tanulmányok
50
1942. november 25-én sikerült együttműködési szerződést
kötnie a kommunista párttal. 1943 elején Moulin megszervezte
Dél-Franciaország három legnagyobb fegyveres ellenállási cso-
portjának találkozóját, létrehozva ezzel az Ellenállás Egységes
Mozgalmát (Mouvements unis de la Résistance – MUR). Északra
utazva tovább folytatta az egyesítő munkát, majdnem minden
ellenállási csoportot egy tető alá hozott az Ellenállás Nemzeti
Tanácsának (Conseil National de la Résistance – CNR) megala-
kításával.
A CNR képviselőinek első találkozójára 1943. május 27-
én Párizsban, a Rue de Four 48. alatt, a Saint-Germain-des-
Près templom közelében került sor. A templommal szemben
volt a Café de Flore és a Deux Magots, ahol a kor vezető ér-
telmiségi személyiségei – köztük Sartre, Camus és Simone de
Beauvoir – napjaik nagy részét töltötték, de egyiküknek se volt
a leghalványabb elképzelése sem arról, mi zajlott a közelben.
Moulin felolvasta de Gaulle üzenetét, amelyben ígéretet tett,
hogy Franciaország jövőjéről a lehető leghamarabb dönteni
fognak. A CNR ezen az ülésen három határozatot hozott: egy-
részt eltörölte a Vichy-rendszer összes törvényét. Másrészt de
Gaulle-t bízta meg azzal, hogy „a francia nemzet érdekeit vé-
delmezze”. Harmadrészt pedig Giraud tábornokot bízta meg a
Franciaországon belüli fegyveres harc megszervezésével. Henri
Giraud-t az amerikaiak támogatták. De Gaulle-éknak így sike-
rült távol tartaniuk őt a valódi hatalomtól, hiszen a megbízás,
amit kapott, tartalom nélküli cím maradt. Senki nem tudta
kézben tartani és irányítani azt a gerillaháborút, amelyet az
ellenállás folytatott. A megszállt Párizsban tartott találkozó, ha
nem is az állam képviseletére jogosító legitimitást, de valamiféle
valós mandátumot adott de Gaulle-nak, és növelte presztízsét.
Az akkori brit külügyminiszter, Anthony Eden így fogalmazta
meg ezt Churchill-nek: de Gaulle „idealizált és félig misztikus
figura”.
23
Három héttel később a Gestapo letartóztatta Jean Moulin-t
és a vezetőség legtöbb tagját. Moulint három napig kínozták,
23
S
ALGÓ
László: De Gaulle diplomáciája. Kossuth Kiadó, Budapest, 1972.
Szűcs Anita — Mozgalomból állam?
51
mielőtt meghalt. Kínzója az a Klaus Barbie volt, aki később a
„lyoni mészáros” nevet kapta, és a háború után a CIA segítsé-
gével menekült Bolíviába. 1971-ben a francia kormány tudomá-
sára jutott, hol van, de egészen 1987-ig nem léptek a kiadatása
ügyében. A politikai huzavonával együtt napirendre került a
háborús bűnökkel való szembenézés, ami még a nyolcvanas
évek politikai napirendjét is uralta.
A CNR vezetője Georges Bidault katolikus történész lett, aki
a „Combat” ellenálló csoport társ-alapítója volt. Az Ellenállás
társadalmi támogatottsága nőttön-nőtt. Egyre több hivatalnok
és köztisztségviselő vette fel vele a kapcsolatot, így egyre több
információhoz jutott. Az Ellenállásról folyó vitákban nehezen
megítélhető helyzet alakult ki. Nagyon sokan adtak ki informá-
ciót az Ellenállásnak, de egyúttal a rendszert is kiszolgálták.
Egyszerre kollaboráltak és ellenálltak.
