mered a haja: feleségét, gyermekeit pillantja meg, a szemközti ház ablakában.

- Montlouis! Montlouis! - sikoltja az asszony, mint akinek a szíve hasad meg. - Montlouis! Nézz ide, itt vagyunk!

Mintegy vezényszóra minden tekintet az ablakra szegeződik.

Katonák, polgárok, papok, hóhérok, mind azt az ablakot nézik. Gaston él az alkalommal, s e pilla­natnyi szünetet - a diadalmas halál ajándékát - felhasználva a vérpadhoz rohan, meg­ragadja a lépcső korlátját, és fellép a legalsó fokra.

- Nőm! gyermekeim! - kiáltja Montlouis, a kezét tördelve, kétségbeesésében. - Ó, menjetek innen, könyörüljetek rajtam!

- Montlouis! Montlouis, add apai áldásodat gyermekeidre - kiáltja Montlouis felesége, a kisebbik fiút felmutatva. - Talán megbosszulják egykor kiontott véredet!

- Isten veletek, gyermekeim, megáldalak! - kiáltja Montlouis, s kezét áldóan terjeszti ki az ablak irányába.

E gyászos búcsú szavai messzire szállnak az éjszakában, s iszonyú visszhangot vernek a nézők szívében.

- Elég legyen! - mondja Lamer mester az elítéltnek. - Fejezzük be.

És segédeihez fordulva hozzáteszi:

- Siessünk, mert ha nem, a nép közbeszól!

- Ne aggódjék! ha a nép meg is mentene, őket úgysem élhetem túl - szólt Montlouis, a két levágott fejre mutatva.

Gaston meghallotta Montlouis válaszát.

- Ó, tehát jól ítéltem meg barátaimat! - kiáltja. - Montlouis, te vértanú, imádkozzál érettem!

Montlouis hátrafordult. Úgy rémlett neki, mintha egy ismerős hang szólította volna. De abban a pillanatban megragadták a hóhérok, s egy-két másodperc múlva egy újabb, eget verő jaj­kiáltás tudatta Gastonnal, hogy Montlouis-t elérte két barátja sorsa. Tehát ő következik! Gaston nekiiramodott, egy szempillantás alatt a létra tetején termett, s immár ő állt ott a magasban, a gyalázatos emelvény tetején, onnan tekintve alá a tömegre. A védpad három szegletéről Talhouet, du Couëdic és Montlouis feje nézett vele farkasszemet. A néptömegen furcsa izgalom vett erőt. Montlouis kivégzése s az azt megelőző búcsújelenet megrendítette a sokaságot. Ahogy e nyugtalanul hullámzó, zúgolódó, átkozódó tömegre alátekintett, úgy tetszett Gastonnak, mintha tengert látna, hatalmas tengert, amelynek minden hulláma egy-egy ember. De hátha felismernek? - jutott eszébe. Tudta, ha csak egy ember, egyetlenegy elkiáltja a nevét, nem válthatja valóra szándékát. Erre a gondolatra hirtelen térdre hullt, megragadta a tőkét, és önként ráhajtotta a fejét.

- Isten veled, szegény barátnőm! - suttogta. - Isten veled, én drága, szerelmetes Hélène-em! Nászi csókunkért az életemmel fizetek, de nem a becsületemmel! Ó, jaj! drágán fizetjük meg azt a negyedórát, amelyet karjaidban tölthettem; öt fej hull le miatta. Hélène! Isten veled, Isten veled!

Feje fölött megvillant a hóhér pallosa.

- S ti, barátaim, bocsássatok meg nekem! - fohászkodott Gaston.

A pallos lecsapott, s Gaston feje levált a testéről; egyik ide hullt, a másik oda. Lamer fogta a főt, és felmutatta a népnek. A sokaság felhördült: a fej nem Pontcalec feje volt. A hóhért megtévesztette a moraj: az utolsó, üresen maradt szegletre rakta Gaston fejét, testét belökte a kordéba, ahol már három tetem várta, rátámaszkodott hosszú pallosára, s fennszóval ki­hirdette:

- Igazság tétetett!

- Hát én? - kiáltott odalentről egy hang. - Hát én? Rólam megfeledkeznek?

