A n t I k f I l o z ó f I a

A filozófia története

Az Antik filozófia
A nyugati filozófia bölcsője a Földközi-tenger partjának görög kolóniában, az ion Kis-Ázsiában és Dél-Itáliában található. Az ott uralkodó élénk kereskedelem a világ akkoriban ismert részével a görög városállamoknak nemcsak jólétet hozott, hanem más népek ismereteit is. közvetítette számukra: matematika, asztronómia, geográfia, naptár, érmék, papír. Az ilyen kultúrákkal folytatott kapcsolat megköveteli és egyben szélesíti a szellemi horizontot.

Az antik filozófia fontos alapvonásai:

- az ősok (arché) és a világ őstörvényének (logosz) kutatása, valamint ehhez kapcsolódva az egység okának keresése;

- az aletheia (igazság) fogalmával összekapcsolódó témák: lét, igazság, igaz ismeret;
- foglalkozás az emberi természettel és erkölcsi meghatározottságával: a lélek mineműségével, a jóval (agathón) és az erénnyel (areté).
A korszakok tagolása:

- Szókratész előtti filozófusok (milétoszi természetfilozófia, püthagoreus iskolák, eleaták, Hérakleitosz, az újabb természetfilozófia, atomisták, szofisták);

- klasszikus periódus (Szókratész, Platón, Arisztotelész, a filozófia központja Athén lesz);
- hellenisztikus filozófia (Nagy Sándor birodalmának emelkedése és bukása, Róma világhatalma idején keletkezik; főbb irányzatok: sztoicizmus és epikureizmus, továbbá a szkepticizmus és az eklekticizmus);
- újplatonizmus.

A milétoszi természetfilozófusok
Az első filozófia elméletek szerint az összes létezőnek közös ősoka (arché) van. Ez egyrészt a dolgok sokaságának alapja, mint egységes ősanyag, másrészt a tapasztalható változások indítóoka.

Első filozófusnak a milétoszi Thalész-t (Kr.e. kb. 624-546) tekintik, aki szerint az ősanyag a víz. Szerinte minden vízből van, és miután az archét (ősokot) élőnek és önma-gától mozgónak tartja, így a víznek magának is lelke van. Ezenkívül Thalész a matematikában (Thalész-tétel) és a csillagászatban (a Kr.e. 585. évi napfogyatkozás időpontjának kiszámítása) is jelentőset alkotott. (Anaximandrosz, Anaximenész)

A püthagoreusok
A Püthagorasz (Kr.e. kb. 570-500) által alapított iskola a számok jelentőségét állítja középpontja.

A dolgok a számok képmásai, lényegi formájuk pedig megegyezik matematikai alakjukkal. A számsorokon belül különbségek vannak: így az Egy minden szám fölött áll és azok eredetének számít. A párost határoltnak és tökéletesnek, a párost pedig határtalannak és tökéletlennek tekintik. (Püthagorasz-tétel - irracionális számviszonyok felfedezéséhez vezet.)

Empedoklész (Kr.e. kb. 492-432) négy elemet tekint archénak (ősoknak), amelyeket a szeretet és a gyűlölet ereje mozgat, ezek: a víz, a föld, a tűz és a levegő. Empedoklész észleléselméletében azt a nézetet képviseli, hogy a dolgokból eredő kiáramlások behatolnak az érzékszerveink nyílásaiba, amennyiben ezek pontosan összeilleszkednek. Tehát azonos csak azonos által ismerhető meg.

Anaxagorasz (Kr.e. kb. 500-425) szerint végtelen sok, minőségileg különböző alapanyag létezik. A nuosz (szellem) mozgatja az anyagokat és ez tervszerű rendezettséget teremt.

Leukipposz (Kr.e. kb. V. sz.) számít az atomelmélet alapítójának, amelyet tanítványa Démokritosz hagyományozott ránk és fejlesztett tovább. Eszerint minden oszthatatlan (atomosz), testecskéből áll össze, amelyek az anyagukat tekintve teljesen azonosak és egymástól csak alakjuk, helyzetük és elrendezésük szerint különböznek. Oksági törvénye: "Semmi sem történik vaktában, hanem minden értelmes okból és szükségszerűség folytán."

Démokritosz (Kr.e. kb. 460-370) Leukipposz atomelméletét materialista rendszerré fejleszti tovább. Az ún. elsődleges, objektív tulajdonságok, mint a kiterjedés, a tehetetlenség, a sűrűség és a keménység határozzák meg az atomkomplexumokból álló dolgokat, míg a másodlagos, szubjektív tulajdonsá-gok, a szín, a szag, az ízlelés csak az érzékelés révén járulnak hozzájuk. Kis képecskék útján érzékelünk, amelyek a dolgokból áramlanak ki.

Démokritosz etikája az emberi törekvés céljának a lélek helyes állapotát tartja, amely kiegyensúlyozottságot és nyugalmat jelent; ezt az ember értelemmel, a mérték betartásával, az érzéki élvezetekben való visszafogottsá-gával és a szellemi javak nagyrabecsülésével éri el. "A szellemnek arra kell szoktatnia magát, hogy örömeit önmagából teremtse meg."

Xenophanész az Eleában (Dél-Itáliában) alapított iskola első képviselője. Központi témája az antropomorf (emberi alakú) istenek elleni küzdelem és az egy isten eszméje. "Egyetlen az isten, legnagyobb az istenek és emberek között, nem hasonlító sem a halandók alakjára, sem a gondola-tokra."

Filozófiatörténetileg nagy hatású Parmenidész (Kr.e. kb. 540-470) tanítása a lét egységéről. "A lét nem keletkezett, nem mulandó, egységes egészet alkotó, mozdulatlan, időtlen, Egy, folyamatos."

