Ismeretelmélet Filozófia jegyzet szociológia mesterszakos hallgatók számára Budapesti Corvinus Egyetem



Yüklə 108,26 Kb.
səhifə1/5
tarix17.11.2018
ölçüsü108,26 Kb.
#80573
  1   2   3   4   5


Ismeretelmélet

Filozófia jegyzet szociológia mesterszakos hallgatók számára Budapesti Corvinus Egyetem

Márta, Ujvári

Ismeretelmélet: Filozófia jegyzet szociológia mesterszakos hallgatók számára Budapesti Corvinus Egyetem

Márta, Ujvári

Publication date 2010
Tartalom

1. Bevezetés Error: Reference source not found

2. I. A propozícionális tudás. A tudás platóni és mai definíciója. A Gettier-kihívás. A 4. tudásfeltétel. Error: Reference source not found

3. II. Az igazságpredikátum sajátosságai. Igazságelméletek és alkalmazási területeik. Error: Reference source not found

4. III. Az igazolás internalista elméletei. Az empirista fundácionalizmus. Error: Reference source not found

5. IV. A racionalista fundácionalizmus. Fő fogalmi különbségek: a priori/a posteriori; szükségszerű/ kontingens; analitikus/szintetikus. Error: Reference source not found

6. V. Az igazolás koherencia elmélete Error: Reference source not found

7. VI. A szkepticizmus kihívása Error: Reference source not found


1. fejezet - Bevezetés

Az ismeretelmélet (görög nevén: episztemológia) az egyik fontos filozófiai diszciplína. Szoros a kapcsolata egyéb filozófiai diszciplínákkal, közelebbről, a metafizikával, a metodológiával és a nyelvfilozófiával, amint azt mindjárt megvilágítom.

Történetileg Platón Theiatetosz című dialógusához köthető az ismeretelmélet főbb kérdéseinek első fölvetése: például, hogy milyen fajtái vannak a tudásnak és hogy ezek közül melyik tekinthető a filozófiai vizsgálódás tárgyát képező tudásnak. Továbbá, hogy mi a különbség a vélekedés és a tudás között? Mi a magyarázat, az indoklás szerepe a tudásban? Tekinthetők-e az érzékszervi információk tudásnak?

Szofisztikált metafizikai kérdést is fölvet Platón: nevezetesen, ha a tudás csak valami létező dologra/körülményre vonatkozhat - hiszen nem létezőkről, például a Mikulásról, boszorkányokról, stb. hiteink ugyan lehetnek, de tudásunk nem -, akkor hogyan tehetünk értelmes, ugyanakkor hamis kijelentéseket? Mire vonatkozik az értelmes hamis kijelentés? Például, ha Szókratészt ostobának jelentem ki, aki valójában bölcs, akkor nem áll fönn a ’Szókratész ostobasága’ körülmény a világban. Vagyis úgy tetszik, hogy ha hamisat állítunk, akkor nem állítunk semmit, következésképp hamisat értelmes módon nem állíthatunk. Ekkor viszont nem is foglalkozhatnánk azzal, hogy mikor állítunk igazat, az igazságnak milyen kritériumai vannak és hogy hogyan, milyen módokon igazolhatjuk a tudás-igényeinket. Hiszen csak akkor ‘sikerül’ kijelentést tennünk, a probléma platóni exponálása szerint, ha létező dologról/körülményről igazat tudunk mondani, jó indokkal, a problémás tudás-igények pedig ki sem mondhatók. Ekkor persze ismeretelméletre, metodológiára sem lenne szükségünk, ami foglalkozik az igazság és az igazolás kérdéseivel. Értelmes kijelentéseink triviálisan igazak lennének.

Egyelőre a válasz legyen a következő erre a problémára: ugyan valóban nem létezik a világban a ’Szókratész ostobasága’ tény, és így nincs, ami igazzá teszi a jelzett állítást. De létezik ‘Szókratész’, és létezik, egy másik módon, az ’ostobaság’ is, csak éppen a kettő kombinációja nem áll fönn: Szókratész nem esete az ostobaságnak. De éppen lehetne, mivel a ’Szókratész ostoba’ kijelentés nem lehetetlen úgy, mint például az ’ami kör, az szögletes’ kijelentés. Vagyis az előbbi kijelentés lehetséges, ennélfogva értelmes, de történetesen hamis. Látható tehát a példából, hogy az ismeretelmélet igényli a módszertani-logikai összefüggés tisztázását, azt, hogy mi a viszony az igazságértékek és az értelmesség között. Látjuk, a válasz ez: értelmes kijelentéseink, vagyis amelyek logikailag-fogalmilag nem ellentmondásosak (mint például a szögletes körre vonatkozó kijelentés), lehetnek igazak és lehetnek hamisak, attól függően, hogy fennáll-e aktuálisan az általuk állított lehetséges körülmény. Röviden, az értelmes kijelentések vagy igazak, vagy hamisak és ezeken kívül vannak az értelmetlen kijelentések. Értelmes kijelentéseink igazságértékének eldöntésére, igazolására több javaslat is született az ismeretelméletben; ezek fő részei a kurzusnak.

Eddig kijelentésekről, vagyis propozíciókról beszéltem. Nyelvtanilag ezek a kijelentő mondatok tartalmai vagy tárgyai. Az ismeretelmélet a propozícionális tudásra vonatkozik: eszerint mondhatjuk például azt, hogy ‘Pál tudja, hogy Kína a Föld legnépesebb országa’, ’Péter tudja, hogy Pálnak van egy húga’, ’Platón tudja, hogy Szókratész bölcs’, stb. vagyis tudni annyit tesz, kissé előlegezve a felfogást, mint jó indokkal állítani egy igaz kijelentést, ami egy valóban fennálló tényre/körülményre vonatkozik. Formalizálva: ’S tudja, hogy p’ – ahol S a megismerő alany változója, p pedig valamilyen tényre/körülményre vonatkozó kijelentés-változó. Mai értelmezés szerint Platón is a propozícionális tudást tekinti igazi tudásnak, de előtte mérlegel egyéb tudásfajtákat is. Például azt, amit ma Russell nyomán ’ismeretség általi tudásnak’ nevezünk. Például, ’ismerem a sarki újságost’, abban az értelemben, hogy felismerem, ha látom, anélkül azonban, hogy számos körülményt tudnék róla. A magyar nyelv erre az esetre az ’ismerni’ igét használja, nem a ’tudni’ igét. Ugyanígy a németben a kennen-t és nem a wissen-t használják erre az esetre, vagy a franciában a connaître –t és nem a savoir igét. Az újságossal ellentétben viszont a Püthagorasz-tételt ’tudjuk’ és nem ’ismerjük’. (Ha csak ’ismerjük’, az régen rossz!) Mérlegeli még Platón a ‘képesség általi tudást’ is, a mai knowing-how-t, ami ‘techné’-nek nevez. Például, Pál tud főzni, Mari tud biciklizni, stb. a tudni-nak abban az értelmében, hogy valaki képes valamit sikeresen kivitelezni, anélkül azonban hogy elméletileg számot adna a kivitelezés egyes fázisairól. Intuitíve világos azonban, hogy a tudás-t elméletileg helyesebb a propozícionális tudásra vonatkoztatni, és ezzel kapcsolatban érdemes tárgyalni az igazság és az igazolás kérdéseit.

A történeti vázlat a továbbiakban így néz ki: az európai újkori filozófiában a brit empiristák, azaz George Berkeley, John Locke és David Hume tekintik az ismeretelméletet központi jelentőségűnek. Fő műveik is erről tanúskodnak: az emberi tudás, az emberi megismerés szerepel rendre a címekben. Az empirista vonal mellett az újkori racionalizmus is figyelmet szentel a megismerés kérdéseinek, azonban nem a tényekre vonatkozó empirikus tudás, hanem a matematikai típusú, axiomatizált elméleti tudást vizsgálják, amit szokás tisztának is nevezni az empirikussal szemben. A legjelentősebb racionalisták Leibniz és Descartes, valamint az empirizmus tanulságait feldolgozó Kant. Ezen a kurzuson kifejezetten a kanti ismeretelméletről nem lesz szó, mivel ez itt túl nagy falat lenne. Arról nem is szólva, hogy a kanti ismeretelmélet oly módon fonódik össze a metafizikával, ami egy további metafizika kurzust is igényelne. A XX. sz. első évtizedeiben a Bécsi Kör filozófiája olyan kiváló képviselők, mint Carnap, Hempel, Schlick, Nagel, stb. révén ad további fejlődést az ismeretelméletnek, majd képviselői az angolszász országokba rajzanak ki a 2. világháború idején. Így terjedt el az angolszász világban a 40-es, 50-es évektől egy alapvetően empirista, pozitivista metodológia vagy ismeretelmélet. A metafizikai szempontok újra felvétele az ismeretelméletbe csak a 60-as évek végétől kezdődik, elsősorban P.F. Strawson Kant-értelmezése nyomán. Ennek a tendenciának a folyománya a szkepticizmussal való foglalkozás az elmúlt évtizedekben. A motiváció e kutatásban az, hogy az ismeretelmélet képes legyen megfelelni a szkeptikus kihívásnak, megvédve ebben a tesztben a saját pozitív tételeit és eljárásait.

