Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak S. Horváth, Géza Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak
Yüklə 446,83 Kb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 5. SzóhagyományThienemann, Tivadar
Kulcsszavak: jelentésváltozás, szókészlet, képzettársulás, etimologizáció Azokkal időzöm, akik másszor voltak —Arany János Minden nép nyelvében évezredek története szunnyad. Kik vagyunk, honnan jöttünk, kikkel érintkeztünk, mit tanultunk időtlen időkön át - ezekre a kérdésekre a nyelv búvára még akkor is szinte pontos feleletet tud adni, hogyha a külső körülményekről, amelyek közt a nép élete a ködös hajdankorban lefolyt, nincsenek is egykorú és kétségtelen hitelű történelmi forrásaink. A magyar nyelvnek, főképp a szókincsnek tudományos vizsgálata derítette ki, hogy a finnugor közösségből kiszakadt magyar nép huzamosabban érintkezett a bolgár törökséggel, hogy tőle tanulta meg a földművelést és állattenyésztést, s hogy a helyhez kötött, fejlődésre képes nemzeti élet feltételeinek nem minden ismerete nélkül jelent meg Nyugat-Európa határán. Két nagyérdemű nyelvtudósunk, Volf György81 és Szinnyei József82 a magyarság keletről hozott szókincse alapján meg is rajzolta a honfoglalók műveltségi állapotának szemléletes képét. De művelődésünknek még az új hazában való fejlődéséről is, szlávokkal, németekkel, olaszokkal való érintkezésünkről, a kereszténység felvételéről stb. nem egy tekintetben megbízhatóbb felvilágosítással szolgál a mai nyelvtudós munkája, mint aminőt az eseményekhez korban sokkal közelebb álló oklevelekből és krónikákból meríthetünk. Ilyenformán a magyar nyelv művelődéstörténeti emlékeiről szóló könyvnek tulajdonképpen nyelvünk egész fejlődését vagy legalábbis szókincsünk gyarapodásának történetét kellene felölelnie a művelődési mozzanatok kiemelésével. Az én munkámnak azonban egészen más a célja; nem a nyelvtörténet eredményeit szándékozik a művelődéstörténeti kutatás számára értékesíteni (bár itt-ott erre is nyílik alkalom), hanem éppen megfordítva, a művelődéstörténet ismert tényeivel akar olyan nyelvi jelenségekre rávilágítani, amelyek ilyen művelődéstörténeti megvilágítás nélkül bizonyos tekintetben érthetetlenek volnának. A futó idő megváltoztatja a népek sorsát, életkörülményeit, halomra dönt egy sereg intézményt, hogy romjaikon újakat építsen; a nyelv azonban nem mindig engedelmeskedik az idők rombolásának, hanem konzerváló erejénél fogva sokszor megőrzi a hajdan korok emlékét egyes szavakban, kifejezésekben, szólásokban és közmondásokban, Természetesen a megváltozott viszonyoknak megfelelően megváltozott, tovább fejlődött jelentésben. Az ilyen szavaknak, szólásoknak, közmondásoknak a régi életviszonyokkal való eredeti kapcsolat, s e kapcsolat megszűnte után való további fejlődését akarjuk rendszeres kutatással felderíteni. Feladatunk természetének általános jellemzésére íme egy példa, a rója a falut, az utcát kifejezésünk története; a ró ige jelentését ismerjük a legrégibb időktől fogva, és a rója a falut kifejezés értelmét ("járja a falut") mégsem, vagy éppen ezért nem tudnók megmagyarázni, mert hiszen a ró ige sohasem volt a jár, bejár igével rokon értelmű. De ha megtudjuk, hogy a 16. században az adószedő, a királyi rovó rótta a falut, mikor feljegyezte, felrótta, hogy minden (községben hány adó alá eső porta van, s ilyenkor a falut egyik végétől a másikig bejárta: akkor kifejezésünk jelentése egyszerre világossá lesz előttünk. Ez egy példából is látnivaló, hogy a jelentéstani kutatásnak ez az iránya nemcsak érdekes, de nagyon szükséges is; ezt a szükségességet különösen érzi a nyelvtudomány azóta, hogy Wundt néplélektanának a nyelvről szóló része olyan meggyőzően és a pozitív kutatás eredményei által is beigazolt módon állapította meg a jelentésváltozás lélektani feltételeit. Wundt munkája révén ma már szinte vérévé vált a nyelvtudománynak, hogy a jelentésváltozást a fogalom uralkodó képzetének asszociáció útján való megváltozása idézi elő. A fogalom uralkodó képzetének a megváltozása említett szólásunkon is könnyen megállapítható: az „adószedés” képzetét kiszorította a "járás-kelés" képzete; ez a jelentésvátozás megindulhatott már akkor, amikor még az adó felrovása eleven szokás volt, és az akkori idők nyelvészének nem is okozott volna nehézséget a jelentésváltozás megmagyarázása, illetőleg az új jelentésnek a régire való visszavezetése. De mit érne ma az asszociáció törvényeinek, a jelentésváltozás lélektani feltételeinek legtüzetesebb ismerete, ha nem volna meg a rovásadóról való művelődéstörténeti tudásunk: a jelentésfejlődést nem tudnók megfejteni, mert híjával volnánk a kiindulásul szolgáló, régi intézményhez fűződő eredeti jelentés ismeretének. Az ilyen jelenségek bizonyítják legmeggyőzőbben a nyelvfejlődésnek a művelődési és társadalmi viszonyoktól való függését. Bármilyen helyes tehát Wundtnak a jelentésváltozások lélektani törvényeiről vallott tanítása, a jelentésfejlődés ezer és ezer esetét nem lehet pusztán az asszociáció törvényével megmagyarázni; sokszor csak azt állapíthatni meg, hogy valamiféle jelentésváltozás történt, de a változás kiindulásának és lefolyásának szemléltetésére a nyelvtörténeti adatok és a lélektani törvények nem elegendők: csak a múlt idők életének, intézményeinek, társadalmi viszonyainak mentől tüzetesebb ismerete adhatja kezünkbe a megfejtés kulcsát. Néha nem pusztul ugyan ki valamilyen intézmény vagy szokás, amelynek nyelvi kifejezése örökségül maradt ránk, hanem csak folytonos változáson megy keresztül, s így a rá vonatkozó szó- és szóláskészlet jelentésének magyarázatához ismernünk kell a történeti fejlődésnek azt az útját, amelyet az illető intézmény vagy szokás megfutott. Nagyon jól szemlélteti az ilyen jelentésfejlődést a hatos szó története. Évtizedeken keresztül a hat krajcár értékű legkisebb ezüstpénzfajtának a neve; a fogalom uralkodó jegye ekkor még nyilván a "hat krajcár-érték". Mikor ezt a pénznemet kivonták a forgalomból, és