A nemlét létezését ellenben vitatja: "A létező van; a nemlétező nincs."

Parmenidész tanítványa az eleai Zénón megkísérli tanítását érvek sorával alá-támasztani. Így azt bizonyítja, hogy a mozgás időbeni helyváltozta-tásként való feltételezése ellentmondásokhoz vezet.

Hérakleitosz (Kr.e. 550-480) az eleaták tanításával ellentétes álláspontot foglal el. Nála a megszakíthatatlan keletkezés és elmúlás áll előtérben, amelynek minden dolgot alávetett. "Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba." Mert: "Minden folyik és semmi sem áll."

Ellentétes meghatározások állandó cserélődéseként képzeli el a világot. Semmi sem képzelhető el az ellentéte nélkül: élet és halál, ébrenlét és alvás, nappal és éjszaka. Minden történést az ellentmondások feszültséggel teli viszonyából vezet le.

Azonban a logosz (az elvont világtörvény) kormányoz mindent, amely törvényszerűen irányítja a változás folyamatát. A logosz mértékadó; mindenben közös és az ellentétek egysége: "Mindenből egy lesz és egyből minden."

Az ellentétek egységének gondolatával Hérakleitosz az első dialektikus gondolkodónak számít.

Szofisták
A perzsa háború utáni időszakban Görögországban a növekvő jóléttel nagyobb igény jelentkezik a műveltség iránt is. Egyidejűleg a demokrácia államformája az állampolgártól növekvő mértékben követeli meg az elegáns beszéd képességét.

Az V. század társadalmában azokat az embereket, akik a műveltséget és a beszédkészséget fizetség ellenében tanítják, a szofisták (a bölcsesség tanítói) gyűjtőfoga-lommal jelölik.

Az általános tudásszint növekedése (pl. más népek megfigyelésével) és a már létező filozófiai tanítások pluralizmusa (összessége) képezi egyben a szofista gondolkodás kiinduló alapját.

A szofisták tanítása a relativizmushoz vezet (az emberi megismerés viszonylagosságát, feltételes és tudatunktól függő jellegét hirdeti).

Ez érzékelhető:

- a jogelméletben (a természetes jog [phüszei] és a tételes jog [nómoi] ellentétének gondolata; a pozitív jog nem természettől fogva érvényes, hanem a törvényalkotók érdekeiből eredő tételezésből ered: Thraszümakhosz szerint: a pozitív jog a hatalmasok eszköze; Kalliklész szerint: a gyengék védőbástyája az erősekkel szemben; Kükophron szerint: a polgárok élete és tulajdona kölcsönös biztosítéka.

- az erkölcsfilozófiában (az erkölcsi értékek nem természettől fogva léteznek, hanem megállapodások alapján [thézei]; így különböző helyeken és időben különböző erkölcsi értékek érvényesek.
- a vallásban (a joghoz hasonlóan a vallást is az ember találmányának mondják).
- az ismeretelméletben (Prótagorasz [Kr.e. kb. 480-410] legjelentősebb szofista szerint: "Minden dologról két, egymásnak ellentmondó kijelentés állítható." Vagyis egyazon mondat az egyik szituációban igaz lehet, a másikban pedig hamis. A végső következtetés szerint semmilyen objektív tényállás nincs.)
Prótagorasz-tétele - "homo mensura": "Minden dolog mértéke az ember, a létezőké abban, hogy léteznek, a nemlétezőké abban, hogy nem léteznek." Ez a tétel a szofista gondolkodás lényegi magva: az ember határozza meg a létet, minden ezen túlmenőt elutasítanak (szkepticizmus), egyetlen lét sem objektív, hanem szubjektív és változó (relativizmus).
Gorgiasz (Kr.e. kb. 485-410) csúcspontra emeli a szofista kételkedést:

- semmi sem létezik,

- még ha létezik is valami, az nem megismerhető,

- ha mégis megismerhető, akkor sem közölhető.

A szofisták jelentősége:

- a görög természetfilozófia hagyományával szemben a filozófiai vizsgálódás középpontjaiba az ember kerül;

- a gondolkodás maga filozófiai téma lesz;

- ezzel szorosan összekapcsolódik a nyelv problémája, ami a szofistáknál kiemelkedő szerepet játszik;

- a hagyományos erkölcsi értékmércék kritikája a gondolkodás számára egészen új horizontot nyit és előkészíti az utat az értelmen alapuló etika számára.

A görög filozófia klasszikus korszaka
Az athéni Szókratésszel (Kr.e. kb. 470-349) kezdődik a görög filozófia klasszikus korszaka, ő számít az autonóm filozófiai etika megalapítójának.

Filozófiájának középpontjában a jó (agathron) és az erény (areté) vizsgálata áll. A híres delphoi jóshely felirata: "Ismerd meg önmagad." Ez felhívás az emberi tudás megvizsgálására és az emberhez tartozó jó meghatározására. Az areté (erény) görög értelemben a dolgot lényegileg megillető alkalmasságot jelenti. Az embernél és önmaga isteni és értelmes részében helyezkedik el: a lélekben.

Szókratész a polgártársaival történő beszélgetései során arra a megfigyelésre jut, hogy jóllehet mindenki azt hiszi magáról, hogy ismeri a jót és az erényeket, a valóságban azonban egy látszattudás rabja, amely a beszélgetés folyamán a logosz (ész) által történő szigorú vizsgálódás próbáját nem állja ki. Meghatározott módszert fejleszt ki azért, hogy biztosabb ismerethez jusson, az elenktikus (meggyőzési) eljárást. Szókratész eljárását a logoszba (ész) vetett bizalom jellemzi, melynek belső törvényszerűsége az értelmes beszélgeté-sekben az igaz belátást napfényre segíti.