Használtam föntebb a tiszta tudomány kifejezést, szembeállítva azt az empirikussal. A szóhasználat meglepőnek tűnik a kontinentális hagyományokon, különösen a német hagyományokon nevelkedettek számára, akik a természettudományok/ társadalomtudományok felosztást ismerik, ahol a matematikát hallgatólagosan a természettudományok mellé helyezik egy ’és’ kapcsolattal. Az ismeretelmélet azonban nem kifejezetten kontinentális találmány: nem a természet és a társadalom kontrasztjában határozódik meg a vizsgálódási területe. Az ismeretelméleti felosztás alapja az, hogy más módszertani problémák és követelmények merülnek fel empirikus területen, mint az empíriától mentes, és ebben az értelemben ’tiszta’, azaz 0 faktuális tartalmú, tudományterületeken, mint például a matematikában, a logikában, illetve a bölcsészethez tartozó metafizikában. Röviden előlegezve a különbséget: az empirikus területen, legyen az valamely természettudomány vagy akár az empirikus szociológia területe, a vizsgált esetek csak nagy valószínűséggel magyarázhatók bizonyos törvények és kiinduló feltételek alapján, de nem vezethetők le logikai szükségszerűséggel az előbbiekből. Sok törvény csak tendencia jelleggel érvényesül, például, csak ilyen értelemben állíthatjuk azt, hogy a dohányzás rákot okoz. A tiszta tudományokban viszont a konklúziók logikailag következnek az előzményekből az érvényes levezetési és átalakítási szabályok révén. A tiszta tudományokban tehát az emberi elme olyan garanciákkal bír a kognitív gyakorlatában, amilyennel nem rendelkezik az empirikus területen. Az empirikus módszertan jó része ezt a körülményt fedi le, és ez jelenik meg teoretikus formában az ismeretelméletben is, például az okság és az indukció körüli problémákban. Nem véletlen, hogy külön tárgyalják a filozófiában a matematikai megismerést.

A továbbiakban használni fogom a tiszta tudományok és az empirikus tudományok felosztását, azzal, hogy az itt tárgyalandó ismeretelmélet alapvetően az empirikus megismerés problémáit kívánja kezelni. Ahol magyarázó elméletek kerülnek szóba, ott természetesen figyelembe vesszük a ’tiszta’ vonásokat is.
2. fejezet - I. A propozícionális tudás. A tudás platóni és mai definíciója. A Gettier-kihívás. A 4. tudásfeltétel.

Kézenfekvő, hogy a tudás igazi esete fejeződhet ki olyan kijelentésekben, mint például, ‘Pál tudja, hogy Péternek egy húga van’, vagy ’Péter tudja a Püthagorasz-tételt’, stb. E példákban ellenőrizhető tényről, illetve bizonyítható tételről van szó, amelyek minden normális megismerő személy számára hozzáférhetők és közölhetők. Fölmerülhet viszont a kérdés, hogy miért kijelentésekről, azaz propozíciókról beszélünk; miért nem töltheti be a jól ismert nyelvtani kijelentő mondat azt a szerepet, hogy ő jeleníti meg a tudás tárgyát? Miért kell a propozíciókat bevezetni a tárgyalásba? Azt állítottam a bevezetőben, hogy a propozíció a kijelentő mondat tartalma vagy tárgya. Netán fölösleges kettőzésről van szó?

Egyáltalán nem. A helyzet az, hogy a különböző természetes nyelvek kijelentő mondatai lehetnek nyelvtanilag jól formáltak az adott nyelv szintaxisa szerint, azonban az ismeretelmélet nem a nyelvtani formát vizsgálja, hanem az abban kifejezett igazságigényeket és ezek igazolhatóságát. Ez utóbbi vonásokkal nem a jól formált nyelvi mondatok bírnak, hanem az általuk kifejezett tartalmak. Nevezzük ezt propozícionális tartalomnak. Például, ha elhangzik az, hogy ’én most éhes vagyok’, akkor ennek a kijelentő mondatnak némely használata igaz, egyéb pedig hamis, attól függően, hogy ki és mikor ejti ki ezt az egyébként jól formált mondatot. Vagyis nem az invariáns mondat-típus hordozza az igazságértéket, hanem az általa kifejezett propozícionális tartalom felel meg a tényeknek a használat vagy kiejtés adott alkalmával. Vehetünk olyan példát is, ami nem függ a kiejtés körülményeitől, mivel nem tartalmaz olyan, ún. indexikus elemeket, mint az ‘én’ vagy a ’most’, ami mindig más beszélőre, illetve más időpontra utal. Például, ha Pál tudja, hogy ’a hó fehér’ és Paul tudja, hogy ’snow is white’, akkor Pál és Paul ugyanazt tudják, mivel a két különböző nyelvű mondatnak ugyanaz a megítélhető propozícionális tartalma. És miért képes két különböző természetes nyelvi mondat ugyanazzal a megítélhető tartalommal bírni? Mert ugyanaz a jelentésük, ami absztrakt tartalomként közös vonásuk. Ráadásul Pál és Paul ugyanolyan attitűddel viseltetnek a megfelelő mondatok iránt, hiszen ugyanazt a tényt hagyják jóvá, amikor használják ezeket a mondatokat.

Most már sokat tudunk a propozíciók filozófiai-ismeretelméleti szerepéről. Azt állíthatjuk, hogy az ismeretelmélet azért tekinti propozícionálisnak a kijelentő mondatokban kifejeződő tudást, mert az absztrakt propozíciók töltik be a következő funkciókat: igazságérték-hordozók, a mondat-jelentés hordozói és bevezetve ’hogy’ mellékmondattal hordozzák azokat a kognitív attitűdöket, amivel a megismerők viseltetnek a propozícionális tartalom iránt. Pl. ’jóváhagyják’, ’kétlik’, ’tudni akarják’, stb. hogy fennáll-e a kifejezett tény/körülmény.

Az utóbbi funkció alapján úgy tűnik, hogy szoros a kapcsolat a propozíciók és a tények között, hiszen az igaz propozíciók fennálló tényeket fejeznek ki. Mondhatjuk-e ekkor, hogy a propozíciókat az általuk kifejezett tények különböztetik meg egymástól? Más szóval, hogy a propozíciókat a tények individuálják, azaz ők adják meg az egyéni azonosság-feltételüket? Ezt nem állíthatjuk. A kérdés tisztázása azért is fontos, mert a következő fejezetben az igazságelméleteknél újra előkerülnek a ‘tények’. Ha a propozíciókat a tények individuálnák, akkor azonosnak kellene tekintenünk például a ’Charles trónörökös ott volt a partin és Diana hercegnő is’ valamint a ’Charles trónörökös ott volt a partin, de Diana hercegnő is’ propozíciókat, minthogy ugyanazon tényeket fejezik ki, valamint az és és a de egyaránt ’és’-kapcsolatként funkcionálnak a logikában. Ugyanakkor világos, hogy eltérő attitűd van a két kijelentés mögött, a beszélők nem ugyanolyan szándékkal használják a két kijelentést. Vagy: a kisfiú ’Pál azt hiszi, hogy neki két szeme van’ de ’Pál nem hiszi, hogy neki páros prímszámú számú szeme van’, jóllehet fennáll a ’2 = egyetlen páros prímszám’ azonosság. És ha a propozíciókat a tények individuálnák, akkor azt kellene mondanunk, hogy mivel ugyanarra a ténytartalomra irányul Pál kognitív igénye mindkét esetben, ezért érthetetlen, hogy miért hagyja jóvá az egyiket, miközben tagadja a vele ekvivalens változatot. Sejtjük persze, hogy a kis Pali még nem tanult a prímszámokról, ezért nincs jóváhagyó attitűdje azzal kapcsolatban, hogy neki páros prímszámú számú szeme van. Az attitűdbeli eltérés viszont nem lenne érthető, ha a propozíciókat csak az általuk kifejezett tényekhez kötnénk.

De nemcsak Pali tudatlanságáról van szó. Mindannyian úgy vagyunk, hogy tudhatunk számos dolgot, például, hogy ’Cicero elárulta Catilinát’, de ha nem tudjuk, hogy Cicero másik neve Tullius, akkor nem hagyjuk jóvá a ’Tullius elárulta Catilinát’ kijelentést, jóllehet ugyanaz a tény kerül kijelentésre mindkét esetben. Csak ha a tényeket minden lehetséges tálalásban és megközelítésben felismernénk mindentudóként, akkor mondhatnánk, hogy a tények individuálják a kijelentéseket. Az ismertelmélet azonban azzal a feltevéssel dolgozik, hogy nem létezik mindentudás. Ez minden ismeretelméletnek és módszertannak triviális előfeltevése: az elérhető korlátozott információból bizonyos módszerek alapján többet akarunk megtudni. De nemcsak a mindentudás nemlétezése jelöli ki az ismeretelmélet korlátját: a szkepticizmus az egyáltalán valamit-tudhatóságot kérdőjelezi meg. Nos, a szkeptikussal szemben azt fogjuk kimutatni az utolsó fejezetben, hogy létezik egyáltalán valamilyen tudás. Az ismeretelmélet terrénumát ez a két korlát jelöli ki. Az ismeretelméletet ez a két igény jellemzi együttesen: az, hogy létezik egyáltalán valamilyen tudás, de nem létezik mindentudás.