És Pontcalec felrohant a vérpadra.

Lamer mester hátratántorodott, mint aki kísértetet lát.

- Mit akar itt? - kérdezte. - Ki ön és mit akar?

- Én vagyok Pontcalec, rajta, kezdjük, felkészültem.

A hóhér, egész testében reszketve, végigjártatta tekintetét a vérpad négy szegletén.

- De hisz megvan - nyögte -, ott van mind a négy fej!

- Pontcalec báró vagyok, hallod-e! engem kell utolsónak kivégezned. Nosza, itt vagyok!

Lamer mester jobban elsápadt, mint a márki.

- Számolja meg maga - mondta, s pallosával odamutatott a vérpad négy szegletére.

- Négy fej! - kiáltotta Pontcalec. - Az lehetetlen!

De ugyanabban a pillanatban felismerte a négy fej egyikében Gastont. A lovag nemes met­szésű, sápadt arca mintha holtában rámosolygott volna. Pontcalec hátratántorodott iszonya­tában.

- Ölj már meg, de gyorsan! - jajdult fel, s szinte zihált türelmetlen várakozásában. - Hányszor szenvedjem még el a halál kínjait?

Ezalatt a biztosok egyike feljött a vérpadra, a főhóhér hívására. Egy pillantást vetett az elítéltre, majd a hóhérhoz fordult:

- Mester, ez az úr csakugyan Pontcalec márki. Tegye a kötelességét.

- De láthatja uraságod, ott a négy fej! - kiáltotta a hóhér.

- Sebaj, legfeljebb öt lesz! Jóból nem árt meg a sok.

S máris megindult, le a lépcsőn. Útközben intett a dobosoknak: verjenek riadót. Lamer mester tántorgott fent a vérpadon, odalent a sokaság zúgása egyre erősödött s egyre fenyegetőbbé vált. Ez több volt, mint amit elviselhetett. Egy szó futott végig a téren, szájról szájra, hirtelen kialudtak a fáklyák, és meglódult a tömeg, elsöpréssel fenyegetve a katonákat, akik fej­veszetten fegyverért kiáltoztak. Nőttön nőtt a tumultus, a zsivaj, egyre több hang süvöltötte:

- Halál a bírákra! Halál a hóhérokra!

Ekkor megmozdultak a vár ágyúi s a népre szegezték kartácsra töltött csövüket.

- Mit tegyek? - kérdezte Lamer.

- Fejezze le! - utasította ugyanaz a bíró.

Pontcalec térdre hullt. A hóhérsegédek lenyomták a fejét a tőkére. A papok iszonyodva mene­kültek, a katonák reszkettek, Lamer elfordította a fejét, hogy ne legyen kénytelen áldozatát látni, és vakon lesújtott.

Pár perc múltán kiürült a tér, sötéten ásítottak a bezárt ablakok. Némán őrködtek a lebontott vérpad körül a tüzérek, lövészek, s némán bámulták a kövezeten vöröslő vértócsákat.

A holttesteket beszállították a szerzetesekhez, s azok döbbenten konstatálták, hogy csakugyan öt holttetem van négy helyett, mint Lamer mester mondotta. Az egyik holttest gyűrött papirost szorongatott jobb kezében.

A másik négy halott kegyelmi rendeletét!

Így derült fény a rejtélyre, Gaston önfeláldozására. Bár nem avatott be senkit titkába, kitalál­ták, mi történt vele, s miért.

A szerzetesek gyászmisét akartak celebrálni, de a bíróság elnöke, Châteauneuf, úgy rendelke­zett, újabb zavargásoktól tartva, hogy csak csendesmisét mondhatnak, mindenféle pompa mellőzésével.

Hamvazószerdán helyezték örök nyugalomra az öt áldozat testét. A népet közelébe se engedték a kápolnának, ahol megcsonkított s mint mondják, mészmarta tetemük nyugszik.

Így ért véget a nantes-i tragédia.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Epilógus

Két héttel az imént elbeszélt tragikus események után egy zöld batár hajtott ki Párizs város kapuján, s tért rá a Nantes felé vezető országúira. Ugyanaz a batár, amelyet történetünk kezdetén ugyanide megérkezni láttunk.