A lélek állapotából ered az ember egész jósága, mert a lélek nem más, mint a mindenről és mindenben gondoskodó. A lélek akkor teljesíti ki a hozzá tartozó aretét (erényt), ha belátás és értelem uralkodik, ha azonban a tudatlanság győzedelmeskedik, akkor elvéti azokat és behódol a rossznak.

A lélekből származik az ember számára minden más jó, a boldogság (eudaimónia), amely a lélek rendjében és harmóniájában áll. "Senki sem cselekszik önként (szándékosan) jogtalanul."

Szókratész filozófiáját mint maieutikát (bábamesterséget) értelmezi, mert csak segíteni kíván a belátásban és az önismeretben, amelyet mindenkinek önmagától kell megtalálnia, kívülről nem adható meg. Ideális módon valósította meg a gondolkodás és a cselekvés egységét; melyben egy belső hang "daimónion" segítette.

Platón (Kr.e. 427-347) az ideatannal nemcsak olyan rendszert alkotott, amely a szókratészi kérdés feltevésből kiindulva a Szókratész előtti filozófia nagy részét újra értelmezően összegezte, hanem olyan gondolati rendszert alapított, amelynek hatása a nyugati szellemtörténetben semmi máshoz nem hasonlítható.

Kb. Kr. e. 385-ben alapított iskolája, az Akadémia közel ezer évig állt fenn. A platonizmus virágkora a kései ókorban Plótinosz által alkotott újplatonizmus és az itáliai reneszánsz időszaka volt.

A platóni ideatan tartalma az immateriális (az anyagtól független), örök és változatlan lényegek, az ideák (görögül: eidosz, idéa) feltételezett birodalma.

Az ideák objektív létezők, ezért Platón filozófiája, mint objektív idealizmus jellemezhető. Platón elmélete szerint a világ kétszer két területre tagolható:

- a látható dolgok világa

- közvetetten észlelhető (árnyék és tükörkép),

- közvetlenül észlelhető (tárgyak és élőlények);
- csak a szellem számára hozzáférhető világ

- tudomány területei (szellemi ismeretek, tantételek),

- ideák birodalma (a tiszta ész számára minden szemlélettől mentesen hozzáfér- hető).
A platóni filozófia középpontja a jó ideája. A jó már Szókratésznél is középpontban volt, azonban a platóni gondolkodás a jót úgy ábrázolja, mint minden idea eredetokát, amely az ideák fölött helyezkedik el. Az ideák a jóból teremtenek létet és értéket és ezzel együtt az egész világot. A jó alakítja ki az ideák rendjét, mértékét és egységét.

"Ennek ellenére a jó létezésének oka Platón számára értelmetlen kérdés. A létezők mögötti világ után lehet kérdezősködni, de nem lehet a jó mögötti világ után."

Platón fizikai értelmezése szerint: a keletkezés anyagi világát egy világalkotó, a demiurgosz tervszerűen az értelemnek megfelelően hozza létre, amennyiben az anyagi világot az ideák előképe alapján alakítja. Ezért a világ platóni értelemben kozmosz is, természetes harmónia is.
Ismeretelmélet, dialektika

Az ideatan kidolgozásával Platón az ismeretelméletben is felülmúlja elődeit.

Platón a lét egyes területeihez a következő megismerési fokozatokat rendeli hozzá:

- belátás (noézis) - a legmagasabb szakasz;

- következtető gondolkodás (dianoia) - második szakasz;

- hit (igaznak tartás, pisztisz) - harmadik szakasz;

- sejtés (eikaszia) - utolsó szakasz.

Az ideákat nem kifejlesztik, hanem szemlélik - újra emlékeznek rájuk. Minden megismerés és tanulás visszaemlékezés vagy anamnézis (előzmény). A lélek az élet előtti létben szemlélte az ideákat, azonban elfelejtette azokat, mihelyt belépett a testbe.

Azt az ösztönt, amely az embert újra és újra az igaz lét és a jó régiójába vezeti, Platón "erósz"-nak nevezi. Az erósz ébreszti azt a vágyat az emberben, hogy az ideák szemléletének szentelje magát.

Platón szerint a dialektika minden olyan tudás foglalata, amely a valóságos léttel foglalkozik. Platón értelmezésében a visszaemlékezés útja dialógus útján lehetséges. Dialektikusan, a szemléletesség segítsége nélkül kell az ideákat a dialógusban napfényre hozni és egymás közti viszonyuk jobb megértését elősegíteni.

Ez a fogalmak analízise (elemzése) és szintézise (összefoglalása) útján történik meg, de olyan hipotézisek megalkotásával is végbemehet, amelyeket megvizs-gálnak, elfogadnak vagy elvetnek. A platóni dialógus alakjai tudatosan ellenté-tes szerepeket játszanak el annak érdekében, hogy a téziseket antitéziseiken keresztül megvizsgálják.

Platón legtöbb írása dialógus, melyekben Szókratész a főszereplő. Értelmezésüket nehezíti az a körülmény, hogy hosszú keletkezési idejük során egy dinamikusan változó tant tükröznek. ezenkívül Platón a kötetlen dialógus formájában gondolkodásának lényegi tartalmát ábrázolhatja, miközben ő maga a szereplők maszkja mögé rejtőzhet.