A propozíciók problémáját pedig így oldjuk meg: általánosan azt mondhatjuk, hogy a propozíciókat nem közvetlenül a tények individuálják, hanem a tények-egy-bizonyos-hozzáférési-mód-szerint vagy attitűdből. Ez a felfogás magyarázza, hogy miért hiszi Pál, hogy neki két szeme van, miközben nem hiszi, hogy neki páros prímszámú számú szeme van. Ugyan a tények nyújtják a szilárd fogódzót a világból, a mi attitűdjeinkben viszont az emberi hozzáférés lehetőségei testesülnek meg. Ez a propozíciók finomszerkezeti felfogása, amely Alonzo Church nevéhez kötődik.

Kérdés még, hogy hová lokalizáljuk a propozíciókat, mint absztrakt létezőket? A nyelv mondatai a beszéd által léteznek; de hol léteznek a propozíciók? Röviden azt mondhatjuk, hogy erre a kérdésre három különböző válasz alakult ki a filozófia történetében. A Descartes-hoz köthető válasz szerint az egyéni elmében léteznek, ez a mentalista megoldás. Ezzel szemben a brit nominalista Locke szerint a nyelvben léteznek a propozíciók. Végül, a platonista hagyományhoz visszanyúlva Bolzano független világnak tekinti az önmagukban vett igazságok kollekcióját. Karl Popper kortárs filozófus is ezt vallja. Az önmagukban vett igazságok (a Bolzano-i satze-an-sich) szerepe az, hogy kifejezze a tudományoknak és a matematikának az emberi elmétől független igazságai a létezését. Ezek az igazságok akkor is léteznek, ha az emberi elme nem fedezi fel őket, illetve a felfedezésük előtt is léteznek, éppen ezért van értelme ’felfedezésről’ beszélni, ahelyett hogy például az igazságok konstituálásáról beszélnénk.

Miután tisztáztuk a propozícionális tudást, továbbá, hogy Platón is ezt tekinti a tudás igazi esetének, nézzük meg a tudás első, platóni definícióját. Eszerint a tudás igazolt igaz hit. Nézzük, hogy mit takar ez a hármas definíció, amelyet egyöntetűen elfogadtak a filozófusok egészen 1963-ig, amikor is Edmund Gettier megkérdőjelezte a három kritérium elégségességét. Platón hosszas előzmények után arra jut a Theaitetosz 202 c-ben, hogy ’a megindokolt igaz vélemény a tudás’, illetve a 208 c-ben ’magyarázattal párosult helyes vélemény’-nek nevezi a tudást. Az ’igaz’ vagy a ’helyes’ minősítés nyilvánvalóan azt a követelményt fejezi ki, hogy a tudás csak igaz kijelentésben ölthet testet. Ha valaki valami hamisat hisz valamiről, aki nincs tudása arról a dologról az adott tekintetben. Természetesen, ha valaki tudja, hogy egy állítás hamis, akkor, kétértékűséget feltételezve, igazat tud. Van a tudáshoz tehát egy ún. igazság-feltétel. A ’magyarázat’ vagy ’indoklás’ követelménye pedig arra irányul, hogy a tudás-igényeinket alá is kell támasztanunk, meg kell védenünk. Ha valaki véletlenül eltalálja a helyes választ egy választó tesztben, akkor nem tud, hanem csak szerencséje van. Van tehát a tudáshoz egy ún. igazolás-feltétel. Teljesülése esetén a tudó személy nem egyszerűen a tudás állapotában leledzik, hanem reflektáltan tudja is, hogy ő tud. Szokás ezt a tudás T-T feltételének is nevezni: ennek értelmében, ha S tudja, hogy p, akkor S tudja, hogy ő tudja, hogy p. Azaz: Tp → TTp. (Lehetne persze tovább iterálni a tudás-operátort a reflexió alapján, pl. TTTp stb., de ez a lépés fölösleges.)

A ’vélemény’ kifejezés meglepőnek tűnhet a definícióban. Sokan gondolhatják úgy, hogy ha határozottan tudnak valamit, akkor nem ’vélekednek’, azaz nem egyéni ízlésbeli álláspontot vallanak. A fentebb használt ’hit’ kifejezés még furcsábbnak tűnhet, hiszen a tudás bizonyos értelemben a hit ellentéte. Nos, a terminológiával kapcsolatban a következő a helyzet: a doxa görög szót fordítják hit-nek vagy véleménynek, abban az értelemben, hogy empirikus területen csak jól megalapozott, nagy valószínűségű kognitív hitekről beszélhetünk, de nem bizonyossággal járó tudásról (episztémé-ről), ami csak a demonstratív bizonyítással rendelkező tudás-igény sajátja. A doxa azonban kognitív hit, ahol a racionális személy hite egy kijelentésben arányos a kijelentés mellett szóló bizonyítékaival, nem pedig szubjektív, érzelmi jellegű hitet vall az illető. A standard angol terminológiában is belief-nek fordítják a doxát. A tisztázás után mondhatjuk, hogy a harmadik tudás-feltétel a doxasztikus vagy hit-feltétel. Ez azt mondja ki, hogy a racionális személynek hinnie is kell a rendelkezésére álló bizonyítékok erejéig a tudás-igényű kijelentésében.

Ezek után kijelenthetjük, hogy platóni alapon a tudás igazolt igaz hit. Elhatárolandó a doxa nem-kognitív eseteitől, a következőket tehetjük hozzá: a tudásra nem jellemző, hogy ki birtokolja, míg a nem-kognitív hit jellemzően egy egyén szubjektív állapota. Például, ha a Pythagorasz-tétel a tudás tárgya, nem jellemző rá, hogy éppen most Palika ismerkedik vele, de Pál már régen tudja. Ezzel szemben olyan nem-kognitív hitek, mint például a társadalmi előítéletek, jellemzőek az őket valló emberekre. Továbbá, nem-létezőkről, például kentaurokról, boszorkányokról, stb. lehetnek hiteink, de nem lehet tudásunk. (Emlékszünk, a bevezetőben volt szó arról, hogy a tudás csak valami létezőre vonatkozhat Platón szerint.) Végül, a tudás a deduktív zártság feltétele alá tartozik, a (nem-kognitív) hit viszont nem. A tudás deduktív zártsága a következőt jelenti: ha S személy tudja, hogy p, továbbá, ha S azt is tudja, hogy p-nek q a következménye (azaz dedukálható belőle), akkor S tudja q-t is. Például, ha valaki tudja, hogy a vonalzója háromoldalú és azt is tudja, hogy a háromoldalúságból következik a háromszögűség, akkor az illető azt is tudja, hogy háromszögű vonalzója van. Vagyis a következmény-kijelentés is beletartozik az illető tudás-kijelentéseinek halmazába. Ezt úgy is szokás mondani, hogy a tudás zárt az ismert következményekre nézve. A következmény-relációt (dedukciót) alkalmazva az ismert kijelentéseinkre nem kerülünk ki a tudás-kijelentéseink halmazából; ezt jelenti a ’zártság’. A tételt természetesen nem Platón mondja ki, de az ő megközelítése is kompatibilis ezzel. (A tétel még előkerül egy fontos értelemben a szkepticizmusnál.)

Kérdés még, hogy az igazolási feltételt milyen erősséggel vegyük. Tekintsük-e úgy, hogy ha az elfogadott bizonyítékok alapján állítja S a p-t, akkor S nem tévedhet p igazsága felől – ezt nevezik infallibilista álláspontnak. Vagy pedig engedjük-e meg, hogy az adott bizonyítékokat fölülírhatják későbbi, jobb bizonyítékok, esetleg egy későbbi kor más mércét alkalmaz a bizonyítékokkal szemben, és ennek alapján fogadjuk el a formulát, miszerint ’S tudja, hogy p, de tévedhet p igazsága felől’. Az utóbbit nevezik fallibilista álláspontnak. Nos, a kérdés nehéz. A felülíró bizonyítékok lehetősége kézenfekvő; az azonban gondot okoz, hogy hogyan, milyen értelemben tudhatja S a p-t, ha fennáll a tévedés lehetősége. Végül is, a tudás csak igazságra vonatkozhat és a fenti formulában a ‘de’ szócska utáni tagmondat visszavonja az előtte lévő tagmondatot. Ha tévedhet p felől a személy, akkor nem tudja, hogy p.