legkisebb ezüstpénzül a tízkrajcárost vezették be, a hatos nevezet ehhez a pénzhez kapcsolódott, és a fogalomnak ez az eredetileg is meglevő képzete: "legkisebb ezüstpénz" - jutott uralomra. A valutarendezéssel a tízkrajcáros is eltűnik és helyébe lép a nikkel húszfilléres; ez már sem nem hat krajcár-érték, sem nem ezüst, nincs meg tehát benne az eredeti fogalom egyetlen megkülönböztető képzete sem, de azért a hatos nevezet ráöröködik olyanformán, hogy a hatos fogalomnak a történeti fejlődés második fokán szerzett képzete - a "tíz krajcár-érték" - lesz a legfontosabb. Ezt a jelentés-, illetőleg fogalomváltozást a mostan való idősebb nemzedék még valósággal végigélte, s így a mai jelentés magyarázata közvetlen tapasztalatra támaszkodván, nem jár nehézséggel; mihelyt azonban a fogalom történetének első és utolsó állomását évszázadok választják el, a fejlődés útja-módjának megvilágítása csak a történeti kutatás segítségével lehetséges. Még világosabb az új képzettársulás és a vele járó jelentésváltozás abban az esetben, ha az új jelentés mellett a régi is megmarad. Jellemző példája az ilyesfajta változásnak a toll fogalom története: uralkodó jegye eredetileg a "repülés", de mikor a madártollat írásra kezdik használni, az eredeti uralkodó képzetet az "írás" képzete háttérbe szorítja. A név akkor is megmarad, mikor az írószerszámot már nem madártollból, hanem acélból készítik, bár az "acéltoll" "madártoll" fogalmának semmiféle közös eleme sincsen.83 A szólások történetében az új asszociációnak olyan módját is megfigyelhetjük, hogy az új képzettársulás a szólásnak már megállapodott jelentésén semmit sem változtat. Az ilyenfajta asszociáció ritkább esetét mutatja a máséból v. enyémből lövöldöz ("más tollával ékeskedik") szólás története: eredetileg a nyíllal való lövöldözéshez kapcsolódik, amint az ilyen régi adatok mutatják: Bellarminus tegzéből lövöldöz; ki tegzéből lövöldöz. Mikor a nyilat kiszorítják a tűzi fegyverek, jelentésének minden változása nélkül ezekhez társul, s van is ilyen változata: más porából lövöldöz. Ennél sokkal gyakrabban fordul elő a szólások új asszociációjának az a módja, hogy eredetük elhomályosulván az öntudatlan etimologizáló hajlandóság a szólásokban levő nyelvi elemek alapján hozzákapcsolja őket valami olyan folyamathoz v. jelenséghez, amely a közvetlen szemlélet ügyébe esik. Például gondoljunk a körmére ég a dolog szólásunkra; a régiségben az ilyen eredetibb változata járatos: körmére ég a gyertya, ez pedig a kolostori életből származik; a barátok reggeli ájtatoskodáskor körmükre ragasztott kis viaszgyertya fényénél olvastak, és bizony sokszor sietniök kellett, hogy körmükre ne égjen: ma azonban a nyelvtudat szólásunkat a kézben tartott égő gyújtó képéhez kapcsolja. - Ez a német eredetű szólás: fején találja a szöget, eredetileg a céltáblára való lövöldözésre vonatkozik; a szög (Nagel) a céltábla fekete középpontját jelenti. De ma már nemcsak a magyar, hanem a német ember tudatában is a szög kalapáccsal való beverésének képe él e szólás magyarázatául.84 A jelentésváltozásnak most ismertetett eseteiben az új asszociáció csíráját rég kihalt vagy a történelem folyamán megváltozott műveltségi viszonyokban, fogalmakban találtuk meg. Van azonban a szavaknak és szólásoknak még egy nagy csoportja, amelyeknél a mai jelentés megmagyarázásához szintén az általános, közvetlen tapasztalatot meghaladó, szakszerű ismeretekre van szükségünk, bár a jelentésfejlődés oka nem a műveltségi fogalmak változásában rejlik. A jelentésfejlődés azon eseteire gondolunk, amelyeket az egy nyelvet beszélőknek társadalmi osztályokra való tagozódása magyaráz meg. Gondoljuk meg csak, hogy bár a különböző hivatású, más-más mesterséget űző emberek - a halász, tímár, földműves, kereskedő - nagyjában ugyanazt a nyelvet örökölték apáiktól, mégis a közös nyelvkincs szavainak, kifejezéseinek, szólásainak jelentését a foglalkozás és érdeklődés eltérő volta és a vele kapcsolatos más-más irányú asszociáció nem kis mértékben befolyásolja. Azt mondhatjuk, hogy a nyelv élete tulajdonképpen folytonos kölcsönzés: mégpedig nem annyira az idegentől, mint inkább önmagából való kölcsönzés; az általános nyelvkincs szavai és kifejezései az egyes kisebb társadalmi csoportok ajkán új képzetelemekkel gyarapodnak s így megszűkül a jelentésük; az osztályok nyelvéből az általános használatba visszakerülve megint kiszélesedik a jelentésük, de uralkodó jegyük azon képzetelemek valamelyike lesz, amelyek az illető osztályon belül való használatban tapadtak hozzájuk. Ez áramlásszerű folyamatnak kezdete és végső mozzanata a szó vagy szólás jelentésének néha meglepően nagy különbségeit mutatja. A jelentésváltozás ez útjának megvilágítására keresve sem találhatnánk beszédesebb példát a magyar remek szó történeténél. Ismeretes, hogy e szó eredeti jelentése "darab", s hogy kódexeink még egy remek kenyérről beszélnek, s a népnyelv kis területen még ma is kődök-remeknek hívja az ökör szegyének egy részét. A céhek nyelvébe szavunk a német Meisterstück fordításaként mint mester-remek jut bele, s itt már jelentése nagymértékben megszűkül, mert csak azt a próbadarabot értik rajta, amelyet minden mesterlegény mesterségében való jártasságának bizonyságául a céhnek bemutatott, hogy az iparának önálló űzésére való engedelmet megkaphassa. Mikor a "darab" jelentésű remek szó a közhasználatból lassanként kipusztul, a céhek nyelvében is fölösleges lesz az összetétel első tagja, és a 18. századtól kezdve a remek szó egymagában is elegendő a "Meisterstück" kifejezésére. Mivel minden legény mestersége javával "remekelt", természetes, hogy a mesteremberek ajkán a szó fogalma a "szépség, tökéletesség" képzetével gazdagodott. Mikor aztán a remek a céhek nyelvéből újra visszatér a köznyelvbe az ilyenfajta kifejezések útján: az egész remek, ez szebb a remeknél - megint sokkal tágabb körű jelentéshez jut ("nagyon szép, gyönyörű"), amelynek azonban az eredeti fogalommal semmiféle közös eleme