A batárban egy sápadt, nagybeteg fiatal nő ült, egy Ágoston-rendi apáca mellett. Ahányszor az apáca társnőjére pillantott, nagyot sóhajtott, s egy könnyet törült ki a szeme sarkából.

Rambouillet határában egy lovas leste a batár érkeztét.

A lovas állig beburkolódzott bő köpenyébe, úgyhogy csak a szeme villant elő kalpagja alól.

Egy másik férfi társaságában volt, aki ugyanolyan bő köpenyeget viselt, mint ő.

Amint a batár elvonult előttük, a magasabb férfi nagyot sóhajtott. Szeméből két könnycsepp gördült alá.

- Isten veled! - mormolta. - Isten veled, életem öröme, boldogságom! Isten veled, Hélène! Isten veled, szívem gyermeke!

- Nagyságos uram - mondta társa -, nagy uralkodó csak az lehet, aki képes önérdekét fel­ál­dozni, másoknak csak az parancsolhat, aki képes önmagának parancsolni. Tartson ki nagysá­god, legyen erős, s az utókor azt mondja majd: Orléans-i Fülöp nagy fejedelem volt.

- Soha nem bocsátom meg önnek, uram, amit tett - mondta a régens, fojtott, zokogásszerű sóhajjal. - Megölte a boldogságomat.

- No tessék! Hát érdemes híven szolgálni a királyokat? - vont vállat a bánatos férfi kísérője. - Noli fidere principibus terrae nec filiis eorum (Ne higgy e föld fejedelmeinek, sem az ő fiaiknak).

A két férfi addig nézett a batár után, míg el nem tűnt a látóhatár szélén. Akkor sarkon fordultak, s visszatértek Párizsba.

Egy héttel később befutott a batár a clissoni apácakolostorba. Az egész kolostor ott sürgött-forgott beteg utasa körül. Szegény, szegény virág, letörte a világ forgószele!

- Hát hazajött, gyermekem, hogy ismét körünkben éljen! - mondta a főnökasszony.

- Ó, anyám, nem élni, meghalni jöttem haza - felelte Hélène.

- Gondoljon Krisztus Urunkra, gyermekem - szólt a jóságos apátnő.

- Ó, igen, Krisztus Urunkra, aki meghalt az Ember bűneinek miatta, ugye?

A főnökasszony némán átölelte Hélène-t, nem faggatta tovább. Sok szenvedést látott ő már e földön, és megszokta, hogy a szenvedőt szánja, de ne kérdezze: ki vagy mi miatt szenved.

Hélène visszakapta régi kis celláját. Alig egy hónapja távozott innen. Minden úgy volt, ahogy ő hagyta, ugyanazon a helyen. Az ablakhoz lépett: a tó szürkén és békésen szunnyadozott, csak jegét mosta el időközben az eső, s a jéggel együtt a havat is, amely még őrizte Gaston lába nyomát, amikor Hélène Párizsba indult.

Eljött a kikelet, erdő-mező virult, csak Hélène hervadozott.

A kis tó körül kizöldültek a fák, felszínén ismét ott pompáztak a vízililiomok széles levelei, a nád magasra emelte fejét, s a madárhad ismét visszaköltözött nádi fészkére.

Még a rács is meg-megnyílt olykor, utat engedve a kertésznek. Hélène túlélte a nyarat; egy szeptemberi napon halt meg.

Halála reggelén a főnökasszony levelet kapott Párizsból, külön futárral.

Egyenesen a haldoklóhoz sietett a levéllel, amelyben mindössze ennyi állt:

„Anyám, kérje meg a régens lányát, hogy bocsásson meg apjának.”

Hélène elsápadt e név hallatán. De mert a főnökasszony könyörögve kérte, így válaszolt:

- Igen, anyám, megbocsátok. De csak azért, mert odafönt végre fellelem azt, akit ő megölt.

Délután négy órakor lehelte ki lelkét.

Utolsó kívánsága az volt, hogy a kis tó partján temessék el, ott, ahol Gaston a csónakot eloldozta, ha látogatására jött.

Végakarata teljesült.

Vége

* La mer: a tenger, franciául