J. L. Austin, a 60-as évek analitikus szerzője, mérlegelte a tudás ún. performatív elemzését. A performatív igék a verbális performansz-ban megtestesülő igék: ’esküdni’ például abból áll, hogy kimondom az ’esküszöm’ szót; ’ígérni’ abból áll, hogy kimondom az ’ígérem’ szót. Esküdhetek hamisan, megszeghetem az ígéretem, de senkinek sincs kétsége afelől, hogy lezajlott az ígéret vagy esküvés aktusa, ha kimondtam a megfelelő szavakat. A performatív igék igazságfeltétele a sikeres használatuk. A tudás-igényeknek is van performatív jellege: ha azt állítom, hogy tudom, hogy p, például, tudom, hogy húsz km után lesz egy újabb benzinkút az autópályán, akkor szavamat adom arra, hogy p a helyzet, ott lesz a kút. Azonban ha nincs ott a kút, azaz az igazság-feltétel nem teljesül, akkor mégsem állíthatom, hogy tudom, hogy p., vagyis a tudás-kijelentések mégsem teljesen analógak a performatív kijelentésekkel. A tévedés lehetősége, az igazság nem teljesülésének lehetősége megkérdőjelezi, hogy tudásról beszélhetünk-e egyáltalán, annak ellenére, hogy rendelkezünk bizonyítékokkal.

Ez persze a szkeptikus malmára hajtja a vizet: ha nem zárhatom ki a tévedés lehetőségét, akkor nem tudhatom a legegyszerűbb hétköznapi empirikus kijelentésem sem. Bizonyítékaim ugyan lehetnek, de ha a külvilág nem kooperál, ha nincs szerencsém, és még sincs ott a benzinkút, ahova emlékezetem tette, akkor nincs tudásom. Tehát a dilemmánk a következő: vagy elfogadjuk empirikus területen a tudás fallibilis fogalmát, vagyis azt, hogy bizonyítékaink felülírhatók, vagy pedig túl magas, gyakorlatilag teljesíthetetlen mércét helyezünk a tudás-igényeink elé, amivel a szkeptikust erősítjük meg. E mérce szerint egy tudás-igény csak akkor számít tudásnak, ha igazoltan ki tudjuk zárni a tévedés lehetőségét, az adott szituációban fölmerülő összes ellenlehetőséget ki tudja zárni. Ha ily módon alárendeljük az igazolást a kizárási elvnek, akkor a szkeptikus álláspontján vagyunk: tudás nem lehetséges, mert a kizárási elv maradéktalanul úgysem teljesülhet az igazolásnál. Ugyanis akkor tudhatjuk csak a bizonyítékok alapján például azt, hogy Kovács volt a gyilkos, ha ki tudjuk zárni, hogy Kovácsnak van egy ikertestvére, vagy egyéb roppant hasonló alteregója, vagy hogy Mars-lakók követték el a tettet, stb. Mondhatná erre valaki, hogy a vázolt dilemma: fallibilis tudás vagy szkepszis – nem méltányos, mert a szkepszissel szemben nyilvánvalóan a dilemma másik ágát választjuk. A helyzet azonban az, hogy a dilemma ebben a formában korrekt ábrázolása az elméleti lehetőségeknek: alapvetően a fallibilis tudást vagy pedig a szkepszist választhatjuk.

Történetileg Platón, majd később például Descartes is, az infallibilis tudás ideálját fogadja el, főként azon az alapon, hogy a tiszta matematikai tudást tekintik példaszerűnek. Ott valóban az elfogadott axiómák és tételek mellett nincs értelme fallibilis bizonyítékról beszélni, legfeljebb triviális hiba fordulhat elő a megengedett bizonyítási lépésekben. Empirikus területen azonban a bizonyítékok soha sem merítik ki az empirikus események végtelen nyílt osztályait és nincs garanciánk arra, hogy a tendencia jellegű törvények az adott esetben megfelelően érvényesülnek. Empirikus területre vonatkoztatta a fallibilis tudást Charles Peirce amerikai pragmatikus filozófus a XX. sz. elején, azóta pedig nyilvánvalóként kezeljük ezt a tudás-fogalmat. Ugyanakkor természetesen nem szabad elfeledkeznünk a fogalomban benne rejlő ama feszültségről, ami az igazságfeltétel és a rendelkezésre álló bizonyítékok között áll fenn.

Ezt a feszültséget aknázza ki az ún. Gettier kihívás. Edmund Gettier 1963-ban egy mindössze háromoldalas cikkében kérdőjelezte meg a tudás platóni hármas definícióját azzal, hogy felvonultatott olyan eseteket, amelyek teljesítik Platón mindhárom kritériumát, amelyeket mi is tárgyaltunk itt az előzőekben, nyilvánvaló módon mégsem számítanak tudásnak. Mielőtt rátérnék a példákra, amelyek mindig megragadnak a hallgatók emlékezetében, miközben elfelejtik, hogy mit is világítanak ezek meg valójában, tisztázom előzetesen a példák célját. Ez pedig az, hogy a tudás teljesüléséhez szükséges lesz a platóniak mellett egy további, negyedik tudásfeltételre, amely azt biztosítja, hogy a személy kognitív hite és a hit igazsága nem véletlenül fordulnak elő együtt. Éppen azért nem véletlen az együttes előfordulás, mert bizonyítékunknak, amely, mint tudjuk, fallibilis, sikerül az igazság mellett szólnia. Ezzel a 4. feltétellel biztosítja az ismeretelméleti séma, hogy az igazság-feltétel és az igazolás-feltétel nem ’beszélnek el egymás mellett’, köznyelvien szólva. Ez utóbbi veszélye azért áll fenn, mint már tudjuk, mert az igazság-feltételt a külvilág nyújtja, az igazolás-feltételt viszont az emberi elme vagy az adott tudományos közösség határozza meg a maga eszközeivel. A két feltétel a metafizikai alapjaikban különböznek tehát és ezt illusztrálják a Gettier-esetek furcsaságai.

Bízom benne, hogy ezek után a fentiek szerint ismerkednek meg olvasóim a Gettier-esetekkel.

Az első példa a következő. Smith és Jones együtt pályáznak egy állásra és Smithnek erős bizonyítéka van arra a konjunktív (azaz ’és’-kapcsolatos) kijelentésre, hogy ’Jones fogja megkapni az állást, és Jones-nak 10 érme van a zsebében’. (Az írás még a telefonérmék korában keletkezett, de lehet parkoló zseton is, ahogy tetszik.) Jelöljük az előbbi kijelentést e-vel. A tudásunk többnyire következtetéses, bizonyítékaink, evidenciáink alapján következtetünk a tudás-igényeink igazságára. Smith bizonyítéka a konjunkció első felére az, hogy hallotta, hogy a bizottság tagjai Jonest preferálják, a második felére pedig az, hogy várakozási izgalmában Jones a szeme láttára ürítette ki zsebeit, és számolta össze a 10 érméjét. Egy ’és’-kapcsolat pedig igaz, ha mindegyik tagja igaz, Smith pedig a bizonyítékai alapján igaznak hihette a konjunkció mindkét tagját. Bizonyítéka, azaz az ’e’ alapján Smith megfogalmazza tudásigényét, a ’p’ kijelentést, amely úgy szól, hogy: ’Annak, aki megkapja az állást, 10 érme van a zsebében’. Logikailag ezt persze úgy kell értenünk, hogy bármely személyre, ha az illető megkapja az állást, akkor neki 10 érme van a zsebében. Smith tudja, hogy ’e’-ből következik a ’p’, és ésszerűen a ’p’-t az ’e’ alapján fogadja el. Azonban tudtán kívül neki magának is 10 érme van a zsebében, és mégis ő, Smith kapja az állást, ellentétben a borúlátó várakozásával. Ebben az esetben Smith nem tudja a ’p’-t, jóllehet teljesül mind a három platóni tudás-feltétel. ’p’ igaz, Smith hiszi, hogy igaz, és bizonyítékai alapján hiszi igaznak.

Miért nem a tudás esete az előbbi példa? Mert a személy nem a megfelelő bizonyíték alapján hiszi igaznak a tudás-igényt. Következtetése az evidenciáról a tudásigényre formailag helyes, mert akár az ’e’ is igazolhatná a ’p’-t, de az adott esetben a külvilág a maga nyújtotta igazság-feltétellel nem kooperál Smith bizonyítékával. Van egy másik, ’e’’ evidencia-kijelentés, ami Smith számára a borúlátása és a zsebei tartalmának ignorálása miatt nem elérhető, ami azonban nemcsak hogy formailag szintén helyes következtetést ad ’p’-re, hanem az adott esetben éppen ’e’’ alapján lehet igaznak hinni a ’p’-t. Ez pedig, azaz ‘e’’ így hangzik: ’Smith kapja meg az állást és Smith-nek 10 érme van a zsebében’. Látható, hogy ’e’ és ’e’’ csak a személy-változó értékében különböznek: Smith és Jones egymásnak helyettesítési esetei, mindkét eset igazzá teheti a ’p’-t.