Antropológia, etika

Platón mind metafizikai, mind antropológiai értelemben dualista (kettős): a test és a lélek élesen elkülönül egymástól és a lélek uralkodik a test felett. Püthagoraszi forrásokból Platón átveszi a halhatatlan lélek képzetét. "Az istenihez, a halhatatlanhoz, az észhez... az Egyhez, a megsemmisíthetet-lenhez... a leghasonlóbb a lélek."

A halhatatlansághoz kapcsolódik a léleknek az élet előtti és utáni létezése. A lélek a földi létezés előtt éppúgy létezik, mint a halál után. Az anamnézis (előzmény) tézisével összhangban a lélek, a nousz az isteni, az ész szférájából származik és az érzéki vágyakozás következtében inkarnálódik (testet ölt). Most be van zárva a testbe, "hasonlóan egy betegséghez".

"szóma = széma" azaz a test (szóma a lélek sírja (széma). A földi élet célja a lélek visszatérése ősállapotába.

Platón a lelket három részre tagolja:

- a tulajdonképpeni isteni: az ész;

- az érzéki világhoz tartozó: - a nemes: a bátorság,

- az alacsonyrendű, mert ellenkező: a vágyakozás.

Mindhárom lélekrészhez egy erényt is hozzárendel:

- az ész erénye: a bölcsesség,

- a tetterő feladata energikusan engedelmeskedni az észnek: erénye a bátorság,

- a vágyakozásnak is meg kell hajolnia az ész bölcsessége előtt: ennek erénye a mértékletesség.

A lélek három fokának megfelel erények fölé Platón egy negyediket rendel: az igazságosság erényét. Ez akkor uralkodik, ha minden lélekrész kellő mértékben teljesíti az őt megillető feladatot és tevékenységet. Mind a 4 erényt együtt a mai napig kardinális (alapvető) erényeknek nevezzük.

Az érzéki világ nem tesz lehetővé igaz megismerést, hanem csak bizonytalan vélekedést. Etikailag is a szellemi a kívánatos világ. Az ésszel bíró lélek visszatér a tiszta szellem birodalmába, míg az esztelen lélek nem emelkedik fel az ideákhoz, és vezeklésre kényszerül. Mivel az értelmes életet Platón felfogása szerint mind az eredetét, mind a lényegét tekintve a belátás határozza meg, nem lehetséges jobb élet a megismerés irányvonalához igazodó létnél.

Államelméletek

Platón az ideális állam modelljének megalkotásakor a görög történelem problémáit is felveti, mégsem a reális állapotokat írja le, hanem inkább a lehető legjobb államról alkotott elképzeléseit fejti ki. Az államelméletről szóló írásai tehát inkább utópiák (megvalósíthatatlanok). Az államiság keletkezését nem az ember ösztönös államalkotó törekvése alapozza meg, hanem az egyes ember gyengesége. Miután az egyes ember csak meghatározott tevékenységre alkal-mas, ezért szükséges számára a másokkal való összekapcsolódás.

Platón szerint az állam is három rendre bontható (akár a lélek):

- uralkodó rend: valamennyi polgár helyes életmódjáról csak a bölcsek képesek gondoskodni. Ezért azt követeli Platón, hogy a filozófusok álljanak az állam élén (az oktatók rendje).

- az őrök rendje: gondoskodnak az állam külső és belső védelméről (katonák rendje);

- a többi állampolgár rendje: a kézművesek, az iparűzők és a földművesek, akik a közösség ellátását biztosítják (földművesek rendje).

Különös jelentőségű funkciója van a nevelésnek; ez Platón szerint az egész államszervezet alapja. Az uralkodó hatalmát semmiféle alkotmányszerű korlátozás nem határolja be, ezért az állam jóléte egyedül a képzés során szerzett tudásukon alapul.

Platón a vagyonközösség segítségével minden önző gondolkodást eleve ki akar zárni: a magántulajdon tilos.

Az egyénekben, akárcsak az államban, az igazságosság erénye nem az egyes részek teljesítményében áll, hanem sokkal inkább abban a harmóniában, amely a mindenkor meghatározott tevékenység gyakorlásából ered: vagyis totalitariánus [korlátlan hatal-mon alapuló] államról van szó, amely polgárainak teljesítményét teljesen önmagának sajátítja ki. Az ilyen állam alkotmánya arisztokratikus, azaz a legjobbak uralmán nyugszik. Platón az alkotmányok körforgását vázolja fel, melyben az uralmat a timokrácia (a vagyon uralma) bitorolja átmeneti jelenségként. Annak ellenére, hogy az uralkodókat elismerik, a pénz növekvő befolyása miatt mégis már kirajzolódik a következő államforma, az oligarchia [a kizsákmányolók kis csoportjának politikai és gazdasági uralma]. A rendszer végét lázadás okozza, mikor a javak hiánya miatt az eddigi hatalomnélküliek kikényszerítik a demokráciát. ez végül döntő lökést ad a kibontakozó anarchia útján a legrosszabb kormányzási forma, a zsarnokság irányába. A platóni ideáli államot egészében sohasem ültették át a valóságba.


Arisztotelész - Logika

Arisztotelész (Kr.e. 384-324) 20 évig volt Platón tanítványa az Akadémián. Athénban saját iskolát alapított, peripatetikus iskolát. [sétálva, illetve általános iskolai megkötöttségek nélkül csoportosan végzett oktatás]

Írása többnyire előadásjegyzet, ezekből tevődik össze a Corpus Aristotelicum (logikai könyvek, természettudományos munkák, metafizika, etikai írások, esztétikai könyvek).

Logikája az egyik legjelentősebb hozzájárulás a Nyugat szellemtörténetéhez: Arisztotelész az első, aki a gondolkodás rendjét nem(csak) tartalmi szempontból, hanem formailag is vizsgálja (formális logika).

Arisztotelész egy kategóriát állít a középpontba. Teljes formájában ez így hang-zik: "Minden összekapcsolás nélkül kimondott szó vagy szubsztanciát, vagy minőséget, vagy mennyiséget, vagy viszont, vagy helyet, vagy időt, vagy helyzetet, vagy birtoklást, vagy cselekvést, vagy szenvedést fejez ki."

A szavak azonban általában mondatokká kapcsolódnak össze, amelyeket ítéleteknek neveznek, amennyiben ezek igaz vagy hamis kijelentéseket alkotnak.

Ilyen ítéletek meghatározott szabály szerint következésekké kapcsolhatók össze. Arisztotelész szillogizmusnak nevezi két ítélet összekapcsolódását egy harmadikká. A szillogizmus klasszikus példája:

(1) Minden ember halandó,

(2) Szókratész ember,

(3) tehát: Szókratész halandó
ahol az (1)-es és a (2)-es állítások a premisszák (előzmények), a (3)-as állítás a követ-keztetés (konklúzió). Ebben a szillogizmusban az "ember" a középfogalom, amely a következtetésben kiesik.

A következtetések láncolata a bizonyíték. Ez a módszer deduktív, ami azt jelenti, hogy az általánostól halad az egyes felé. Arisztotelészi értelemben a bizonyítás nem más, mint levezetés (apódeixis). Ennek ellenkezője az indukció (epagogé), következtetés egyes esetekből az általánosra. az indukció maga a közös után kutat egy nemen belül. Valamennyi létező felosztása teszi lehetővé a definíciót (horizmósz). [Pl. az ember érte-lemmel bíró élőlény]

Az indukció és a dedukció összjátéka hozza létre azt, hogy a korábbi és a későbbi viszonya megfordul. A legkorábbi és a legáltalánosabb (elv) azonban nem bizonyítható. "Az elv nem más, mint egy bizonyítás közvetlen tétele. Közvetlen az, amelynek semmilyen előzménye nincs." Ez azért érvényes, mert a levezetés levezetésének a végtelenbe való haladásához kellene vezetnie. Ebből következőn nevezi meg Arisztotelész az ellentmondás elvét, mely a logika legszilárdabb elve.

Metafizika

A "metafizika" fogalma egy történelmi véletlen következtében keletkezett, mivel Arisztotelész 14 általános elvet tartalmazó írását az első összkiadásnál a fizikai írások mögé sorolták be (görög: metá tá phüziká). Innen ered azután annak a tudománynak a megjelölése, amely azt vizsgálja, hogy mi van a természet mögött. Arisztotelész meg-nevezi a legfontosabb különbséget tanító (Platón) és tanítványa között: Arisztotelész meg akarja haladni az ideák és a reális tárgyak közötti platóni dualizmust. Ezért azt állítja, hogy a dolgok lényege önmagukban rejlik. Szerinte a dolgok szubsztanciája [minden létező legáltalánosabb és legbensőbb lényege, amelynek oka önmagában van és amely minden átalakulásnál megmarad] csak magukban a dolgokban létezhet.

Arisztotelész másfajta dualizmust fejt ki: anyag (görög: hülé; latin: materia) és forma (görög: eidosz morphé; latin: forma). E kettő a tárgyi világban csak együttesen lép fel. A tiszta anyag éppoly kevéssé található meg, mint a tiszta forma. Az anyagban a lényeg csak lehetőség szerint létezik. A dolgok lényege nem azok transzcendes (értelemmel fel nem fogható, nem anyagi) ideájában van, hanem jelenségeik sorrendjében valósul meg. A lényeg ezen kibontakozását nevezi Arisztotelész entelecheiának (minden természeti jelenség magában hordja fejlődésének kezdettől fogva adott belső célját).

Arisztotelész szerint a fejlődés négy oka:

- formai ok - causa formalis (egy tárgy formája szerint határozódik meg; pl. a háza a terve szerint);

- cél-ok - causa finalis (teológiai alapgondolata szerint semmi sem történik cél nélkül; pl. a háznál az időjárás elleni védelem);
- ható-ok - causa efficiens (minden fejlődésnek szüksége van olyan motorra, amely előrehajtja, pl. a háznál az ácsok és kőművesek munkája);
- anyagi ok - causa materialis (minden tárgya anyagokból áll; pl. a háznál a kövek, téglák, stb.)
Az utóbbi ok a tárgyak szabálytalanságának és véletlenségének alapja: az anyag "ellenszegül" a megformálásnak. Arisztotelész ezt szümbebekótának, a hagyomány "akcidenciának" nevezi.

A fejlődés gondolatából következik az arisztotelészi rendszerben a világ réteges felépítése, amely a legalsó határtól, a tiszta anyagtól a legfelsőbb határig, a tiszta formához emelkedik fel és így keresztülhúzódik az arisztotelészi fizikán. Eszerint a legmagasabbnak, az istenségnek a tiszta formának kell lennie. Mivel Arisztotelész a formát és a gondolkodást összekapcsolja, isten tiszta szellem, amely önmaga gondolko-dásnak a tárgya.

A világnak állandó változásához mozgásra van szüksége, és mivel a mozgás elindítása nem haladhat a végtelenig, így léteznie kell az első mozgatónak, aki önmaga mozdulatlan.

Ez a mozdulatlan mozgató Arisztotelész istene. Isten nem avatkozik bele a világfolyamatba és semmit sem befolyások, s mivel ő maga mozdulatlan, a világot nem Isten tevékennyé válása mozgatja, hanem az anyagnak a rá mint tiszta formára való "vágyakozó" törekvése.

Pszichológia, etika

Arisztotelész pszichológiájában három lélekrészt különböztet meg, amelyek azonban a természet rétegszerű felépítéséhez tartoznak:

- a vegetatív vagy növényi lélek,

- az érzéki vagy állati lélek,

- az ész, amely csak az embernél található meg.

A növényi lélekhez tartozik a táplálkozás, az állati lélekhez az érzékelés és a helyváltoztató mozgékonyság, az észhez (nousz) pedig a szellemi tevékenység.

A szellem különleges helyet foglal el: befogadó (receptív) és tevékeny (alkotó) szellemre osztható fel, mikoris az első az anyagot (a potencialitást), míg az utóbbi a formát (az aktualitást) képviseli. Ellentétben a többi lélekrésszel a tevékeny szellem nem a testhez kötött és így halhatatlan.

Az arisztotelészi etika tárgya az emberi gyakorlat, mint a döntésen nyugvó cselekvés területe, ezzel elhatárolódik az elméleti filozófiától, amely a változatlanra, az örökre irányul.

annak érdekében, hogy közelebbről meghatározza a lélek sajátos jóságát, Arisztotelész megkülönbözteti a dianoetikus és az etikai erényeket.

A dianoetikus erények magának az észnek a tiszta gyakorlásában rejlik, amelyet Arisztotelész elméleti és gyakorlati észre oszt fel. ezek között az okosság (frónezisz) az egyedüli döntő tényező az etikai cselekvés szempontjából.

Az erkölcsi erényeket az ember már készen találja. Ezeket a társadalomban és az államban (polisz) meglévő rend közvetíti és érvényességüket a tradíció és az általános egyetértés tartja fenn (pl. higgadtság, nagyvonalúság).

Az okosság és az erkölcsi erények összjátékából ered az ember erkölcsös cselekvése. Ennélfogva az okosság osztályrésze az a különleges feladat, hogy megismerje a helyes utat és a jóhoz vezető eszközöket, míg az erkölcsi erények a célt írják elő.

Közösen határozzák meg a jó irányába törekvő akaratot (búlezisz), amennyiben a belátás közvetítésével megmutatják a helyes célt a gyakorlati törekvések számára.

Az erkölcsi tartás (héxisz) nem a belátásból származik, hanem a gyakorlat útján szerezhető meg: gyakorlás, szokás és tanulás segítségével. Tartalmilag az erkölcsi erény a rossz szélsőségek középarányaként (mezotész) határozható meg;

például: - bátorság (gyávaság - vakmerőség),

- mértékletesség (gyönyör - érzéketlenség),

- nagyvonalúság (fösvénység - tékozlás).
Az igazságosságnak különös figyelmet szentel, mert az a legkimagaslóbb erény, amely a közösségre vonatkozik. Osztó funkciójában gondoskodik a javak és a megbe-csülés helyes elosztásáról a társadalomban; kiegyensúlyozó funkciójában az elszenve-dett károkat mérsékli. A bátorság is lényeges erény, amelyben az ember átmegy az egyedi létből a közösségbe.

Politika, poétika

Arisztotelész államelméletének értelmezésekor világosan kitűnnek a módszerbeni és lényegi ismertetőjegyek. Így neki tulajdonítanak egy 158 alkotmányformából álló elemzést, amelyből azonban csak az "Athéni állam" című maradt fenn.

Másodsorban a realisztikusság mértéke választja el a tanítót és tanítványát; Platón államrekonstrukciója az ideális, Arisztotelészé a lehetséges jegyében fogant. "Az ember-nek nemcsak a legjobb államot kell szem előtt tartani, hanem a lehetségest is."

Platóntól eltérően Arisztotelész az állam keletkezésénél nem az individuumok (egyének) gyengeségét tartja összefogás indítékának, hanem az individuumok közösségek felé irányuló természetes hajlamát tartja indoknak.

Arisztotelész - Platónhoz hasonlóan - az állam feladatát a polgárok erkölcsi tökéletesítésében látja. Az állam a boldog és a jó élet érdekében áll fenn. Az állam egyre nagyobbodó közösségek sorából formálódik ki: eredetileg a közösség két személyből áll (férfi-nő, apa-gyermek, úr-szolga), akik együttesen a házközösséget alkotják, amelyek-ből aztán a falu tevődik össze, és végül a polisz (város), mely több falu egyesüléséből keletkezik. A polisz formaelve az alkotmány: "Az állam egy meghatározott alkotmány polgárainak közössége."

Arisztotelész az államformákat három helyes formára és a hozzá tartozó eltorzulásokra osztja fel: királyság és zsarnokság

arisztokrácia és oligarchia

népuralom és demokrácia

Az állam belső rendjéhez Arisztotelész szerint a család éppúgy hozzátartozik, mint a magántulajdon.

Arisztotelész a magántulajdon kérdésében a középutat választja; a vagyonközösséget elutasítja; Spártára tekintve tesz kísérletet a középútra, ahol "a magántulajdon fennmarad, a használat során azonban általánosan hozzáférhetővé válik".

Arisztotelész a társadalom belső struktúrájához (felépítéséhez) tartozónak tekinti a rab-szolgaságot, általában az egyenlőtlenséget (pl. a férfi és a nő közöttit), amely számára természetes intézménynek számít.

A gyakorlati filozófia egyik ága a költészettan; "Poétika" című írásában dolgozza ki Arisztotelész a költészet elméletét - különös tekintettel a tragédiára - amely-nek hatása egyedülálló.

Lényegi fogalmai a következők:

- az utánzás (mimézisz) : a művészetnek a valóságot kell tükröznie, de nem másolnia;

- a cselekvés, az idő és a hely egysége: a cselekvésnek egységesnek, következetesnek és lezártnak kell lennie, az időtartamot kb. egy napra kell korlátoznia;

- katarzis (="megtisztulás"): a művészetnek meg kell tisztítania a nézőt, amennyiben az önmagát az ábrázolttal azonosítja és ezáltal saját indula- tait más szinten levezeti.

Arisztotelész filozófiatörténeti hatása csak Platónéhoz, a legújabb korban pedig Kanté-hoz mérhető. A középkorban a skolasztika egy alapjává vált. Az újkor küszöbéig munkássága tévedhetetlen tanításként volt érvényben.


A hellenisztikus filozófia
A sztoa, mint filozófiai irányzat a hellenizmustól egészen a kései ókorig nagy befolyást gyakorolt. Történetét általában a következőképpen taglalják:

- első nemzedék: idetartozik az iskolaalapító Kitiai Zénon (Kr.e. kb. 336-264), tanítvá- nya Kleanthész és Krüszipposz;

- középső nemzedék: Panaitiosz (Kr.e. kb. 180-110), Poszeidoniosz (Kr.e. kb. 135-51);

- kései nemzedék: Seneca (Kr.e. 4 - Kr.u. 65), Epikétosz, a felszabadult rabszolga (Kr.u. 50-138), Marcus Aurelius, császár (121-180).

[Műveik középpontjában az élet uralása és a morális kérdések állnak. A sztoa ebben az időben már egyfajta népszerű filozófia.]
A sztoa a filozófiát logikára, fizikára és etikára osztja fel.

A sztoikus logika a formállogikai vizsgálódás mellett nyelvelméleti és ismeret-elméleti tanokat is tartalmaz.

A sztoikus nyelvfilozófia a szavak keletkezésével foglalkozik (etimológia). Meggyőződé-sük, hogy minden szó eredete feltárható.

A sztoikus ismeretelmélet az anyagból indul ki: "Az érzékelés megváltoztatja anyagi lelkünk állapotát, avagy belevésődik a lélek akárcsak a viaszba." A keletkező "benyomás" összekapcsolódik más benyomásokkal. A fogalmak úgy mint általános különböző érzékleteket hívhatnak életre, amit a sztoikusok "prolepszisz"-nek (megelőle-gezésnek) neveznek. Az ész (logosz) tevékenysége is fogalommá formálja a képzeteket. Akárcsak az érzékelésnek, a fogalmaknak is a logosz helyeslésére van szüksége. A dolog valóságos megértése előfeltételez tehát természethű másolatot a lélekben, amelyet a józan ész tevékenységre igazol: "A tudás a megrendíthetetlen és semmilyen észokból (már) nem érvényteleníthető megértés (katálepszisz)."

A sztoikusok a fizikában csak azt tekintik "létezőnek", ami működik vagy elszenved, tehát a testet. A passzívnak megfelel az anyag (hülé), a tevékenynek a "logosz". A logosz a világrész, amely mint lélegzet (pneuma) bevonja a tulajdonság nélküli anyagot, így előidézi az anyag tervszerű fejlődését. "A logoszt elválaszthatatlanul összekapcsolódik az anyaggal (hülé). Teljesen összekeveredett vele; kitölti azt, formálja és alakítja, így jön létre a kozmosz."

Az őselem a tűz. Ebből fejlődik ki a többi elem (a levegő, a víz, a föld) és a konkrét világ. Mint melegség a tűz körüljárja az egészet és az élet lelkét alkotja.

A sztoikusok tana cinikusságot tartalmaz: ahogy a világ az őstűzből keletkezett, ugyanúgy abban is fog elmúlni. E világégés után megint kifejlődik a konkrét egyedi dolgok világa.

Teológia - Etika

A sztoikusok teológiája a logosz körül forog: Isten az alkotó őserő, minden létezés első oka. Az isten logosz, aki minden dolog értelmes csíraerőit magában hordozza. A sztoikusok szerint a kozmosz, amely minden életet és gondolkodást létrehoz, maga is élőlény, akinek a lelke isteni. A logosz ésszerűségéből következik a dolgok és események célszerű és tervszerű rendje. A meghatározott rendet a sztoikusok sorsnak (görög: heimarméné; latin: fatum), annak meghatározott célját gondviselésnek nevezik (görög: prónoia; latin: providentia). A világban érvényesülő szükségszerűség elől nem lehet elmenekülni.

A külvilág oksági és célszerűségi meghatározottságú folyamata a sztoikus etiká-nak is alapgondolata. Mivel a külső javak nem állnak mindig rendelkezésre, így a belső tartás az egyetlen, amit az ember uralni tud. Seneca így ír erről. "Aki önmaga is akarja, azt vezeti a sors, aki nem, azt a sors magával sodorja."

Az ember külső szabadságtere ennek megfelelően az együttműködésben áll, vagyis az ember célja, hogy "(a természettel) harmóniában éljen". Így éri el a harmóniát, amely elvezet "az élet jó lefolyásához" és a boldogsághoz (eudaimonia). A boldogság csak úgy érhető el, ha semmilyen indulat nem zavarja a lélek nyugalmát. Az indulatot felfokozott ösztönnek tekintik, mely keletkezését tekintve olyan képzeten alapul, amelyhez hamis érték járul. Hatása szerint "pátosz"-szá, szenvedéllyé válik. Mivel tárgya ritkán érhető el teljesen, így az ember kielégítetlen marad.

A sztoikus ideál az apátia (közömbösség minden iránt), az ilyen indulatoktól való mentesség.

A sztoikusok az indulatok 4 fajtáját különböztetik meg: vidámság, bosszúság, vágyako-zás és félelem.

A sztoikusok a dolgokat jóra, rosszra és közömbösre osztják fel. Jónak az erények számítanak, rossznak ezek ellentétei. Közömbös minden más dolog, mivelhogy a boldogsághoz semmivel nem járulnak hozzá. Azonban mivel a közömbösek közül is választanunk kell, ezért a természetesebbet kell választani, pl. az egészséget a betegség-gel szemben előnyben részesítjük. A sztoikusok különbséget tesznek így a cselekvések között is: vannak rossz cselekedetek (hamis belátásból származók) és jók (igaz belátás-ból származók). Az ezek között elhelyezkedő közbenső cselekvéseket "hozzájárulónak" nevezik, melyek nem belátásból erednek, hanem természetes jót valósítanak meg.

A boldogság szempontjából az erény döntő hatású. Az erény lényegében a dolgok értékéről való erkölcsi belátás. Az erény mint megismerés tanulható és nem elveszíthetetlen. az erény és ellentéte között nincs középút, mivel valaki vagy belátóan cselekszik, vagy sem.

Központi sztoikus gondolat az odaadás (oikleiózisz) tana, amely szerint az ember erkölcsi törekvése már természetes hajlamában jelen van.

Az ember a számára természetes dolgok felé vonzódik, és különbséget tesz a számára hasznos és káros dolgok között. Ezért is törekszik minden élőlény az önfenntartásra. Felnőtté növekedése során az ember úgy ismeri meg az észt, mint saját igaz, természetes lényegét. Az odaadás azonban kiterjeszti az erkölcsi tevékenységet a közösségre is: az individuumhoz (egyénhez) tartozik nemcsak saját maga, hanem a szülők, a barátok, stb. végső soron az egész emberiség.

Epikurosz (Kr.e. 342-271) olyan tanítást alapoz meg, amely különösen a gyakorlatra összpontosít. Iskolája tovább hat, mindenekelőtt a római Horatius és Lucretius munkásságában.

Epikurosz fizikája három elven nyugszik:

- semmi sem keletkezik a nemlétezőből,

- semmi sem múlik el a nemlétezőbe,

- a mindenség mindig úgy létezett, ahogy most és mindenkor így fog létezni.

A mindenség csak testekből és űrből áll. A test atomokból áll. Az atomoknak nincs minőségük az alakon, a súlyon és a nagyságon kívül. Matematikailag oszthatók, fizikailag nem. Az atomok különböző alakjából következik a testek formája. Az atomok súlyuk következtében állandóan párhuzamosan zuhannak a térben. A véletlen következtében egyesek irányt változtatnak, összeütköznek egymással, összekapcsolód-nak, és így keletkeznek a testek. Az atomok mennyisége és az űr határtalan. Epikurosz ezért számtalan világ létezését tételezi fel a mindenségben.

Epikurosz ismeretelméletét kanonikának (irányadó szabály) nevezik. A képek alkotják az ismeretek fizikai alapját. A képek a testek felszínéről kiáramló atomokból keletkeznek. Az érzéki észlelés az igazság próbaköve.

Epikurosz tanításának magva az etika. Az etika alapelve az öröm. Epikurosz úgy definiálja az örömöt, mint a fájdalomtól és a nyugtalanságtól való mentesség. Így nem létezik köztes állapot az öröm és a fájdalom között. Epikurosz hangsúlyozza az öröm elérhetőségét. Ha az elemi szükségleteket az éhség, szomjúság stb. kiküszöbölésével kielégítik, akkor nem fokozódik az öröm, hanem csak annak változatai léteznek. Epikurosz ezért a szükségleteket három csoportba osztja:

- természetes és szükségszerű,

- természetese és nem szükségszerű,

- értéktelen, amely csak hamis vélemény útján keletkezik.

Az ataraxiához, a nyugtalanság nélküli helyes élethez a testi fájdalommentesség mellett hozzátartozik a lelki nyugtalanságtól és zavartól való mentesség is. ezt szolgálja az erények tisztelet.

Epikurosz a világfolyamatot nem a szükségszerűség és a sort által irányítottként gondolja el.

Szkepticizmus - Eklekticizmus
"A szkepticizmus az a művészet, amely minden lehetséges módon szembeállítja egymással a megjelenő és az elgondolt dolgokat, amelyből az egymással szemben álló dolgok és érvek egyenértékűsége miatt először a visszafogottsághoz, azután a lélek meg-nyugvásához jut el."
(Sextus Empiricus - Kr. u. kb. 200-250)
A pürrhoni (Éliszi Pürrhon - Kr.e. 365-275) szkepticizmus kiindulópontja, hogy az ítélettől való tartózkodás (epoché) és a lélek nyugalma (ataraxia) összefügg. A nyugta-lanság a dolgok megismerésére és értékelésére irányuló törekvésből ered. Dogmatikus hit (kötelező erejű, megváltoztathatatlannak hirdetett) a természetes jóban és rosszban az embernél zavartságot és félelmet eredményez. Ha a szkeptikusok tartózkodnak az ítélkezéstől és elérik a közömbösséget, akkor ezt a lélek nyugalma követi, ahogyan a testet az árnyék. A pürrhoni szkepticizmus azzal indokolja az ítélkezéstől való tartózkodás szükségességét a dolgok természetéről, hogy azokban "azonos erősségű" ellentmondások (izoszthenia) találhatók: Minden kijelentés esetében azonos értékű, de azzal szemben álló vélemény is elgondolható.