A kérdés háború utáni megítélése egyáltalán nem egy-
értelmű. Hubert Beuve-Méry, aki később a Le Monde-ot, és
Emmanuel Mournier filozófus, aki az Esprit-et megalapította,
egykor a társadalmi igazságosságot hangsúlyozó katolikus
„Uriage” mozgalom kezdeményezője volt. A mozgalom azon-
ban eltávolodott keresztényszocialista szellemiségétől, és Vichy
egyik ideológiai bázisa lett. Mindketten ekkor léptek ki belőle.
Sem Beuve-Méry, sem Mournier nem értett egyet Pétain rend-
szerével. Mindketten viszonylag korán, már 1942-ben csatla-
koztak az Ellenálláshoz, és Beuve-Méry de Gaulle egyik közeli
tanácsadója lett. Ugyanakkor a fiatal François Mitterrand, aki
joghallgatóként az 1930-as években jobboldali nézeteket vallott,
1941 decemberében a Vichy-kormány szolgálatába állt. Egészen
1943-ig főosztályvezetőként dolgozott, megkapta a Francisque-
ot, Vichy legnagyobb kitüntetését, amelynek közepén Pétain
marsall képmása díszelgett. 1942 derekától kapcsolatba lépett
az ellenállókkal, és „Morland” fedőnéven rengeteg információval
látta el őket. 1943 vége felé Londonba menekült, majd Algírba,
és Giraud alatt kezdett dolgozni: soha nem jött ki de Gaulle-lal.
Természetesen Mitterrand az Ellenállás tagja volt, de az 1990-
es években sokakat sokkolt a hír, hogy egyáltalán két évig a
Vichy-rendszernek dolgozott. A másik véglet de la Rocque ezre-
tanulmányok
52
des, aki az 1930-as években szélsőjobboldali nézeteiről híresült
el, de a háború alatt maga is német munkatáborba került. A
háború után hívei róla is azt állították, hogy ellenálló volt.
Bármekkora is volt az ellenállás mértéke, az Egyesült Államok
nem tekintette szövetségesének Franciaországot. 1943. május
8-i levelében Roosevelt elnök azt javasolta Churchillnek, hogy
a brit és az amerikai csapatok foglalják el Franciaországot, ta-
golják be a katonai közigazgatásba, de Gaulle-t pedig nevezzék
ki Madagaszkár kormányzójának.
24
De Gaulle nem kerülhette
meg, hogy ne erősítse a Szabad Franciaország diplomáciai sú-
lyát.
A tét emelkedik: az ellenállás nemzetközi politikai súlyának
növekedése
De Gaulle legnagyobb problémája mind az ellenállási mozgalmak
egyesítésének kezdetén, mind a háború vége felé mozgalmának
legitimitása volt. A szövetségesek nem ismerték el sem hadvise-
lő félnek, sem francia emigráns kormánynak. Franciaországot
továbbra is a törvényesen megválasztott, hitleri Németországot
kiszolgáló Pétain marsall képviselte. Márpedig a háború után
Franciaországnak a győztesek oldalán kellett állnia, de Gaulle-
nak pedig kétsége sem volt arról, hogy Németország nem győz-
het az angolszász hatalmak és a Szovjetunió ellen. Folytatta
tehát a megkezdett utat: növelni kell a „Szabad Franciaország”
diplomáciai súlyát, és a lehetőségeihez képest a lehető legna-
gyobb részt vállalni a fegyveres harcokban.
25
1942 júniusában de Gaulle újabb katonai sikert ért el. A
„Szabad Franciaország” Észak-Afrikában, Bir-Hakeimnél
együttműködött a szövetségesekkel, s közösen feltartóztattak
egy náluk jóval erősebb német egységet. De Gaulle megkap-
ta, amire oly régóta várt. Volt ütőképes hadserege, s a brit és
az amerikai sajtó elismerte Vichytől független francia erőként
24
Raoul A
GLION
: The Free French and the United States from 1940 to 1944.
In: De Gaulle and the United States szerk. Robert O. P
AXTON
és Nicholas W
AHL
,
Berg Publishers, Oxford, 1994. 33–48.
25
Charles de G
AULLE
: I. m. 163.
Dostları ilə paylaş: |