A Gettier-példa tanulsága, hogy csak akkor rendelkezik egy egyébként racionális személytudással, ha a megfelelő bizonyíték alapján hiszi igaznak az egyébként igaz tudásigényű kijelentést. Nem fordul elő a tudás esetén, szemben a fentiekkel, hogy egy közbülső hamis evidencia-kijelentésből - ami egyébként a személy számára valóban az elérhető bizonyíték az adott esetben – következtet tévesen, bár formailag akár helyesen, a személy a tudás-kijelentésre. Ezt a követelményt a negyedik tudás-feltétel fejezi ki. A negyedik tudás-feltétel szerint S tudja, hogy p, amennyiben a platóni feltételeken túl az a feltétel is teljesül, miszerint S hite p-ben a megfelelő bizonyítékok alapján keletkezik.

A negyedik feltétel kizárja például, hogy formailag helyesen, de téves bizonyítékból következtessen a megismerő személy a tudás-kijelentésre. Ez volt az előbbi eset. Vegyünk egy másikat, ahol a bizonyíték igaz és a tudás-igény mellett szól, mégsem számít tudásnak a személy kognitív igénye. Legyen ez az az eset, amikor túlságosan véletlenszerű, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok közül éppen az igazival indolkolja a személy a tudását és nem a megismerési környezetben szintén felmerülő, de hamis bizonyítékok valamelyikével, amit nem képes megkülönböztetni az igazi bizonyítéktól. Például, Katalin cárnő hajózik a Volgán főminisztere, Patyomkin társaságában, aki igyekszik arról meggyőzni a cárnőt, hogy virágzik az orosz falu, jólétben él a nép. Ebből a célból néhány Volga-menti gazdag parasztház köré díszlet-házakat építtet, amelyek együttesen jómódú falu benyomását keltik. Ezt a fajta látszat-keltést nevezik azóta ’Patyomkin-falvának’. Katalin cárnő, az ismeretelméleti példa szerint, rámutat történetesen egy igazi házra a hajójából és látványbeli evidenciája alapján megfogalmazza tudás-igényét, miszerint ’az ott egy gazdag parasztház’. Ez igaz, a cárnő hiszi is, hogy igaz, az igazi bizonyítéka alapján hiszi annak, mégsem számít tudásnak Katalin tudás-igénye, mert túlságosan véletlenszerű, hogy a valódi bizonyíték alapján hiszi igaznak.

Az előbbi Gettier-eset azt példázza, hogy az igazi bizonyítékok episztemikus környezetében ott vannak a kiszűrhetetlen, megkülönböztethetetlen hamis bizonyítékok is. A tudás versengő koncepciója ezért éppen azt feltételezi, hogy az egyébként igaz bizonyítékaink alapján megfogalmazott tudásigényeinktől nem tántorítanak el bennünket a vele versengő, a jó igazolásunkat megdöntő hamis bizonyítékok. Katalin cárnő például azért nem tudja, hogy ’az ott egy gazdag parasztház’, mert nem tudná megkülönböztetni a díszletháztól azt a valódit, amire egyébként sikerült rámutatnia, és ha tudomására jutna főminisztere trükkje, akkor nem hinné továbbra is, hogy ’az ott egy gazdag parasztház’, akkor sem, ha ez történetesen továbbra is igaz lenne az adott kontextusban.

A negyedik feltételt szokás ezért megdöntési feltételnek is nevezni (defeating condition) és ennek alapján a megfelelő tudás koncepció az ún. ’defeasibility notion of knowledge’. Ennek szellemében a negyedik feltételt így is megfogalmazhatjuk: S tudja, hogy p, ha a platóni feltételeken túl az is fönnáll, hogy nincs olyan további, a személy számára elérhető bizonyíték, amely ha létezne, kétségbe vonná az általa levont következtetést p-re, miközben p továbbra is igaz. Ezt a meghatározást adja a negyedik feltételről például Ernest Sosa és Carl Ginet.

Irodalmi példát is hozhatunk a bizonyítékok versengésére. Az Othello című Shakespeare-darab szerint Jago arra törekszik, hogy ellássa Othello-t hamis bizonyítékokkal Desdemona hűtlenségét illetően, amelyek versengenek a végén kiderülő igaz, az előbbiekkel ellentétes bizonyítékokkal. Othello tudását Desdemona hűségéről sikerült tehát Jagonak megdöntenie a hamis bizonyítékaival.

A negyedik feltétel megdöntési megfogalmazásánál az imént azt írtam, hogy nincs olyan további, ’a személy számára elérhető bizonyíték’, amely megdöntené az igazi bizonyíték alapján felállított igaz hitet és nem azt írtam egyszerűen, hogy ’nincs megdöntő bizonyíték’. Ennek oka, hogy ha általában a megdöntő bizonyítékok kizárása lenne a tudásfeltétel, akkor nemcsak elérhetetlenül magasra tennénk a tudás mércéjét, hiszen eleve nem tudjuk kizárni a megdöntő bizonyítékok puszta lehetőségét, hanem dogmatikusak is lennénk, hiszen honnan tudhatjuk egyáltalán, hogy nincsenek megdöntő bizonyítékok, és ha egy szerencsés esetben történetesen ott is lennénk a megdöntő bizonyítékok teljes hiányánál, erről nem lenne biztos tudomásunk. Vagyis az ismeretelméleti kritériumokat úgy kell megfogalmaznunk, hogy miközben tudjuk jól a külvilág visszaigazoló szerepének a fontosságát, nem vehetjük fel ennek teljesülését természetes módon. A metafizikai tudatosság a garanciák hiányáról mindig jelen kell legyen. Van olyan szerző is persze, aki a külvilág visszaigazoló szerepére épít jobban a negyedik feltétel megfogalmazásánál: például Danto azt mondja, hogy a negyedik feltétel azáltal teljesül, ha S bizonyítéka p-re, és az, ami p-t igazzá teszi, ’ugyanahhoz az oksági sorhoz tartozik’. Például, tudom, miközben vezetek a szerpentinen, hogy az út kanyarog, mert ugyanaz a körülmény okozza a hitemet, mint ami az út kanyargását okozza, nevezetesen, hogy épp így építik a hegyi utakat.

Lehetne vitatni az okság szerepét a negyedik feltételben. Mindenesetre tény, hogy a negyedik feltételre, akármelyik megfogalmazásában vegyük is, azért van szükségünk a tudás meghatározásánál, mert össze kell kötni az igazság-feltételt és az igazolási-feltételt. Ez a két feltétel, mint láttuk, egymástól függetlenül is teljesülhet, éppen azért, mert az egyiket a külvilág, a másikat a megismerő elme vagy elmék közössége nyújtja. Mondhatná erre valaki, hogy ha az összekötésre azért van szükség, egy közbeiktatott további feltétel formájában, mert más a metafizikai alapja a két feltételnek, akkor ezen semmilyen további feltétel sem fog segíteni, mert értelemszerűen a további feltétel is vagy az egyik vagy a másik lehetséges metafizikai alaphoz tartozik. Erre azt válaszolom, hogy ennek a feltételnek normatív funkciója van. Teljesülését valóban különbözőképpen képzelik el az igazolás internalista elméletének hívei, illetve az igazolás externalista elméletének hívei. (Lásd erről az igazolás-elméleteknél.)

Meg kell még jegyezni, hogy nem ugyanaz az igazolás-fogalom szerepel a platóni hármas tudás-definícióban, mint a negyedik feltétellel kibővített mai változatban: ugyanis az előbbiben az igazolás lehet akár infallibilis is, a mai változat viszont mindenképpen fallibilis igazolást feltételez, hiszen maguk a Gettier-esetek is a téves igazolás lehetőségén alapulnak.

Eddig a Gettier-kihívásra adott azon választ mérlegeltük, aminek lényege a negyedik tudás-feltétel beépítése. Egyéb reakciók is vannak azonban, amelyekkel együttesen jól megadhatók a mai ismeretelmélet fő témái és irányai. A Gettier-példák motiválták például az igazolás fent említett különböző mai elméleteit. Láttuk továbbá azt is, hogy ugyane példák hatására az igazolásunkat megdöntő rivális bizonyítékok kizárása, illetve kizárhatósága ugyan megfogalmazódik követelményként, de teljesülése roppant problematikus. Ezért az egyik reakció a kizárási elv feladása. Eszerint tudhatunk igaz kijelentéseket anélkül, hogy igazoltan ki tudnánk zárni a létező összes, vagy akár csak a számunkra elérhető ellenlehetőségeket. Például tudhatjuk, hogy most ismeretelmélet jegyzetet olvasunk, anélkül, hogy igazoltan ki tudnánk zárni ama ellenlehetőségeket, hogy csupán hallucináljuk ezt a helyzetet vagy akár egy ’mátrix szituáció’ foglyai vagyunk. Egyes szerzők a józanész szempontjaként terjesztik elő a kizárási elv feladását, mások, mint például Peter Unger, azt a szkeptikus konklúziót vonják le a kizárási elv maradéktalan érvényesítésének lehetetlenségéből, hogy soha nem lehetünk igazolt tudás birtokában. A következőkben azonban még nem az igazolás-elméletek felé, illetve a szkepszis veszélye felé fordulunk, hanem az igazság fogalmát vizsgáljuk meg, mivel a Gettier-esetek éppen azt a problémát hozták elénk, hogy hamis következtetések is vezethetnek igaz tudás-igényekhez.