sincsen. A remek szónak a köznyelvből az osztálynyelvbe és onnan megint vissza a köznyelvbe való szivárgásában tehát három fontos történeti mozzanatot figyelhettünk meg. A legtöbb ilyen műveltségi szó azonban már első felbukkanásának idején mint valamely' szűkebb társadalmi csoport műszava jelenik meg, s így a jelentésváltozásnak csak két állomását, a műszónak közszóvá válását lehet megállapítani. A céhek szókincsénél maradva rámutathatunk a kontár és himpellér szavak történetére: mindegyik már eredetileg a céhek műszava a céhen kívül dolgozó iparos megjelölésére. A köznyelvbe jutva az elsőnek a "mesterségét nem értő", a másodiknak a "hitvány, megbízhatatlan ember" lesz az egyértékese. Az osztálynyelvekből a köznyelvbe került szólások jelentéstörténete mindig ezt a rövidebb utat futja meg, és a remek szóéhoz hasonló pályát egyetlenegy sem mutat fel. Ez könnyen átlátható, ha meggondoljuk, hogy e szólások, bár a köznyelv szavaiból tevődnek össze, csak az osztály nyelvén belül lépnek fel mint műkifejezések, és e szavaknak ez állandó formájú kapcsolata a köznyelvben nem volt meg, tehát a jelentésfejlődést is csak az osztálynyelvből mint legrégibb állomásból kiindulva figyelhetjük meg. A régiségben s a népnyelvben gyakori a használata ennek a tréfás szólásnak: elszedi v. elviszi a lépet v. lépest - s az olyan emberre mondják, aki valahonnan kereket old, még mielőtt baj érhetné; szólásunk mindegyik szava a köznyelv szava, de az egész kapcsolat csak a madarászok nyelvében születik meg mint műkifejezés, arra a lépre jutott madárra alkalmazva, amelyiknek sikerül úgy megszabadulnia, hogy a lábára ragadt lépesvesszőt is magával viszi. Nyilvánvaló, hogy e szólás élettörténete csak a madarászok nyelvében kezdődik. - A cserbenhagy, cserben marad szólás szavai köznyelviek, de a kapcsolat csak a cserzővargák ajkán születik meg, ezért jelentéstörténetét is csak innen kezdve vizsgálhatjuk. Amint az eddigiekből kitetszik, a magyar nyelv művelődéstörténeti emlékeinek vizsgálatán nemcsak az olyan szók és szólások jelentésfejlődésének kutatását értjük, amelyek a letűnt múltnak az egész magyarságot érdeklő műveltségi viszonyaira, intézményeire és fogalmaira vonatkoznak, hanem az olyanokét is, amelyek csak valamelyik társadalmi csoport vagy osztály életében gyökereznek. A művelődéstörténeti nyelvi emlékek fogalmának ilyen értelmezése nemcsak azért jogosult, mert hisz ezek az osztályok is vagy egészen megszűnhetnek, vagy legalábbis életviszonyaik megváltozhatnak, s így a rájuk vonatkozó megmaradt szó- és szóláskészlet, mint régibb állapot hirdetője, ma már valóságos emlék; jogosult ez az értelmezés még akkor is, ha ennek révén olyan kifejezések és szólások is jutnak tárgyalásunk körébe, amelyek ma is dolgozó társadalmi osztályok mai életének ismeretével is megmagyarázhatók; még a földművelés és állattenyésztés köréből kiszakadt szólásainkat is tárgyalhatjuk idefoglalva, mert hiszen az ilyen most is élő viszonyokban gyökeredző szólások eredetének a köznyelvet beszélők tudatában való elhomályosodása világosan mutatja, hogy az osztálynyelvből való kölcsönvétel korától fogva a mai napig eltelt idő milyen nagymértékben eltávolította a köznyelv beszélőit e társadalmi csoportoktól, mennyire ismeretlenek előttük e csoportok élet- és munkaviszonyai, úgyhogy a köznyelv szempontjából még ezek a ma is eleven életre vonatkozó, de már a szemlélettől nem támogatott kifejezések is valóságos művelődéstörténeti emlékszámba mennek.85 Ugyancsak joggal sorozhatók ide azok a nem csekély számú szólások és közmondások is, amelyek a forrásukul szolgáló viszonyok kipusztultával maguk is kivesztek a használatból. A magyar nyelvnek így értelmezett művelődéstörténeti emlékeit a következő tizenöt fejezet tárgyalja; bár anyagom könnyen, szinte önmagától rendeződött ezekbe a tárgyi csoportokba, mégis érzem, hogy nincsen rendszer, amelyik az élet sokszerűségét, különböző elemeinek és jelenségeinek összefüggését és egymásba szövődését híven tükröztetné. Mielőtt a tüzetes tárgyalásba fognék, meg kell mondanom azt, amit nyelvtudományunk munkásai úgyis tudnak: hogy Tolnai Vilmosnak immár negyedszázados nagyérdemű munkássága nélkül könyvem ma még nem születhetett volna meg. [...]
A boszorkányhit nyelvi emlékeinek vizsgálatát könnyűvé és gyümölcsözővé teszi az a magyarországi boszorkányperekre vonatkozó gazdag anyag, amelyet történetíróink az utóbbi évtizedekben feltártak; csak itt-ott kell a külföldi források tanúságtételéhez folyamodnunk. Ezt azonban bátran megtehetjük, mert hiszen a boszorkányokról való fölfogás, különösen az ördögtől nyert ártó hatalmukban való hit, bizonyos jelentéktelen helyi színezetet leszámítva, Európa-szerte egyforma volt.86 E fogalomkör nyelvi emlékeit vizsgálva, mindjárt a boszorkányság különböző elnevezései is érdekes jelentéstani megfigyelésekre vezetnek bennünket. - A boszorkánynak régi írásainkban leggyakrabban bűvös-bájos, bű-bájos a jelzője; ördöngös mesterkedését pedig bűvölés-bájolás, bű-báj névvel nevezik: Bűbáj: die Zauberey, Hexerey, Verzauberung; bűbájos: ein Zauberer, Hexenmeister; bűvölés, bájolás: die Zauberey; bűvölöm bájolom: ich bezaubere, verhexe; bűvös bájolás: die Hexerey; bűvös bájos: ein Zauberer, Zauberin(PPB). Báj bű-báj, boszorkányság; bájos: bűvös, ördöngös, kurusló (BSzD: KisdSz). Bájol, böbájol: superstitione allicit (tótul Babonáz) (Kassai 1:234). Amaz bűvös bajos ördönges bábák (Alvinczi: ItCath. 211). Büjös bajos babonaltatasok (uo. 185). Ha ki valamely ember afféle gyalázó szókkal illetne... büjös bájos férfi, vagy asszony fiának, vagy eretnek fiának mondaná... (A tárnoki jog debreceni fordításából; Széli F: A becstelenítő eljárás... 12.1). Mert nem kételenségből és az bájos aszszonyok hatalmából, hanem az Istennek rendeléséből lött ez az jelenés (Pázm: CseprSzégy., ÖM. 5 :197). Bű-bájos vén szipa: anus superstiriosa, syn. bű-bájos vén vetretze, vén szatyor (Kassai, 1:234). A bűbáj, bűvös-bájos régi jelentése még meglehetősen ismerős a művelt magyar köztudatban; de hogy az általános nyelvhasználatban mennyire elhomályosult (bár csak a nyelvújítás korától fogva), mi sem mutatja jobban, mint az előbbi Pázmányból és Kassaiból vett idézetek: ki beszél ma bűbájos vén szatyorról? Ki tulajdonít a bájos asszonynak, emberfölötti gonosz hatalmat? A 17. század bájos asszonyát máglyára vetették, a ma bájos asszonya a földi élet szépségei közé tartozik. A bűvös-bájosnak mai jelentését érezzük Arany Toldijában is, mikor azt olvassuk, hogy az édes álom pillangó képében Miklós szemére mákvirágból gyűjtött mézet csókol: Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