3. fejezet - II. Az igazságpredikátum sajátosságai. Igazságelméletek és alkalmazási területeik.

Az ’igazság keresését’ szokásosan a fontos eszméknek elkötelezett emberek ügyének tartják. Ebben a megközelítésben az ’igazság’ tartalmi vonatkozásaira gondolnak: milyen döntés, társadalmi berendezkedés, stb. igazságos, mi az igazság valaki vagy valami körül. Az ismeretelméletben viszont a tudás igazság-kritériuma bizonyos formális vonások tisztázását előfeltételezi. Például, ha azt mondjuk, hogy ’Mari lány’, és azt, hogy ’igaz az, hogy Mari lány’, akkor azonnal érezzük, hogy más dolog állítani egy alanyról egy tulajdonságot, és más dolog az ilyen állítást ’igaznak’ nevezni. Míg ’lánynak lenni’ Mari tulajdonsága, addig ’igaznak lenni’ nem Marinak, hanem a róla szóló kijelentésnek a tulajdonsága. Első megállapításunk tehát az ’igaz’ tulajdonsággal kapcsolatban az, hogy nem az egyedek – dolgok, személyek, stb. – tulajdonsága az ’igaz’, hanem a kijelentéseké. Ez utóbbiakról pedig már sokat tudunk.

Milyenek azok a kijelentések, amelyek rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal? Mi teszi őket igazzá? Ha azt mondom, hogy ’Budapest Magyarország fővárosa’, vagy azt, hogy ’a víz 0 C fokon fagy meg’, mindkét esetben igaz kijelentést tettem, azonban különböző alapokon igazak ezek: az első kijelentés egy közigazgatási-politikai döntés eredményeként igaz, a második viszont egy természettudományos tény jóvoltából, aminek kifejezéséhez felhasználtunk egy mérési konvenciót. Úgy tűnik, hogy az igazság állítása különböző alapokat előfeltételez, ezért van értelme megkérdezni, hogy milyen értelemben, alapon, módon, stb. igaz egy kijelentés. Az igazságelméletek részint ennek a vonásnak a tisztázására vállalkoznak. Ezzel szemben, ha azt állítjuk, hogy ’Mari lány’, a ’labda gömb alakú’, stb. nem kérdezzük meg, hogy milyen értelemben ’lány’, milyen értelemben ’gömb alakú’. Az igazság tulajdonításával kapcsolatban viszont forgalomban vannak elméletek, amelyek a tulajdoníthatóságot tisztázzák. Például úgy, hogy egy igény igaz, mert a tények megerősítik, mert jól beleillik egy elméleti háttérbe, mert jelenlegi igazolási lehetőségeink megerősítik, stb.

Az ’igaz’ mint tulajdonság hasonlít az alapok változatossága tekintetében a ’létezik’ tulajdonságához. Gilbert Ryle példáját felhasználva, mondhatjuk, hogy ’léteznek prímszámok’,’ léteznek előítéletek’, ’létezik monetáris tanács’, de nyilvánvalóan különböző alapokon léteznek ezek a dolgok. Ezért nem lenne értelme a létezést csoportalkotó tulajdonságnak véve azt mondani, hogy az a közös a prímszámokban, az előítéletekben és a monetáris tanácsban, hogy mindhárman ’léteznek’. A létezés, csakúgy, mint az igazság, formális vonás, amiről másképp kell számot adnunk, mint arról, hogy valaki lány, vagy hogy valami gömb alakú.

Eddig az ’igaz’-ról mint tulajdonságról beszéltem, ami azt feltételezi, hogy valódi vonásról van szó. Lehetünk azonban metafizikailag kevésbé elkötelezettek is: mondhatjuk azt, hogy használjuk bizonyos esetekben az ’igaz’ szót, azaz logikai-nyelvi funkcióban vesszük ezt a minősítést, anélkül azonban, hogy a világ vonásának tekintenénk, mint tulajdonságot. Nos, a logikában a predikátumok a tulajdonságok nevei. Beszélhetünk tehát igazság-predikátumról is, nemcsak igazság-tulajdonságról. Itt nem fölösleges kettőzésről van szó: bizonyos esetekben csak predikátumunk van, ami mögött nem áll valódi tulajdonság. Például, a ’fénysebességnél nagyobb sebességgel haladás’ semmilyen fizikai dolognak nem valódi tulajdonsága az univerzumunkban, azonban a kifejezést, mint predikátumot megalkothatjuk. Nincs olyan tulajdonság, amit ez a predikátum megnevezne, de megvan az elvi lehetősége. A továbbiakban néha igazság-predikátumról fogok beszélni, főként azon elméletek kapcsán, amelyek el akarják kerülni a metafizikai elkötelezettséget az igazság, mint valódi tulajdonság mellett. Nézzük most meg, hogy milyen igazság-felfogások alakultak ki a rendelkezésre álló elvi lehetőségek alapján.

A propozícionális tudás koncepciójában fontos helye van Frege következő meghatározásának: Gottlob Frege, az analitikus filozófia és a modern logika atyja szerint a ’tény nem más, mint igaz gondolat’. Az utóbbit, mármint az ’igaz gondolatot’ a propozíció tartalmának tekinti. Ennélfogva az igaz propozíciók azonosak a fennálló tényekkel. Frege ezt az azonosság-tézist vezeti be. Platonista elődje, Bolzano pedig egyenesen a fennálló tényeket önmagukban- való-igazságoknak nevezi. Így ha kifejezzük a tényeket valamilyen propozícióban, akkor az igazságokat is kimondjuk ezzel. Ebben a felfogásban az igazság-predikátum a propozíciókhoz tartozik, azonban redundánsan szerepel mellettük: például az „a kijelentés hogy ’a rózsa piros’” ekvivalens lesz azzal, hogy „igaz az a kijelentés, hogy ’a rózsa piros’”. I-vel jelölve az igazság-predikátumot és p-vel jelölve a kijelentést, azt kapjuk, hogy: p = Ip

Kérdés, hogy tartható-e ez az ekvivalencia. Ezt később még megnézzük. Mindenesetre az igazság-predikátum nem tesz hozzá semmit a tényt rögzítő kijelentéshez ebben a felfogásban, ami a fregei azonosság-tézisen alapul. Szokás ezt az igazság redundancia-elméletének is nevezni. Történetileg már felmerül David Hume-nál, a 18. századi brit empiristánál is, a 20. században Frank Ramsey matematikus és filozófus a fő képviselője. Ebből az elméletből ágaznak le napjainkban a különböző ún. minimalista elméletek, amelyek mind azt vallják, hogy az igazság-predikátumnak van bizonyos logikai szerepe, azonban tartalmas, szubsztantív értelemben az igazság tulajdonsága nem létezik. Logikai szerepében az igazságpredikátum kifejezheti például azt, hogy bizonyos logikai formával bíró mondatok mind igazak (vagy hamisak). Például, az olyan mondatokról, mint ’ez az autó a teljes felületén metál piros vagy nem metál piros’, ’a házunk kétemeletes vagy nem kétemeletes’, stb., eleve tudjuk, hogy ezek a mondatok igazak, mégpedig annál fogva, hogy közös logikai formájuk szerint kifejeződései a logikai igazságnak miszerint:

Vx (Fx v –Fx). Itt x egy egyedváltozó, F egy tulajdonság-változó, a V pedig az ún. univerzális kvantor, ami azt mondja, hogy az univerzum minden eleme bizonyos tulajdonságú. Így olvassuk: minden x-re, F vagy nem-F. Azaz bármely dologra, vagy rendelkezik egy tulajdonsággal, vagy nem. Paul orwich, Scott Soames és Harty FsieldHHorwich, Scott Soames és Harty Field tekinthetők az igazság-minimalizmus fő mai képviselőinek.

Mondtam, hogy az igazság predikátum rokon vonást mutat a létezés-predikátummal. Nem meglepő ezért, hogy az igazság fölfogható fogalmilag úgy is, mint helyes ítélet arról, hogy mi létezik a világban. Emlékszünk, Platón szerint is, aki igazat mond, az valami létezőről szól. Arisztotelész pedig egyenesen úgy határozza meg az igazságot, hogy igazat mond az, aki azt mondja arról, ami létezik, azaz ’van’, hogy az létezik, azaz ’van’. (Arisztotelész Metafizika 1011B) Eszerint tehát az igazság-predikátum relációs szerkezetű, egy absztrakt nyelvi-fogalmi tartalomnak a létezővel, a valósággal való megegyezésében áll az igazság. Ez a megegyezés vagy korrespondencia alkotja az igaz-relációt. Szokás ennek alapján Arisztotelészt az igazság-korrespondencia felfogás elődjének tekinteni.

Kérdés, hogy a ’van’ a fenti meghatározásban milyen értelmű Arisztotelésznél: arról szólnak-e az igaz kijelentések, hogy rámutatnunk nyelvileg arra, hogy mi létezik, vagyis egzisztenciális értelmű-e a ’van’, vagy pedig úgy kell-e értenünk, hogy arra vonatkozik, hogy milyen módon, milyen tulajdonságokkal ’vannak’ a dolgok. Például, ha azt mondjuk, hogy ’Mari lány’, akkor nem egyszerűen a ’Mari’ létező felmutatásából áll az igazságigény, hanem a ’lányként’ való létezéséből. A ’lányként van’ tulajdonság tulajdonításában szerepel a ’van’, azaz predikatívan. Az értelmezők véleménye itt eltér egymástól: Donald Davidson és sokan mások szerint Arisztotelész egzisztenciális értelemben veszi a ’van’-t az igazságdefiníciójában, és nem abban a mai értelemben, hogy a korrespondencia-reláció másik relátuma a nyelvi-fogalmi propozíció mellett nem egyszerűen valami ’létező’, hanem valamilyen tény. Például, hogy ’Mari (van) lány.’ Az igazság tény-korrespondencia felfogása viszont újabb keletű, és Arisztotelésznél nem található meg, akinek hiányzik a metafizikájából a tények fogalmi elemzése. Ennek okait most itt nem tisztázhatjuk, ez egy metafizika-kurzus tárgya. (Természetesen nem arról van szó, hogy Arisztotelész ne ismert, vagy ismert volna el tényeket a világban, csakúgy, mint bárki más. A fogalmi elemzés korlátairól vagy sajátosságairól van itt csak szó.)

Mások, például W. Künne vagy M. Williams azt állítják, hogy predikatív értelmű az igazság-predikátum használata Arisztotelésznél, ezt viszont egy másik mű, a Hermeneutika alapján állítják. Ez utóbbiban Arisztotelész azt mondja, hogy az igazság, illetve a hamisság az összetételben és az elválasztásban van. A példáink alapján: ha a lány-mivoltot tesszük hozzá Marihoz, igazat mondunk, ha viszont elválasztjuk a gömb alakúságot a labdától, akkor hamisat mondunk. Ez utóbbi hely ellenére a Hermeneutikából én azt gondolom, hogy mégis Davidson-nak van igaza, mégpedig azon koncepcionális megfontolásból, hogy a mai fogalmai elemzés szerint vett ’tények’ hiányoznak Arisztotelész metafizikájából.

A tény-korrespondenciát olyan 20. századi szerzőknél találjuk meg, mint George Moore és Bertrand Russell. Eszerint az igazság reláció, amely fennállhat kijelentések és tények között. A legjobban az alany-állítmány szerkezetű egyszerű (azaz nem összetett) kijelentő mondatokban kifejezett propozíciók és a nekik megfelelő ún. atomi tények közötti korrespondenciára működik a legjobban ez az igazság-elmélet. De például a ’minden ember halandó’ kijelentés igazságát már nem magyarázhatjuk ezen az alapon, mert ez nem ’tény’, hiszen a még meg sem született emberekre is vonatkozik. Az ’örülnék, ha eljönnél’ feltételes mondat propozícionális tartalma sem ragadható meg valamilyen tényre vonatkozó igénnyel, hiszen nem azt mondom általa, hogy ’te eljössz’ és ’én ennek örülök’. A tény-korrespondencia felfogásnak megvannak tehát a maga korlátai, amire kitérek majd.

A korrespondencia elméletnek létezik egy szemantikai változata is. Ez kiindul a nyelvben megfogalmazható bizonyos paradox igazságigényekből, amire megoldást javasol. Vegyük például a következő mondatot: (1): az (1) mondat nem igaz. Mást pedig (1) nem mond, mint a saját hamisságát. Nyilvánvalóan nem tudjuk értékelni ezt az önmagára utaló mondatot. Történetileg az eset a ’krétai hazudós’ példájával került illusztrálásra. Eszerint egy krétai ember azt mondja: ’minden krétai hazudik’ és mást nem mond. Ha feltesszük, hogy igazat állít, akkor az állítása hamis, ha pedig azt tesszük fel, hogy hamisat állít, akkor az állítása igaz. Az állítás igaz, akkor és csak akkor, ha hamis, és fordítva. Mondhatnánk mai logikai megoldással, hogy nem létezik ilyen krétai ember, de a klasszikus logika még nem mérlegelte a kijelentéseket üres tárgyalási univerzum vagy alaphalmaz mellett. A paradoxon mai megfogalmazásában pedig az (1) mondatban nincs is semmiféle egzisztenciális igény, amit elvethetnénk.

A hazudós paradoxon alapján a szemantikai korrespondenciát kidolgozó Alfred Tarski azt mondta, hogy a természetes nyelvek mondatait nem helyes úgy használni, hogy ezek a mondatok egyszerre szólnak a világról és a saját szemantikai vonásaikról, például, hogy mi az igazságértékük vagy, hogy mit jelentenek.(A szemantika az igazság és a jelentés kérdéseivel foglalkozik.) Helyesebb különválasztani a világ dolgaira vonatkozó ún. tárgynyelvet, amiben pl. megfogalmazhatjuk, hogy a rózsa piros, Mari lány, stb. és a tárgynyelvi mondatok szemantikai értékelésére alkalmas metanyelvet, ami tartalmazza az ’igaz’, a ’hamis’, az ’azt jelenti, hogy...’, ’azt jelöli, hogy...’ stb. predikátumokat, valamint a tárgynyelvi mondatok és kifejezések metanyelvi megjelölését, így pl. ’a rózsa piros’, ’Mari lány’, stb. mondatokat, amelyek kaphatnak szemantikai minősítéseket.

Ezek alapján már megfogalmazhatjuk: ’a rózsa piros’ igaz akkor és csak akkor, ha a rózsa piros. Vagyis az idézőjeles metanyelvi mondat rendelkezik az igazságpredikátummal, amennyiben a tárgynyelvi mondat a megfelelő fennálló tényt fejezi ki. Ezzel kiküszöbölődik a természetes nyelvek szemantikai zártsága, ami az önmagukra utalásban, az önreferencialitásban mutatkozik meg.

A megoldás formálisan: ’p’ igaz, akkor és csak akkor, ha p. Röviden: ’p’ igaz = p.

Ebben a felfogásban az igazság-predikátum szemantikai vonása hangsúlyos: az, hogy megadja a kapcsolatot egy nyelvi kifejezés és azon dolgok és állapotaik között, amelyekről a nyelvi kifejezések szólnak. Világos továbbá az is, hogy a szemantikai korrespondencia nem az absztrakt propozíciókat, hanem a nyelvi mondatokat tekinti igazságérték hordozónak, mivel eredetileg is arra szerveződött, hogy kiküszöbölje a nyelvben megfogalmazott bizonyos paradox igazságigényeket. Tarski elméletét a 20. sz. első felében üdvözölték a Bécsi Kör olyan gondolkodói, mint Rudolf Carnap, vagy Carl Popper. Logikai-szemantikai vonatkozásait ma is sokan tárgyalják. Itt csak annyit jegyek meg, hogy az absztrakt propozíciókkal, mint igazsághordozókkal szemben a természetes nyelv mondatai azzal a feladattal terhelik meg az igazságelméletet, hogy a jelentés kérdéseire is térjen ki, hiszen pl. ’a rózsa piros’ vagy a ’Mari lány’ mondatok csak a magyar nyelvben jelentik azt, amire az igényünk vonatkozik. Ezért ki kell egészítenünk a fenti meghatározást a jelentésre vonatkozó konvencióval. Eszerint: ’p’ igaz, akkor és csak akkor, ha p és ha ’p’ azt jelenti L-ben, hogy p. Itt L az adott természetes nyelv. Ebből persze adódnak komplikációk, például, ha az egyik természetes nyelven fogalmazzuk meg a tárgynyelvi mondatot és egy másikon a meta-nyelvi igényt, mert ekkor a jelentés, a szinonimitás kérdéseiben kell megállapodnunk.