E szavak mai jelentésében a boszorkányos eredetre csupán csak a "lebilincselő, mozdulatlanmá tevő" árnyalat mutat. A népben élő nagy irtózat az ördög szövetségeseitől valószínűvé teszi, hogy ezzel a bű szóval van dolgunk a következő székely kifejezésekben: Bűnél is bűvebb; bű állat: undok lény; bű személy: förtelmes r...ó; bű szerzet: ronda, ocsmány nép, utálatos teremtés (Kriza: Vadr., MTsz).87 A bűbájos ott, ahol még él a nép ajkán, etimológiailag egészen elhomályosodott: bibanyos (Palócág, Ethn. 3:351, 355); bibanyos (Mátravid. Nyr. 22:24o); búvájos (Torontál m., Kálmán L: Szeged népe 2:102). A magyarországi boszorkányperek emlékeiben gyakran nevezik a bűbájost embervesztőnek, varázslónak, ördöngösnek: Szemökre hányták, hogy bűbájosok,, embervesztők (Komáromy, 101). Hogy ő embervesztő, varázsló és ördöngös volt, ide educáltassék ad comburendum (uo. 104). Varáslóik, az kik valaki szwletéséből jövendölnek: genethliaci (Cal. 450). A varázsol igének ebben a háromszéki használatában: sokáig varázsoltak előttem (idegen, érthetetlen nyelven beszéltek - Nyr. 9:424), már csak az "érthetetlenség" mutat a boszorkánysággal való kapcsolatra. Mivel a boszorkányok a közfelfogás szerint az ördöggel kötött szerződés által az igaz hittől elpártoltak, ilyenformán is nevezik őket: Engemet ilyen szókkal diffamált: hamis hitűnek, kanca hitűnek, lüdércesnek (Komáromy, 124). Hívják őket egyszerűen tudományosoknak, tudálékosoknak is: Ez Lakatosné maga felől vallotta és bizonyossá tötte magát, hogy tudományos volna (uo. 61). T. I. egyszer és másszor is tudományos boszorkány személynek mondotta (uo. 130). Nem hallottam felőle, hogy afféle tudományos volna (uo. 79). Mind azon asszonyra, mind Horváth Jánosra tudálékos létekre az egész helységbelieknek teljességgel az volt a mondások... hogy ők mind ketten valóságos boszorkányok (uo. 671). Kik is hogy tudálékosok legyenek ... tanú közhírül hallotta (uo). - A tudálékos ebben a jelentésben ma is él Dunántúl. A két szó a jelentésváltozásnak azt a gyakori esetét mutatja, hogy a jelzett szó a jelző értelmét is magába szívja, mert eredetileg így mondták: Úgy tartja a tanú, hogy ezen Horváth János mind Németh Kata a bába boszorkányt tudálékosok mindketten (uo). A boszorkányos rontásnak ma leggyakoribb, de szűkebb használatú kifejezése az igézés: Meg igézöm, effascino, meg igézés: effascinato (Cal. 350); iegező (!): fascinans; iegézet (!) (avagy) igézés: fascinatio (uo. 409). Igéző: ein Zauberer, Hexenmeister (PPB). Meg ne igiz: Ne fascines (Decsi: Adag. 287). Igéz: superstitiosis verbis, blaterationibus videtur aliquid vane facere et decipere imperitos, praecipue anus superstitiosa (Kassai, 3:15). Az ige nem egyéb, mint a krisztusi ige,88 amelyet, gyógyító erejében bízva, ráolvastak a betegre. Az egyház tanította gyógyító igék példájára támadtak a boszorkányok ajkán az ördög súgta rontó, betegséghozó igék. Nyelvemlékeink már csak erről a rontó jelentésű igézésről tudnak, magának az ige szónak ilyen jelentését azonban már nem ismerik; de megőrizte egy ma is élő dunántúli gyógyító ráolvasás, mondván a beteg gyermekre: és az ige meg ne álljon se kezében, se lábában (Zalaszabar). Bár világos ugyan, hogy az igézés szóval való rontás, mégis a mai népnyelvi használat szerint puszta nézéssel, szemmel is lehet igézni; sőt igéző szépségről, igéző szempárról is beszélhetünk. Kétségtelenül ennek a "szemmel való igézésnek" emlékét őrzi a rossz szemmel néz kifejezésünk; a boszorkányok rossz szemétől (n. bőser Blick) annyira feltek, hogy a Malleolus maleficarum határozottan meghagyja, hogy a boszorkány vallatáskor háttal álljon a bírái felé.89 Egyébként a rossz szemmel való verés nálunk ma is élő néphit, amint ez a Szatmár megyéből való adalék is bizonyítja: Aki az én pulyámat megverte, arra szálljon vissza a rossz szeme (Ethn. 7:102) (n. ein bőses Auge haben; eredetileg szemmel való rontást jelent a latin fascinare is).90 Egészen elhalványodott az igézés eredeti jelentése ebben a szólásban: Igéztt ne légyen (BSzD: KisdSz). Igezt (!) ne légyen: ich will's niemand zum Nachteil geredt haben (PPB). Eredetileg a kiejtett rossz szó boszorkányos hatásának az elhárítására szolgált s a 18. században már alig színesebb és tartalmasabb, mint ha mai napság azt mondjuk: ha szómmal nem vétek, vagy tisztesség ne essék szólván. Az igézés, amint láttuk, már legrégibb emlékeink tanúsága szerint rontó hatású; a hasznot hajtó, gyógyító erejű boszorkányimádságot a régiség is olvasásnak nevezi: Maga is Tóth Mihályné annak előtte olvasott a fatens leányára, és meggyógyult (Komáromy, 319). Hallottam maga szájábul az inctának (vádlottnak), hogy ő Tar Pál tanítványa volt, és attul tanulta mind az olvasást, mini a kötözést (uo. 167). Láttam, hogy másra olvasott (uo. 151). Reá tévé kezét és reá olvasa (uo. 54). - Az olvasás nemcsak beteget gyógyított, hanem egyéb anyagi sikerrel is járhatott: A mely csuprod nálam volt, azt háromszor tele olvastam tejjel (uo. 165). A Kerékgyártó Jánosné tejét a menye elvitte volt és mindenkor én reám kácsogott, de én haza olvastam nekie (uo). A különféle boszorkányos rontásnak, főképpen az ártó szándékkal kiöntött kotyvaléknak Dunántúl titemény a neve: Azon tétemín van: megbabonázták (MTsz). Tëeménbe lépett, attu beteg (Zala vid.). Ez a szó is, mint a régi perek bizonyítják, a jelzője értelmét szívta fel, úgy jutott a mai jelentéshez: Boszorkányt téteményre való tanítás (Komáromy, 503). Ezen istentelen téteményivel még dicsekedett is (uo). [A daganat], mint olyan gonosz tétemény, észre sem vétetvén, oly módon hamar elapadott (uo. 178). Ugyancsak Dunántúl azt mondják arról, akit megbabonáztak: megtették neki: Az a leány, nekem megtette: magába bolondított (MTsz). Ez is régi kifejezése a boszorkányságnak: [A betegnek] nézőhöz menvén atyafiai, a néző is azt jelentette, hogy a ki a gombostűt adta neki, az tett neki (Komáromy, 211). Nagy Miklós Lakatos Erzsók miá nem lakhatik a feleségével; S tett volna néki (uo. 214). Az ország némely vidékén azonban már nem érzik a megtenni, tétemény boszorkányságból való eredetét; ezt mutatja ez a Szatmár megyei kifejezés, amelyben az első jelentés elhomályosultával az ige eredeti szerkezete is megváltozott: No megtevél: meggyaláztál (MTsz). Kemenesalján meg töhemínnek hívják mindazt, ami mezítlábat sebezve gyulladást, mérgezést okoz (MNy. 4:285). Az útra öntött, dobott "boszorkányos tétemény" jelentése tehát úgy elhalványodott, hogy ma már minden lábsebet fertőző rozsdás szeget téteménynek neveznek. A székelység csinálmánynak hívja az ilyenfajta megbabonázást; azt mondják, mikor valamely ház népét sok baj éri: csinálmány van az élettyiken (telkükön, MTsz). Nem tudok aludni, mintha csinálmány volna (Kapnik vid., MTsz). Jelentésbeli fejlődése ugyanaz, mint a téteményé: [Bács Mikulájné] Oltyán Dotyczát Isten s hazánk törvénye ellen ördögi csinálmánnyal megvesztette (Komáromy, 300). A megtették neki kifejezésnek megfelel: megcsinál valakinek: egy asszony megbolondult, "Szabó Kató ezt megcsinálta az asszonynak és megvesztette vele (uo. 32). Bicskey uramnál lakott egy öreg asszony és a csinált meg neki, hogy gyermeke ne legyen (uo. 407). Megcsinál: megkuruzsol (Domokos, Nyr. 42:68). A boszorkányos rontásnak tétemény, csinálmány-féle elnevezése, hasonlóképpen a megtenni, megcsinálni valakinek megvan a szerbhorvátban, a németben, olaszban, oláhban: szerb-horv. čini: Hexereien, opčiniti koga: igézni, činiti kome: einem autun; német sie hat's ihm angetan: megbabonázta, magába bolondította; olasz fatturare, affatturare: megtenni; oláh facatura: csinálmány. - Volt olyan vélemény, amely a székely csinálmányt az oláh facatura fordításának tartotta,91 a föntebbiekből azonban világos, hogy a tétemény is, a csinálmány is ilyen jelzős szerkezetből vált ki: ördögi, boszorkányos tétemény v. csinálmány - tehát nyelvünk önmaga teremtette, minden idegen hatás nélkül. A boszorkányos rontásnak, kártevésnek sokféle módja közül a magyarországi boszorkányperekben különösen a kötésnek, jut nagy szerep. Az ördöggel cimboráló gonosz személy tollból, lószőrből, rongyból, cérnából, asszonyi hajszálból csomót köt, s annak, akinek ártani akar, a párnájába varrja, küszöbe alá rejti, vagy a gerendája alá dugja; máskor a telkén elássa, vagy néha meg is eteti vele. A megrontott ember aztán csak úgy gyógyul meg, ha a boszorkány, aki megkötötte, meg is oldja. A kötés nem csupán magyar vonása a boszorkányhitnek; a ligaturának évezredes múltja van, és már a Védákban meg az ónémet ráolvasásokban is előfordul; de nálunk való nagy elterjedtségére jellemző, hogy a boszorkányokat csak Magyarországon nevezték latinul liganteseknek.92 Magyarul meg, különösen a debreceni emlékekben, állandó jelzőjük az oldókötő. Az incta [vádlott nő] ördögi mesterséggel élt oldó-kötő varázsló személy volna (Komáromy, 127). Bőségesen hozzák a tanúk vallási, hogy az incta ódó-kötő varázsló (uo. 131). Az incták mindhárman ódó-kötő, embereket megvesztő, ördöggel cimboráló boszorkányok (uo. 133). Odó, kötő, varázsló, ámító babonás személy (uo. 265). Az ilyen kötés által megrontott emberre azt mondták, hogy valaki megkötötte: Az vejem penig úgy jára, hogy hát megkötötték szegényt és elég nyavalyát valla vele és egy Magyar-utcai Magyari Péter gyógyítá meg (uo. 53). Azután azt is hallottam, hogy izent volna Csizmazia Mihály neki: hogy megkötötte, gyógyítsa meg (uo. 76). Én reám gyanakszik, hogy én kötöttem meg, de én tiszta személy vagyok (uo. 158). Ha ez adatokból nem is világlik ki tisztán, de régi szótáraink értelmezéséből kétségtelen, hogy a megkötés jelentése már a 16. században kibővült, és mindenfele boszorkánykodás jelölésére használták: Iegézet (!), meg kötés: fascinum (Cal. 4.09). Kötés, boszorkányolás, nyavalya: nodus magicus, nodus veneris, verhext werden (PPB). Igézni: meg-kötni (BSzD: KisdSz). Megkötni (babonázni) valakinek a puskáját (BSzD: MVir. 287). A kötéssel való bűbájoskodásnak az emlékét őrzi néhány közkeletű szólásunk:
Aki azt hitte, hogy betegségét kötés okozta, ráizent a boszorkányság hírében álló személyre, hogy eressze meg neki a kötést: Kisfaludi lakosok az incta rabra izentek, hogy Német Lászlónak eressze meg téteményit és így szabadult azon gonosz szerelemtül (Komáromy, 467). Te vén boszorkány, arra a napra, amelyet mondék ka meg nem eresztesz, el nem kerülöd az égetést ... azon meghagyásra a nyavalya vagyis a kötés megeresztett (uo. 678). Minden megverte, azonnal a gyermeknek szája helyre állott, attul tartván, hogy még többször is megkínozzák, ha meg nem ereszt (uo. 618). Keményen meg is parancsolta, hogy azon megköttetett ember nyavalyájának megeresszen (uo.). Másutt a kötés felbontását oldás-nak nevezik: Ha akarná, megoldhatná és orvosolhatná azon kötést Bicskey Ferencné asszonyomnak (uo. 404). Nem volna az az orvos a világon, aki megoldhassa és meggyógyíthassa (uo. 403). Egy boszorkányság hírében álló aszszony, mikor beteghez hívják, nem megy el, hanem azt izeni, hogy [amely] ebek megkötötték, meg is ódgyák (uo.). Amint a boszorkányos kötés magyarázza a megkötődött a nyelvem kifejezést, azonképpen az oldásnak tulajdonított gyógyító, enyhítő hatás fejti meg ezt a kapcsolatot: megoldódik v. megoldik a nyelve: beszélni kezd, belejön a beszédbe: Megoldaték az ő nyelvének kőtele: Solutum est vinculum lingvae eius (Kassai, 3:237). Pázmánynál nincsen már semmi vonatkozása a boszorkányos oldás-kötéssel: De a Szent János születésében nyelve mególdoztaték (Kal. ÖM. 3:197).93 A kötés felbontásának harmadik kifejezése: tágít rajta: Szemtülszembe kiáltotta ez fatens Ágotát boszorkánynak ... és úgy eztán tágított rajta (Komáromy, 457). Elek Borbála hosszú ideig súlyos beteg, aztán a boszorkánysággal vádolt "Kállainéra rá üzent, már húsvéttól fogva, már tágított rajta" (uo. 343). Orosz János semmit sem aludt sem ött. O. J. reá is üzent Kállainéra, de arra semmit sem hajtott, nem tágított rajta (uo. 348). A köznyelvben ma már csak tagadóan használatos kifejezésnek: nem tágít: (nem enged) itt van a magyarázata. Érdekes, hogy a mai nyelvszokás szerint már nincsen az igének határozós kiegészítője (rajta), azonkívül a bajtól, betegségtől való megszabadulás képzete is elhomályosult; de nem is nagyon régi nyelvtörténeti adatok, meg egyes székely népnyelvi példák tisztán mutatják a mai jelentéshez való átmenetet: Tágít a nyavalya: aegritudo abscendit (PPBl). Tágít rajta: szünetet, pihenést, enyhülést ad neki, könnyít rajta. Nem akar rajtunk ekkicsit tágítani az üdő (MTsz). Vörösmarty gyakran használja a tágít valakin kifejezést "enyhít" értelemben: A bölcsön tudomány, erő nem tágít a hadak hírkereső fián (K. K. eml). Vasgyúrónak hítták; nem is történt nevezetes baj, melyen, ha jelen volt, ne tágított volna (Holdvilágos éj).94 A Komáromy gyűjteményében levő néhány dunántúli boszorkányperben ez a kifejezés nem fordul elő; itt rendesen azt mondják: megereszt neki. A kötésbe néha, rontó erejének fokozására, sót szoktak rejteni. Egy asszony vallja, hogy nagyon megbetegedett: "és mikor házamat seperném, az kemencze alatt találék egy darab sót és három madzaggal vala által kötözve rajta, igen szép fehér só vala." Nem tudja, ki tette oda, de a szóban forgó asszonyt gyanúsítja vele (Komáromy, 30). A sóval való rontásnak más változatát ismerjük meg egy kolozsvári boszorkányperből: Másfél esztendeig laktam Herselnével, nem volt semmi nyavalyája esztendeig, hanem történik valami betegsége, hivatá oda Szabó Katót és ez felfeszité a küszöbnek kövét és alája sót, hamut hintvén, a küszöböt ismét helyére fordító, Herselnét pedig háromszor általhágatá rajta. Ezután az asszony még betegebb lett s végre megbolondult (uo. 33). A most ismertetett sóval való bűbájoskodás magyarázza meg ezt a nagykunsági szólást: sóban van: beteg (MTsz). Már előbb említettük, hogy az egyik szegedi boszorkány elkötötte az esőt. Többször felhangzik a szegedi perben az a vád, hogy az esőt, harmatot, termést a vádlottak eladták a törökországi boszorkányoknak. A bűbájosoknak a termésre, s ezzel összefüggésben főképp az időjárásra való befolyása évezredes néphit. DélFranciaországban úgy képzelték, hogy a boszorkányok felidézte vihar és jégeső elveri a termést, melyet a levegőn át érkező hajókon egy Magonia nevű országba szállítanak; a hajó matrózai a vihart keltő boszorkányoknak jutalmat adnak.95 Az angolban a raising the wind (szelet támasztani) ma már tréfás értelmű szólásmondás, de hajdan félelmes valóságnak tudták; különösen a finnországi boszorkányoknak vihartámasztó hatalmától rettegtek, s a régi félelemtől az angol hajós még ma sem tud egészen megszabadulni.96 Nem tulajdonképpen való boszorkányok, hanem mindenképpen emberfölötti lények a magyar népi képzelet szépasszonyai; tündérek, lidércek, gonosz szellemek, akik éjjelente megizzasztják a lovakat és befonják a sörényüket (Székelység, MTsz). De itt látszik alkalomszerűnek azoknak a szólásoknak említése, amelyek az ő fergetegtámasztó hatalmukból magyarázódnak: Szépasszony szele: forgószél, amely elkapja a lányokat, ha közepébe kerülnek. A szépasszonyok tánca ugyancsak forgószelet jelent; a gutaütött emberre is azt mondják, hogy elkapta a szépasszonyok szele. A nagy forgószélre meg az a szokásmondás járja, hogy jó kedvük van a szépasszonyoknak (Székelység, MTsz). Ilyen eredetre megy vissza a kiskunsági tátos-szél: orkán, szélvész (MTsz). A boszorkánynak különösen nagy hatalma van azokon, akiknek valamilyen ruhadarabját birtokába keríti; ha pedig azt a ruhadarabot meg is főzi, akkor a tulajdonost egészen akarata alá hajthatja. Különösen a szerelmi bűbájoskodásban volt ennek a főzésnek nagy szerepe; Szatmár megyében még ma is azt tartják, hogy ha valakit a hites ura elhagyott, főzze meg a kapcáját, s viszszahódítja vele, innen mondják a hamar elsiető emberre, hogy főzik a kapcáját (Dug.); Margalits értelmezése szerint: szorítják, bajban van; néhol meg arra mondják, ki türelmetlenkedik, mert várják a lányok (NépkGy. 3:311). Arany János Vörös Rébékjében nem a kapcát, hanem a bocskort főzik: Ő volt a [Rebi néni], ki addig főzte Pörge Dani bocskorát, míg elvette a Sinkóék cifra lányát, a Terát. - Ennek a szólásnak van egy népi változata, amely nyilván az eredeti jelentés elhalványodásából született: megint fűzik a bocskorát - mondják Hódmezővásárhelyen a kóborolni szerető emberről (Nyr. 6:173). [...]
A boszorkányok mesterkedésében különösen nagy szerepük van a csúszómászó állatoknak: kígyónak, teknősbékának, gyíknak, zöld és varangyos békának. Nyugaton az a hit volt elterjedve, hogy a teknősbéka láthatatlanná teszi a boszorkányt;97 nálunk a teknősbéka szívét orvosságnak használták (Komáromy, 281). Azonkívül abba a kenőcsbe is, melyet a boszorkányok rontó szándékkal készítettek, rendesen volt valamilyen csúszómászó zsírja belefőzve. Egy zárda apácáinak pl. megmerevedik a nyaka, mert egy asszony valami kotyvalékot etetett velük, amelybe kígyót és teknősbékát főzött.98 A magyar boszorkányperekben a kígyónak és békának más formában van nagy szerepe: Egyebet nem látott fatens ... hanem hogy a kígyót megfőzte, megette és mondotta maga Szilágyi Pálné: no koma ihol most eszem kígyót (Komáromy, 534). Maga a fatens megölte a kígyót és oda vivén Szilágyi Pálnénak, megfőzték és valóban meg is étették a Henczidai emberrel (uo. 537).99 Kendert áztatni voltunk Szilágyi Jánosné asszonnyal és beszélte, hogy az urának fürdőt főztek és ott volt Major Gergely is és egy nagy göröngyi békát berúgtak az katlanba és arra Major Gergely mondja: bezzeg megcsináltál engem Mari, mert mind el ége az egyik oldalom csontja (uo. 336). Hegedüs Jánosné szolgálója tött volt az kürtőbe egy szöllő levélbe betakarva, melyet esmértenek az levelen való békának lenni (uo. 26). Az zöld békát ha egy új fazékba teszik, új fedővel befedik, hangyaboly közé ássák, és az húsa leemésztődik a csontjárul: valakit annak csontjával megérint valamely asszony vagy leány: csak szeretni kell azután az férfinak (uo. 139). Hallottam szájábul mondotta [Kis Istvánná], hogy egy szováti beteg asszony volt nálla; kérdettem, gyógyul-e; felelt: nem gyógyul, de csak foghatnék egy békát és az asszonynak húsz körmét köthetném utánna, meggyógyulna (uo. 195). Hadd hivatkozzam még egy idegen, 1437-ben Dél-Franciaországban (Brianconban), a boszorkányüldözések igazi fészkében lefolyt pörnek a tanúságtételére. Eszerint a vádlott beismerte, hogy a boszorkányok az ördögök segítségével mérgeket készítenek, amelyekkel embereket gyorsan, vagy lassú halállal el lehet pusztítani; e mérgeket pókokból, skorpiókból, kígyókból és békákból főzik.100 A kígyónak és békának a boszorkányságban való nagy szerepét azért világítottam meg ennyi példával, hogy kétségtelenné tegyem innen való származását ennek a szólásnak: valakire kígyót-békát rákiált: minden rosszat ráfog. Ez a szólás eredetileg bizonyára azt jelentette: boszorkánysággal vádol valakit. A szólásnak ilyen úton való keletkezését érdekesen bizonyítja még az a körülmény is, hogy a vádolásnak a magyarországi boszorkányperekben a szokásos kifejezése: rákiált. Szabó Máténé, hogy hallotta az Kádár Jánosné kiáltását, hogy gyanakodott az asszonyra. Az lába igen fekete vala, halála óráján is reá kiálta (Komáromy, 50). Az első feleségemtől hallottam, hogy mindig Huszti Jánoséra kiáltott, hogy ő ette meg (uo. 340). Filemmel hallottam, hogy az szegény Fazekasné ezt kiáltá vala ez Vargáné anyjára (uo. 51). Halálig az szegény anyám reá kiálta (uo. 49). Ez a szólás már a 16. század közepéről kimutatható: Mind ream teor, es mind kygiot bekat ream kyaltana ha lehetne (LevTár. 1:359). [...] A boszorkányok ördögi származása és ördög neve magyarázza meg ezt a régi szidalomszót: Hallgass ördög atta lélek mert te is kan ördög vagy (Komáromy, 240). Hallgass ördög atta teremtette, mert a feleséged nyilvánvaló boszorkány, magad kan ördög vagy (uo. 239). Ez az eredetileg boszorkányokat illető szidalom így is hangzott: ördög ágyában született: Hallottam Tóth Jánosnak szájábul, hogy szidta a feleségét: ördög ágyában született, meggyógyítsd a lábomat, mert bizony megöllek (uo. 331). - Hogy ez a szidalom eredetileg valóban a boszorkányokat illette, kétségtelenül bizonyítja az a vallomás, amelyikből ez az utolsó mondat való; a tanú ugyanis nem tud semmi bizonyosat a boszorkánysággal vádolt asszonyra mondani, csak azt hallotta, hogy az ura ördög ágyában születettnek szidta: és ebben a szidalomban már benne volt a boszorkányság vádja. Az ebadta, kutya teremtette édes testvére az ördög-adtának és az eredetük is közös. A magyar néphit szerint ugyanis a boszorkányok sokszor kutyává változnak, és úgy gyötrik az embereket: Egy aszszonyt pl. azzal vádolnak, hogy fehér kutyává változott (Komáromy, 335). Azt is hallottam a Csizmazia Mihály feleségének az anyjától, hogy mondta, hogy látta, mikor a leánya urát megvesztegették éjjel két fekete kutya képében, megszólította őket, hogy miért vesztegetitek ebek immár olyan igen (uo. 77). - Ez az oka annak, hogy a boszorkányokat ebeknek is mondják: Vincze Ferencnét hívják, hogy gyógyítson meg egy beteget, azt feleli "nem ő kötötte meg: hogy az [mely] ebek megkötötték, azon ebek meg is ódgyák" (uo. 209). Így keletkezett aztán ez a szidalom: ebadta, kutya teremtette, s ez a változata: Megriasztó és mondá: Menj el eb ágyába született boszorkány (uo. 319). A népnyelvben többféle változata van ennek a szidalomszónak: Ebadott kölyke (Gömör m., MTsz); eb-attású pebrecen, MTsz); ebanyájú (Nagybánya, MTsz); kutyafoganású: ejnye kutya-foganású bolondja (Csongrád, MTsz). A vallásos és babonás eredetű káromkodások nem ritkán eufemisztikus formát öltenek; az ebadtának is ez a sorsa némely vidéken; Dunántúl-szerte sűrűn hallani: azt az ebacskóját v. azt az ebattiktyát (vö. MTsz). Bizonyára magyar hatásnak tulajdoníthatni, hogy az erdélyi szász perekben a boszorkányokat többek között Hundsartnak (kutyafajzat) is nevezik.101 Az adtával, teremtettével való káromkodásnak ilyen eredetében van annak a nyitja, hogy ezt a mai napság igazán ártatlan szólást a régi törvények, városi és hadi rendtartások oly szigorúan tiltották és büntették. Hogy az ördöggel való dorbézolás színhelyére könnyűszerrel eljuthassanak, az ördögtől kapott kenőccsel kenték meg a talpukat és a hónuk alját: Kémény alatt legelőször magát a Dénesné hóna alatt valami zsírral megkente, azután a fiának is a hónalját és mindjárást kirepültek a kéményen által (Komáromy, 416). Egyszer mondja nekem Szőnyi Pistáné: hej mátka, van az én szép anyámnak olyan kenőcse, hogyha megkenődném belőle, ott lennék mindjárt, ahol akarok (uo. 333). - Ez a babona magyarázza ezt a szólást: meg van kenve mindenféle hájjal,102 vagy egyes vidékeken így: ki van kenve kutyazsínal. Az ördögadta zsírnak az összetételét nem lehet meghatározni: mindenféle háj; hogy a magyar szólás némely vidéken kutyazsírról beszél, érthetővé teszi a kutyának a magyar boszorkányhitben való nagy szerepe. A szólást rendesen "ravasz" vagy "zsugori" jelentésben használják: Kutyahájjal van megkeneködve: fösvény, zsugori (Szeged, MTsz); az eredeti jelentéshez közelebb van még a kiskunhalasi használat: kutyazsírra kenyekszik: rossz ember (MTsz). Nyilván a tárgyalt két szólás keveredéséből keletkezett ez a változat: Ki van ez kenve mindenféle kutyazsírral: ért mindenféle huncutsághoz (Győr, Nyr. 44:453). [...]
De a seprűnél, szénvonónál tökéletesebb lovagló alkalmatosságuk is volt a bűbájosoknak; embereket tudtak lóvá tenni és megnyergelni olyanformán, hogy a kantárt fejükhöz vágták vagy nyakukba dobták. Régi és új emlékek egész sora tanúskodik a boszorkányok ilyen képességéről.103 Körmöcbányán egy csizmadia mester felesége nyergeli meg az egyik legényt, de pórul jár, mert kezén-lábán megpatkolják, s belehal (Versényi Gy.; Ethn. 6:233). Hasonló esetekről tud a nép Szatmár megyében (Ethn. 6:311) és Belovár-Körösön (uo. 10:125). A Tolna megyei Vörös Ilona ellen 1741-ben Pakson lefolyt boszorkányperből való a következő érdekes adat: Te mentél az Kocsishoz az Istállóban? - Nem én, hanem a Paczolainé, vagyis Tamás Susa ment, ő is jelen volt. - Mi végre ment oda, megh akarta e vesztenyi vagy megh akarta nyergelnyi? Megh akarta nyergelnyi. - Hova akart menni raita? - Szent Gellér hegyére valamelyik pinczébe borért. - Honnand tudod azt, hogy Szent Gellér hegyére ment volna, ha megh nyergelte volna? - Onnénd tudom, mivel maga Tamás Susa mondotta (Ethn. 13:313). Ha már a boszorkány is ilyen hatalmas volt, természetes, hogy maga a mester, az ördög annál inkább meg tudta nyergelni az embereket. A költő Zrínyi Miklós mesélte Bethlen Miklósnak a következő anekdotát: Az ördögök pokolba visznek egy embert; meglátja az embert egy jó barátja, és nagyon sajnálkozik rajta. Azt feleli az ember a sajnálkozó barátnak, hogy rosszul van ugyan, de lehetne rosszabbul is, mert a pokolba kerül ugyan, de legalább az ördögök viszik: "hátha megnyergelnének s magokat is velem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék."104 Nagy Ferencnek Hitnek elei c, 1767-ből való katekizmusában meg a következőket olvassuk: Mitsoda a' Boszorkányság? Ördöggel nyilván, vagy alattomban való szerződés; melly által szokatlan dolgok és tselekedetek vitetnek végbe. Úgy mint: Hirtelen messze földre menni: semmiből vendégeskedni; embert lóvá tenni, pemetén nyargalódzni (130.1. - Muz. Kvt. Catech. 901a). Mindez adatokból nyilvánvaló, hogy ez a két kifejezésünk: lóvá tesz és megnyergel: elbolondít, maga akarata alá hajt, levesz a lábáról - a boszorkányhitből származik. A második kifejezés korán, már Pázmánynál használatos a mai jelentésben: Valakit pedig ez a [gonosz] lélek megnyergel, azt a pokolnak és kárhozatnak undokságos vétkeivel, halmozva teli rakja (Préd. ÖM. 7:90). Itt ugyan már nem valóságos megnyergelésről van szó, de a gonosz lélekkel való kapcsolat még érezteti az eredeti jelentést. - De, Isten úgy segéljen, engemet meg nem nyergei ám, ha csak túl is ollyan, mint innen: mert nem palatínusom, sem országbírám (Actio curiosa 1678, Thaly kiad. 177. I.). Imperiosa conjunx: Urát meg-nyergelő feleség (PP. 1708). A férjfi és az asszony versengenek c. 17. századi tréfás versben olvashatni: A. Kutya rossz embere, hogy mérsz te beszélni?
(Thaly: VÉ. 2:258). A kétségtelen boszorkányos eredetre vall az a körülmény is, hogy nemcsak a két utolsó adatban, hanem a mai nyelvhasználat szerint is az asszony teszi lóvá, nyergeli meg a férfit.105 [...]
Az ördög sokszemélyű; minden boszorkánynak jut belőle egy. Mikor a boszorkányt az ördög birodalmába bekebelezik, csakhamar külön ördögöt adnak melléje, aki vele lakodalmat lakik, miközben a többi ördög mulat és vígan van. Ez az ördöge elvezeti ide-oda, gyakorta eljár hozzá, fajtalankodik vele, megparancsolja neki, hogy egy vagy más bajt okozzon. Viszont erősen megígéri neki, hogy nemcsak gondoskodik róla, hanem még a börtönből is kisegíti, ha boszorkánysága miatt befognák.106 - A göcseji nép meg a fődi ördög segítő erejéről tud érdekes dolgokat elmondani. A födi ördög házi szellem, aki mindenféle házi munkában segédkezik. Csak hüvelyknyi, piros sapkája, zsinóros mentéje és piros nadrágja van; mások szerint bogárfonna. Főleg kocsisok, béresek szerzik, és üvegben vagy skatulyában tartják. A földi ördög a gazdája keze alá adott lovat külsőleg széppé teszi, vagy ha látszólag rossz állapotban is van, mégis a legnagyobb terhet könnyűséggel húzza el. A lovakat a földi ördög megitatja, megeteti, megtisztogatja. A béresnek nem kell a marhát őrizni, maguk mennek a legelőre és éjfélkor haza.107 Az ilyen földi ördöggel bíró emberről azt mondják, hogy ördögös vagy ördöge van. Íme ez a két kifejezésünk a göcseji néphitben még konkrét, szinte kézzel fogható tartalommal bír. De mi már nem is tudunk erről a babonáról, amikor ördöngös szerszámról, ördögös v. ördöngös (csintalan) gyerekről beszélünk. Senki se gondol a piros nadrágos kis rosszaságra, mikor azt mondja: De eltaláltad, ... úgyis talán ördögöd van. Az ördögös boszorkány sokszor írásos szerződést köt parancsolójával: Pénzért az ördögnek is alá írná magát - olvassuk Dugonicsnál a zsugori emberről (Péld. I:53). Természetesen semmi jó sem származik az ördöggel szemben vállalt kötelezettség teljesítéséből, azért mondják az eredmény nélkül fáradozóra: Egy úttal tartozott az ördögnek, azon volt (Dug: Péld. I:252). Egy úttal tartozott az ördögnek, azt járta be (Kovács: Péld. 189). De ha az ördög birodalmába jutott ember megbánta lelke veszését, és elég okos volt, ki is foghatott az ördögön. Régi történetek szólnak arról, hogy akinek az ördög megtiltotta a Miatyánk elmondását, úgy segít magán, hogy elfütyöli az Úr imádságát; akinek a levelek hullásakor kell a vállalt kötelezettséget teljesítenie, a templomba vezeti a gonoszt, s megmutatja neki, hogy az oszlop kőlevelei most is helyükön vannak.108 Ebben a néphitben gyökeredzik a csaljuk meg az ördögöt tréfás magyar szólás, meg az angol cheating tke devil kifejezés. De bár az Isten hatalmas, az ördög nem aluszik (Kovács: Péld. 87); azért az igazhitűnek is vigyáznia kell, hogy az ördög haragját magára ne vonja. Bromyard angol dömés szerzetes Summa praedicantium c. munkájában a következő példabeszédet mondja el: Volt egyszer Itáliában egy ember, aki minden nap két gyertyát vitt a templomba; az egyiket az isten, a másikat az ördög képe elé állította. Mikor a pap ezt többször látta, csudálkozott s azt vélte, hogy hitetlennel van dolga. Megkérdezte tehát egyszer azt az embert, mi okból teszi ezt; az így felelt: Nem hitetlenségből, amint te gondolod; azért állítom az egyiket szeretetből az isten elé, hogy segítségemre legyen, a másikat meg az ördög elé félelemből, hogy ne ártson nekem.109 - Ez az egykor bizonyára élő néphit és itt-ott titokban űzött gyakorlat vet világot arra az ismeretes magyar szólásra, hogy néha az ördögnek is kell gyertyát gyújtani: A zördögnek is kő eccé gyertyát gyútani (Bajmok, Bács m., Nyr. 7:520). Gyújts az ördögnek gyertyát: tedd meg, ha nem is kedvedre való (Baja, Nyr. 30:441). Az ördögnek is lámpást kell tartani (Szatmár m., Nyr. 9:134). Az ördögnek is mécset kell tartani (Nyr. 27:94).110 - A németben is él e szólás: dem Teufel ein Licht, eine Kerze anzünden.111 5. SzóhagyományThienemann, Tivadar Forrás: THIENEMANN Tivadar: Szóhagyomány. In: Uő: Irodalomtörténeti alapfogalmak. Bp., 1931 [1986]. 48-56.
Yüklə 446,83 Kb. Dostları ilə paylaş:
|