Mint mondtam, a korrespondencia-elméletnek vannak bizonyos korlátai, függetlenül a szemantikai változata korlátaitól. Az egyik korlátozó tényező azonban mindjárt meg is haladható egy további igazságelmélettel. Ez olyan esetekre alapoz, amelyekben indexikus elemek vannak. Ezeket már említettük: az ilyen elemeknek, például az ’itt’-nek, az ’én’-nek, a ’most’-nak, a ’tegnap’-nak, stb. van egy állandó jelentésbeli karaktere, hiszen tudjuk, hogy az ’én’ az aktuális beszélő, a ’most’ a beszélő ideje, a ’tegnap’ a beszédhez képest előző nap, stb. ugyanakkor természetszerűleg mindig változik a tartalmuk. Mindig más személy mondja, hogy ’én’, mindig más nap a ’tegnap’, stb. A tartalom megadható indexben: ’én’, azaz Kis Pál, ’ma’, azaz 2010.07.07-én, stb. Nyilvánvaló, hogy a változó tartalom miatt az indexikus kijelentő mondatok igazságfeltétele nem adható meg egyszerűen tény-korrespondenciával. Nem mondhatjuk, hogy az ’én most éhes vagyok’ kijelentés igaz, ha fennáll az én most éhes vagyok ténye. Sokszor, sok embernél áll fönn a világban ilyen tény, a kijelentő mondatot mindig más tény teszi igazzá, és természetesen nem minden kiejtése igaz feltétlenül. Mikor ezeket írom, szerencsére nem is vagyok éhes. De a ’Budapest Magyarország fővárosa’ kijelentésnek minden kiejtése igaz egy bizonyos dátumtól kezdődően.

Az indexikus kijelentések ezzel szemben érzékenyek a kiejtés kontextusa iránt, ezért kontextuálisan meghatározott igazságfeltételeket igényelnek. Az ő esetükben az igazságot nem kéthelyű relációnak vesszük, ami egy tény és a neki megfelelő propozíció között áll fenn, mint a tény-korrespondencia elméleteknél, hanem háromhelyű relációnak tekintjük, ami teljesül a személy, a kiejtés, és a kontextuális körülmények megfelelő megválasztása esetén. Például, ha Kis Pál azt mondja a vasárnapi ebéd előtt az edzése után, hogy ’én most éhes vagyok’, akkor feltehetően teljesül az igazság. Ezért az igazságot szokás teljesülésnek (satisfaction) is venni a kontextualista felfogásban, mivel nem a korrespondenciában, hanem a háromhelyű reláció változóihoz való megfelelő értékek rendelésében valósul meg az igazságigény. Ezt a felfogást képviseli például Donald Davidson. Formalizálva: I (U, P, C), ahol I az igazság, U a kiejtés, P a személy, C pedig a kontextus jelölése. Világos, hogy nem az indexikus mondat igaz önmagában, hanem a kiejtése bizonyos kontextusokban. Az viszont felmerülhet kérdésként, hogy mi szükség arra, hogy külön logikai helyet biztosítsunk a ’személy’ számára, miért nem lehet például a kontextus egyik elemének tekinteni, ugyanúgy, mint a helyet, időt, módot, stb. Ennek az az oka, hogy a kontextus indexikus elemei mind a beszélő személytől függnek: a ’most’ a beszélőhöz képest vett idő, annak az aktuális jelene, az ’itt’ a beszélő helye, stb.

A kontextuális igazságfogalom részint a pragmatikus szempontok felé vihető el, illetve a kontextus kitágításával elérkezhetünk ahhoz, hogy az egyes kijelentések csak egy kijelentéshalmaz elemeiként értékelhetők az igazságérték szempontjából. Ez lesz a koherentista felfogás.

A koherencia elmélet abban különbözik a többitől, hogy nem egyes kijelentések vagy mondatok az igazság-tartalmazók, nem is csupán az egyes kijelentések a kontextusukkal, hanem kijelentések összefüggő halmaza, többnyire egész teóriák az igazság-tartalmazók. Az igazi alkalmazási területe a koherentizmusnak az elméletek igazságigénye. Például, a kémiai elemek periódusos elmélete nem oly módon igaz, hogy korrelálna egy izolált ténnyel, hanem úgy, hogy jól leírja a kémiai elemek viselkedését, tulajdonságait és az egymással való kapcsolataikat, azáltal hogy egy magyarázó rendszerben helyezi el az elemeket. Hasonlókat tudnánk elmondani a társadalomtudományok törvényeiről. A lényeg, hogy magyarázó kapcsolatokban valósul meg a koherencia. Ennélfogva ez nem definíciós elmélet, hanem kritériológiai. Eszerint az egyes kijelentések akkor igazak, ha elemei egy koherens rendszernek. Most már a koherencia kritériumait kell csak tisztázni.

A koherens kijelentésrendszer jellemzői: konzisztencia (logikai és valószínűségi), komrehenzivitás és összekapcsoltság. Az első kettő minden igazságelmélet velejárója, a harmadik viszont specifikusan a koherencia-elmélet jellemzője. A logikai értelmű konzisztencia azt jelenti, hogy nem fordul elő a kijelentés-halmazban ellentmondás. Azaz nem fordul benne elő egyszerre egy kijelentés és annak a negációja is. Például, az a szociológiai elmélet, amelyikből következik a társadalmi szolidaritás növekedése és a csökkenése is, bizonyosan nem konzisztens. A valószínűségi konzisztencia valószínűségi jellegű kijelentésekre áll, amelyekben gyakran fogalmazzuk meg tudásigényeinket, amikor empirikus területen vagyunk. A feltétel értelmében egy kijelentésnek a valószínűsége plusz a negációjának a valószínűsége pontosan 1: nem rendelhetek például 70 %-os valószínűséget a társadalmi szolidaritás növekedésének hipotéziséhez, miközben mondjuk 60 %-ban hiszem a csökkenését. A komprehenzivitás azt jelenti, hogy a koherens rendszernek minden releváns adatot tartalmaznia kell: nem hiányozhatnak adatainkból azok, amelyekre élesítettük a vizsgálatunkat, vagy amelyek nélkül nem értelmezhetők az adataink.

Mit jelent az összekapcsoltság? Például, ha veszem azt a három kijelentésből álló együttest, miszerint ’a Mátra Magyarország legmagasabb hegye’, ’a 2 prímszám’, és ’Mozart nagy zeneszerző volt’, akkor jóváhagyjuk azonnal a konzisztenciára vonatkozó igényt, de nem találjuk az összekapcsoltságot. Míg ha azt a három kijelentést mérlegelem együtt, hogy ’a legtöbb bokszolónak van fejsérülése’,’ Kis Pál bokszoló’, ’Kis Pálnak nagy valószínűséggel van fejsérülése’, akkor azonnal érezzük, hogy logikai következménykapcsolat köti össze ezeket a kijelentéseket. Természetesen nemcsak logikai következménykapcsolatok teremthetik meg az összekapcsoltságot a koherens rendszer elemei között. A rendszerek fejlődhetnek, változhat bennük a koherencia mértéke, amire viszont a logikai kapcsolatrendszer nem ad módot, mert ez adott. Valószínűségi kapcsolatok viszont változó erősségűek lehetnek. Célszerű ezért fölvenni azt a gondolatot, hogy feltételes valószínűségi kapcsolatok valósítják meg az összekapcsoltságot. Ennek értelmében egy kijelentésrendszer összekapcsolt, ha bármely elemére igaz, hogy megnő a valószínűsége azáltal, hogy igaznak vesszük a rendszer többi elemét. Olyan ez, mint egy kirakós játék egy hiányzó elemmel: az összes többi elem együttesen, megfelelően elrendezve, megvilágítja számunkra, hogy milyen további elem illik a rendszerbe.

Az eddigieket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a következő lehetőségek kínálkoztak fogalmilag – és valósultak meg történetileg – az igazság felfogására. Amennyiben az igazságot azonosítjuk a dolgok valódi állapotával, a világban fennálló tényekkel önmagukban, akkor a redundancia-elméletet valljuk. Ha azt gondoljuk, hogy az igazság a létezőre való rámutatásból áll, megkapjuk a korrespondencia arisztotelészi változatát.

Ha azt gondoljuk, hogy a tényekkel való korrespondenciában áll az igazság, és így valódi relációs szerkezete van, szemben az előbbi nézetekkel, akkor eljutunk a tény-korrespondencia felfogáshoz. Ha olyan kijelentésekhez keresünk igazság-feltételt, amelyek nem állandó, ’örök’ tényeket fejeznek ki, hanem kontextus függően mindig más a tartalmuk, akkor az igazság, mint kielégíthetőség kontextualista elméletét valljuk. Végül, ha a kontextust olyan tág értelemben vesszük, ami az elméletekre jellemző, ahol az egyes kijelentések igazságigénye függ a teljes elméleti háttértől, akkor a koherencia elmélethez jutunk.

Fölmerül a kérdés, hogy melyik a ’jó’ igazságelmélet. Sejthető az eddigiekből, hogy nem kapunk egyértelmű döntést: bár minden elméletnél jeleztem, hogy vannak bizonyos korlátai, ugyanakkor az is világossá vált, hogy különböző területekre és problémákra adták a különböző elméleteket és nem létezik egyetlen egységes elmélet, ami minden területet és az igazsággal kapcsolatos minden kérdést lefedne. Miután más ismerjük mindegyik elméletet nagy vonalakban, érdemes az erényeikre és a korlátaikra rámutatni.



Yüklə 108,26 Kb.

Dostları ilə paylaş:
  1   2   3   4   5




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©www.genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə